Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-05-20 / 21. szám

— Bolond ember! Az Ipoly két partján szemben állanak egymással a katonák. Most szellőztettem itt egy kicsit. Egész éjjel tele voltam vöröskatonával. Tőlük tudom, hogy támadásra készülnek. Hol a maga földje?

— A túlsó oldalon.

— Atyaúristen! Pesta, magának vége. Megrokkant a fejére. Mit akar ott kapálni?

— Mit? Krumplit. Azt.

— Majd mindjárt megmondom, hogy mit. De nem teszi az ablakba.

Pestának tetszik, hogy olyan szép piros a Jenő úr homloka. Nem érti egészen túlzó nagy ijedelmét. Eddig, ha nagy ritkán betévedt ide, nem volt valami sok szava hozzá. Igaz, hogy ő se kereste a barátságát. Annyit azonban lát már, hogy pontosan odatették a veszedelem színhelyét, ahol az ő földje van. Így, rendes módon, eszére hallgatva, csakugyan bajos lesz ma kijutnia.

A kocsmáros lázban unszolja:

— Ha nem hiszi, jöjjön fel velem a padlásra. Az ablakból szabad szemmel is jól látni. Van gukkerem is.

Felmennek hát a padlásra, kitekintenek az ablakon. Jól látni! A folyó csillogó szalagja, rajta az új vashíd, apró földtúrások innen is, amonnan is. A magányos cserfánál kezdődik az ő földje. Az idén tiszta krumplit tett az egészbe, úgy találta, hogy így nagyban jobban megdolgoztatja akár magában is. A krumpliföld túlsó szélénél is végighúzódik az a sárga vonal. Tegnap délután még kint járt, semmi sem volt ott. Oldalról, de távolról, másfelől néha dörgött és ropogott ugyan a fiókháború. Hanem annyira megszokták még az asszonyok is, gyerekek is, hogy alig bánták, csak görnyedve dolgoztak tovább. Most egyetlen lélek sincs kint a földeken.

— Menjen szépen haza — mondja a kocsmáros —, akinek pincéje van, most lebúvik oda.

— Maga is oda, Jenő úr?

— Persze hogy igen.

— Akkor majd ürgének képzelheti magát. Nem fél-e, hogy a sötétben elveszíti az emberi formáját?

— Maga is jobban teszi, ha komolyan veszi, amit mondok.

Lebotorkálnak a falépcsőn, megint a söntésben ülnek. Karjára akasztja a kapát, ajtónak indul, de megáll, s a kocsmárosnak fordul:

— Kedves uram, ezen mi nem sokat vitatkozhatunk. Akárminő nagy szél fú, elhiszem, hogy térdig érő nagy szél, én mégiscsak úgy tudom magam, mint a szóló egyedül lengő nádszál, aki mellől learatták a nádast. Szegény feleségem fél évre, ahogy megjöttem Szibériából, meghótt. Két kicsi fiam egymás után sarlagban. öreg szüleim már régebben. A sok harangozás meg egyéb elharipdálta a födémét kétfelől. Sok úgysem vót, de még kevesebb hagyódott. Négy hód. Kerek kis négy magyar... Csak annyi...

— Azt én mind jól értön, érzem, de...

— A de az, hogy élni meg muszáj. De hogyan? De minek? Mongyuk, az Isten törvényének, az parancsolja, meg az ember szíve itt belül, a tisztességes kínlódás becsülete. Ügy-e? De elég-e ahhoz, hogy nyitva tartsa az ember a szipákolóját a levegőhöz? Mert mindig ott van: de minek, de kinek? Az üres háztájnak, a bejáró öreg Csepreginének? Egy árva tehenemnek, a hideg dunnyának, kiüresedett, málladozó, tapasztott fészkemnek?

A kocsmáros nagyon félhet, áhitatosan nézi:

— Annak hát. Annak, hogy ilyen szépen elmondhassa. Annak, hogy eggyel többen maradjunk. Egygyel többre osztódjon a szenvedés, hogy jobban viselhessük. Hány éves, ha meg nem sértem, Pesta?

— Már mér sértene? Harmincöt... Annak, hogy ennyi évvel jól érezze magát az ember szóló egyedül? Hogy ne kívánkozzék már semmi után. Ne kellessen se ital, se sokszor még az étel sem. Se cimbora, se semminemű pajkoskodás, se asszony bonca? Annak?!

— Annak, hogy többet nagyobb baj ne történjék. Hogy betöltse, amivégből a földön van.

