Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-05-20 / 21. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPI/I DOKTOR/ISSZOrtY Otthon a tétényi kastélyban, testvérei nyüzsögtek, lármáztak körülötte, az intézetben a lányok sustorogtak, kacarásztak, később Póridon Fruzsinával bújt össze, és vidáman fecsegtek. Hót ez a híres, sokat dicsért asszonyélet? Ez a nagy öröm a férjhez menésben? Egy darabig újra gépiesen járt a keze, aztán hirtelen észrevette, hogy elvétette a mintát. Fel kellett fejteni jó darabot a horgolásból. Amikor visszafelé gombolyította a fonalat, végképp elkedvetlenedett. Lecsapta a horgolást, s a könyvszekrényhez sietett. Valami könyvet keresett, valamit, amibe bele lehet temetkezni, bele lehet felejtkezni . . . Éppen a Szegény gazdagokra esett a pillantása. Keserűen elmosolyodott. Szegény Henriette ... ő is otthon búslakodik, és a férje kártyázik ... Jó lesz most azt olvasni... A szobalány bejött, alaposan megrakta a cserépkályhát, a rácson keresztül látni lehetett a lángok szeszélyes játékát. Vilma megvárta, amíg kimegy a szobalány, utána gyorsan felkuporodott a karosszékben, s olvasni kezdett. Múltak az órák, a lángnyelvek már parázzsá csendesedtek, s néha megreccsent egy bútor, szél támadt odakinn, és zörgetett az ablaktáblákon. Vilma letette kezéből a könyvet, most nem tudott igazán odafigyelni Henriette és Fatia Negra történetére. Csak nézett maga elé, s a szeme elnedvesedett. Léptek hallatszottak. Vilma hirtelen lerakta a lábát, nem akarta, hogy a szobalány ilyen kislányos pózban találja. A szobalány helyett a szakácsnő lépett be. Valamikor György dajkája volt, s még most is anyai szeretetet érzett György iránt. Ezt a szeretetet Vilmára is kiterjesztette. Amikor meglátta, ahogyan erőszakolt nyugalommal ül a karosszékben, szoknyája fodrai szépen elrendezve, az öregasszony megértőén bólintott. — Ne búslakodjon, kis méltósága! — mondta és hozzálépett. — Egy férfi sem ülhet az asszonya szoknyáján! — Nem búslakodom, Mari néni! — Vilma felkapta a fejét, és buzgón ismételte: — Egyáltalán nem búslakodom! — Akkor nincs semmi baj, kis virágom! Csak... a holnapi ebédet jöttem megbeszélni... Két nyulat kaptunk, meg akartam kérdezni, paprikáson csináljam, vagy inkább vadas húsra vágyik? Ilyenkor az asszonyok válogatósak. A kis méltóságának meg soha sincsen semmi kívánsága! — Mindegy nekem, Mari néni, magára bízom. Úgy csinálja, ahogy György szereti. Maga jobban tudja, milyen az ízlése. A szakácsnő bólintott, és kifelé indult. Az ajtóban megállt. Vilma, mint a sötétben hagyott kisgyerek, utána szólt: — Van még valami dolga, Mari néni? — Nincs semmi, kis méltósága. Azért is jöttem be, hogy ... Elhallgatott, de Vilma szavak nélkül is megértette, mit akart mondani. — Hát akkor maradjon velem — kérte -, és meséljen ... milyen volt György kisgyerekkorában. Úgy szeretnék róla mindent tudni. És ő ... nem olyan beszédes. Mari néni boldogan elmosolyodott. Odatelepedett Vilma mellé egy kis zsámolyra. Egy darabig tűnődve nézett maga elé, látszott rajta, hogy azon töpreng, sok mesélnivalója közül melyiket is válassza ki. Végül habozva megszólalt: — Azt sem tudom, kis méltósága, hol is kezdjem. Azon, amikor hároméves korában lóra ültették, és úgy megülte a lovat, mintha nem pendelyes gyerek, hanem felnőtt lett volna, vagy amikor tízéves korában puskát kapott a kezébe, és eltalálta a nyulat, vagy amikor... — Az öregasszony elhallgatott. Eszébe ötlött, hogy talán mégsem kell elmesélni a fiatalasszonynak, hogy amikor legénykorában három nap és három éjjel mulatott egyfolytában, a többiek mind kidőltek mellőle, de ő olyan friss volt, hogy utána befogatott, és bement Pestre, folytatni a mulatozást.. . Igen, azelőtt sokat járt szórakozni, sokat kártyázott. Mari néni azt remélte, hogy a fiatal asszonyka