— Nem sokat adok én ekkora nagy mondásokra.

Hanem a szeme már gyulladt, a környéke vörös

koronggal ég, udvara van a nézésének. Kapája nyelével az ajtó küszöbét verdesi. Paposán mondogatja:

— Vagyis hogy éppen annak. A rendeltetésnek. Amikor az asszony, gyerekek sorban itthagytak, úgy híjják, messianista lettem. Attól a szakállas vigéctől tanultam, aki könyveket árult, míg a csendőrök el nem vitték. Attól hallottam ilyeneket. De azóta inkább csak magamtól tudogatom... Az egyik iszik, a másik szüntelenül csak tépi magát, káromkodik, a harmadik veszekszik, verekszik, a negyedik a szerzés után veti magát. Az ötödik él, ahogy tud, a hatodik, mint a barom, csak zabái, hízik, semmit sem tesz szívesen, csak a kanalat a szájához... Aki tudja, megöli magát... Aki egyiket sem teheti, élni akar ... Mint én.

Most már a kocsmáros kérdezné kíváncsisággal: Hogyan? Mielőtt megtehetné, villan valami szörnyűségesen az úton, a kocsma előtt. Füst bömböl, tűz ordít, por üvölt. Dörrenve vág le egy gránát.

— Jaj — kiált a kocsmáros, és szalad le a pincébe.

— Azért mondom — mosolyog Bolyós Pesta, s kapájával a vállán kiballag az ivóból. Egyenletesen megy el a kocsma előtt, a malom mellett, a falu dombjának a kanyarulatánál, az országúton, amerre vízfolyásnak visz az, el a füzek tömött sövényfala alatt. A vashídnak, a megélénkült tájéknak indul, a pattogó, ropogó vidéknek, amerre megjárta ezt az utat annyiszor, ahányszor a nyári nap megpirkadt. Most is arra megyen, ahogyan, amiért már elcsendesült nyugodtan fújtató kebelében. Ügy lépeget, halad, jut, mint egyébkor, amikor nem pattog a tájék, nem dörög az ágyú a domb mögül, az Ipoly partján s a híd felől sem szól sebesen a gépfegyver. De most pattog, dörög, szól.

Akármennyiszer végigélte, ismeri elégségesen mindezt. Már el is feledte. Most megint úgy veszi, ahogy a háborúban. Nem többnek, mint amit jelent, hogy esetleg itt ni, mellette jelenik meg a villanó tűz, az égő jel, a füst, a por, s akkortól vízszintesen következik rá a többi minden. Vagy amit az, hogy a láthatatlan levegőből nem kevesebb láthatatlansággal egy kemény kis acélmag az ő teste felé veszi útját, átsuhan valamelyik tagján, továbbrepül, vagy át se suhan, tovább se repül, hanem megbújik valamelyik húsában.

Ismerős akármelyik eset, nem tud félni tőlük. A nagy zajtól' a túlságos dörgéstől különösen nem, ha már nem attól, ami mögötte, benne van, belebújva a pattogásba és dörgésbe. Nem tud tartani se a hangjától, se a magjától. Nem fél, csak attól tart mégis, hogy letapodják a szépen zöldült négy hold krumplit, s a dörrenés az ismerős gödröket oda is beássa, a katonák megtapodják, s nem lesz a bolygatásnak okozó gazdája, a kárnak megtérítője.

Egyenesen, semerre se nézve megyen. Mert hogy így lesz-e vajon, mindenesetre meg kell azt tudnia. A víz a füzek közül itt már kacsingat hűsen ró, a lombok bólintanak, a gyenge nap barátságosan szíja ízetlen, színtelen szőtt ujjasa hátát. Az első sor katona az út két oldalán már észre is vette őt. Veszetten integetnek feléje. Kiáltozásukat is hallja, de nem érti, közbül esik a szaporázott ropogás. Szilárdan megyen ennek dacára az országúton, eléri a vashidat. Rálép a szélénél, a magasodott gyalogjárón igyekszik. Már a túlsó oldalon is meglátja a másik sor katonát, de golyószalag is egy sor zúdul feléje a gépfegyverből. A híd vasai kopognak tőle, mint a heves jégeső a házfedélen. Tanult mozdulattal, önkéntelenül vágódik hasra. Kis szünetig vár, valahogy inkább addig, amíg a lába kicsit megpihen, mert elállott a gyalogmenésben, és visszeret is kapott egy éve a balban.

Kiáltozást hall maga mögött. Erre felugrik. Magasra tartott kézigránáttal szalad néhány katona a hídon, a kopogó jégesőben. Fel is bukik néhány, de a vizet is gázolják a többiek, a hídon is özönlenek az újak. Magasba kapja a kapát, előre integet vele, az élükön fut előre. Ordítva jönnek mögötte, ő is ordít, csak úgy, egy bömbölő hangot értelem nélkül, s megelőzi őket. Átfut a túlsó partra, mögötte éppen akkor dörren, csörren, bömböl a vashíd is, és belegörbül a vízbe. A túlsó parton már a víz mellett fut, krumpliföldje szélénél megáll, áttekinti a zöldellő négy holdat, a környezőket is, főként a szomszédost, a Lukácsét. A katonák továbbugrálnak, eltépett kígyó testének vonaglásaként, csoportosan. Távolodnak, reménytelenül bukdácsolnak a földeken. Az ágyúk úgy ismételgetik a füstöt, a vasat, a gödröket, mint valami bemagolt leckét. Lukács földjét még most is számtalan vas túrja, tíznél is több dörrenés szaggatja, mellette a krumpliföldbe is jut kettő. Elhullt emberek nyöszörögnek a gödrök között, egy szemugrásnyira még késsel vágják egymást a katonák, füzek alól szakadatlanul szól a géppuska, a vizet még mindig fürtökben gázolják újabb csapatok. Átrohannak a krumpliföldön, kinyílt szájjal merednek a kapával álló emberre, egyik meg is löki, s egy másik csepp emberke eldöf feléje a levegőbe, olyan vicsorgással, mintha kínjában nevetne. De a kapa már megmozdult, már töltögeti a krumplit, elhúzza a taposások helyét, betemeti a nagyobb gödröket, gyógyít a földön, ápol, flastromot ragaszt. És ilyesfélét mond egy hang Bolyós Pestában:

Feleséged, gyermekeid, örömeid, bajaid, életed pótolója kedvedre és hitet szerint az, hogy ezen a hajnalon is megjöhetnél ide!

Maga Bolyós Pesta az egérszínű csizmában, a krumpli zöld hajtásaihoz hajló derékkal, szorgos kapáló mozgása közben aligha gondolja ezt így, ilyen teljesen.

Csak görnyed szelíden a kisded kupacok fölé. Vagy öt-hat kapahúzással mindet ügyesen megtestesíti.

Csak cselekszi, igyekszi, folytatja ezt, mint a sütést a jó nap, amely megerősödve szárítgatja alig gyöngyöző hátát. S a kedves szellő, amely közben finom legyezővel kedveskedik nyugalmas homlokának.

Dolgozó mellében nincs türelmetlenség, harc, dörrenés. Valamilyen hiányozás riasztó érzései sincsenek. Gondba borult igyekezettel dolgozik, sietés nélkül és otthonosan. A kupacokat amúgy mellékesen meg is számlálgatja, egyedül a mérhetetlen nagy földeken, és bosszankodva teszi rendbe a taposások, túrások, feltörések nyomait.

Mint az olvasó szemeit a kéz, pergeti a szeme az elkészült buckákat, miközben fejében a gondolat szélegyenest fordul arra, hogy végsőképpen egészében mennyi lesz majd a krumpliföld áldása.

Egész nap, késő estig nézi őt a kíváncsi diák a kocsmáros társaságában a padlás ablakból.

Szemébe beléfogadja a képet:

A távolodó csatát, az imént múlt borzalmak tágas terét.

A nyugtalanság elcsendesült kráterét, az Ipoly vizének kies síkját, a változó nap izzásában.

Az óriási égő kör középpontjában a földi munkába elmerült magányos, kicsiny, csodálatos emberi alakot.

A kocsmáros csillapulatlan izgalmában elmondja ezt a Bolyós Pestét mindennek.

Zsugorinak, bolondnak. Lelketlennek. Megszállt, árva léleknek. Senki család semmi célú fejének. Szörnyű konok parasztnak.

Felemlegeti reggeli szavait is. A diák hangtalan lázban keresgéli össze az értelmüket. Egyszerre észreveszi, hogy a padlásablakból ezüstfonál húzódik ki, el a mezők felé, a kapáló Bolyós Pestához. Ökömyálnál, pókhálónál nem vastagabb ez az igen vastag fonál, de szépen csillog a napsütésben. A füléhez viszi a diák a fonalat. ím, hallja, mit beszélget szuszogva magában az az ember. A szíve verését is meghallja így, s ereinek szabályos lüktetését is.