mellől nem kívánkozik el, És lám, nem soká tartottak a csendes hónapok, már ma itthagyta az asszonyát... — Miért nem mesél, Mari néni? — kérdezte Vilma, mint a nyűgös kisgyerek, aki az esti mesét várja. — Jó, hát kezdem már, kis virágom! Csak betakarom ezzel a kendővel, mert lassan kihűl a szoba. Vagy nem akarja, hogy lefektessem, odaülök az ágya mellé, és álomba mesélem? — Lefektet?... — Vilma elmosolyodott. - Mari néni, drága, engem még soha senki sem fektetett le... — Nem? Hát az édesmama vagy valamelyik frájlájn? — Nem. - Vilma arcára árnyék borult. - Még ha beteg is voltam, akkor is levetkőztem egyedül, még arra is vigyáznom kellett, hogy a holmimat rendesen lerakjam a székre. Édesanyám szigorúan meghagyta ezt, hogy soha el ne engedjem magam, sem otthon, sem az intézetben. Mari néni nem szólt egy szót sem, ölbe kapta Vilmát, és úgy vitte vigyázva a hálószobába. Ott gyengéden egy karosszékbe tette, majd óvatosan vetkőztetni kezdte. Vilma nem is tiltakozott. Hagyta, hogy az öregasszony ágyba fektesse, betakargassa, aztán odatelepedjen az ágya mellé, és lehunyt szemmel várta a mesét.- Amikor György úrfi még kicsi gyerek volt, nagyon pákosztos volt a szentem — kezdte végül Mari néni -, különösen a mákos patkót szerette. Karácsony táján, amikor amúgy is nagy sürgés-forgás volt a konyhában, senki sem törődött vele, a német kisasszony a fát díszítette, úgyhogy ő belopózott a kamrába, nekiesett a mákos patkónak. Azokkal a pici, rizskásafogaival belebeleharapott, eleinte csak a szélébe, később mindig beljebb, beljebb, ahol több lett a töltelék, mindig nagyobbakat harapott. Addig harapdálta a patkót, hogy a végére ért. De mire befejezte az evést, úgy elfáradt meg elálmosodott, hogy ráhajtotta a fejét az egyik liszteszsákra, és elaludt. Fagyújtás előtt nagy izgalom támadt, mindenütt keresték György úrfit, sehol sem találták. A frájlájn volt a leghangosabb, bömbölt, németül sápitozott, tűvé tették az egész házat, padlástól a pincéig, még a kamrába is bekukkantottak, csak éppen a liszteszsákok mögé nem néztek. Tovább sírtak-ríttak, befogták a szánt, a patakhoz hajtattak, attól féltek, hoqy odaszökött a szentem. Amikor már az öreg méltóságos úr elhajtott a szánon, bementem a kamrába, hogy tálakra rakjam az ünnepi tésztát. Hát odanézek, meghűl a vér bennem: az egyik patkónak csak a vége búslakodott a tálcán . . . Nagvot sikoltottam ijedtemben, erre ébred fel György úrfi. A szőke haja, akár a szénaboglya, az arca csupa lánq, a szája körül tiszta maszat... láttam én abban a szent pillanatban, hogy ő ette meg az egész mákos patkót. De bántam is én ... csakhogy megtaláltuk, csakhogy nem történt semmi baja! Felkaptam, magamhoz szorítottam és vittem, vittem ... ő meg csak nézett, nézett, most ébredt, révült pillantással. Ahogy hozzám bújt, éreztem a kis szíve verését... „Dadus — súgta, a nyakam köré fonta két puha kis karját -, megettem a mákos patkót...” A méltósága befogatta a másik szánt, küldött az uráért. Bizony elhúzódott a gyertyagyújtás ezen a karácsonyestén. De mégis boldogok voltunk mindannyian, hogy nem lett semmi baja a szentemnek. És képzelje el, kis méltósága, még csak a gyomrát sem rontotta el attól a nehéz tésztától... Vilma lehunyt szemmel hallgatta Mari néni rhesélését. De csak félig hallotta a duruzsoló beszédet, közben a kinti neszekre figyelt. Mikor jön haza György? Hány óra lehet mór? Szégyellte megkérdezni. Szégyetlte, nagyon szégyellte az öregasszony előtt, hogy György így magára hagyta. (folytatjuk) Az Ipoly kanyarog arra szelíden, amerre a nyári hajnal ködei éppen felszakadtak. Lejjebb a sík terektől, vízfolyásnak, füzek palánkja alatt, egyetlen domb védelmében a falu. Közepében szerényke ház, szolgáló baromól, kút őriző gémje, s még vetemény is az elnyesett kis kertben. Holdból hullott harmat hintette be éjjel a kertet. Valamicske sarat tapos egérszínű csizmája, amint belépkedi a keskeny utat. Kukoricát tör, vagy öt csövet. Kalarábét húz, vagy három fejet. Karján viszi a kunyhóba, két tapasztalt zománcos edénybe külön belényomkodja. Csepreginé majd tüzet gyújt alájuk. Hántással, vízzel ételnek babrálja napközben. Estére, ha éhesen megérkezik, a tűzhely szélére húzva, kevéske meleg is lesz talán bennük. Kulcsra zárja az ajtót. A mázos csuporból tegnap esti tejet iszik. A mai fejést, maga huzigálta a Riskából, kikészítette a tornác párkányára. A vénasszony majd elviszi a postáskisasszonynak. Még egyször megnézi magányában az ól ajtaját. Bent észrevehetően fújtat a tehén, szintén egyedül. Csalamádét ropogtat, az is a kert végében terem. Ma itthon pihen az egy szál Riska. Este doboltatta a falu, hogy a csordának nincs kint helye. A katonaság statáriumot rendelt, az állatot tévedt golyó érhetné. Két biliárdkrétával, az úton találta nemrégiben, jelet tesz a tornác faküszöbére. Csepreginének, a részes kiszolgálónénak tudósítja ez a jel, hogy elég, ha estére főz és takarít, mert csak akkor jön haza. Nehéz takarításnak nevezni azt a kényszeredett kis seprűzést, de az öregasszony fájós derekának ennyi hajlongás is elég. Minek siessen hát a kelleténél jobban szegény feje? Jól kivert, éles kapáját a karjára akasztja. Darabka kenyérrel, bontatlan pakli nyolcassal a zsebében elindul. A felkelt nap most mutat első negyedet négy felé. Még csak nyári folyóvízhez hasonlító melege van a párás levegőnek. Olyan a csend az utcán, mintha nem nyár, nem hajnal, hanem legigazibb munkahónap volna. Mi lelte a népeket, hogy ilyen üresnek hagyták az utcát? Sehol egy lélek, egy fia barom, de még majorság se. Csak a túlsó végen, a domb mögül csörög valami távoli zaj. Mintha nagyon nehéz szekerek vonulnának arrafelé. Kisdaróc felé bujkál ez a lárma, az éjszakából maradt befogott szájú, húzódó zsivaj. Megáll fél percig, pipát készít, tüzet lobbant rá. Eles kapáját átteszi másik hónaljába, továbblépked. Az Ipoly felőli végen emeletes gőzmalom, most igen csendes, mellette új kocsma. A malom udvarában katonák ülnek, a kocsma ablakában rátekint Jenő úr, a kocsmáros. — Hová megy, Pesta? Int is neki, maga felé szólítja: — Tán elfogyott a sütni való ja, Pesta? Visszafelel a fejével: — Ez a hold, de nem a sütnivalóm. Hangosan nem akar szólni, mert most már fontos és fenyegető ez az óriási csendesség, a szomszédos udvarban a heverő katonák hallgatása, a kocsmáros ijedt arcmozdulatai, szájának üres tátogása. Nemet mond Jenő úrnak, szinte jókedvre deríti annak a félelme, s főképpen az, hogy most egy szemrebbenés alatt maga is meglátta egyedülálló szándékának vakmerőségét. Két marokra kapja a kapát. Dolgos mozdulatot tesz vele a föld felé, így mutatja a kocsmárosnak. Elint a nem is messzi Ipolynak, túljára annak, a földnek felé. Ezalatt Jenő úr már kint van a kocsmából. Piros arca, annyi rajta a hajszálfinom vörös ér, min! némely falevélen, izgalomtól reszket. Megragadja Pesta karját, betoloncolja az ivóba. — Tudja-e maga, mi az a kényszerzubbony, Pesta? — Háthogy tudom. Abba dugna engem Jenő úr. — Abba hát. — Pedig olyan jól értem, hofgr mit csinálok, mint a kutya az ugatást, az óra az ütést, a szél a fújást. — Én meg épp azt látom, hogy kapával a hóna alatt nekiindult a háborúnak. Annyi emberség még van bennem, hogy nem hagyhatom. — Felnőtt ember erre mit felelhessen? — Ja, ha így utasít vissza, akkor már nem is szaporítom a szót. A farács mögé megy a fiatal kocsmáros, az üvegek, a hordók, a tölcsérek közé. Ott babrál. Sápadtan tekinget kifelé. — Jenő úr, legyen szíves idejönni. Szemben ülnek le egymással, az asztal fölé hajolnak. — Akkor hát mér akar megakadályozni abban, hogy kimenjek? A kocsmáros nem bír magával, az asztalt verdesi:
