Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-05 / 10. szám
neki pedig elszorul a torka, és alig tud egy hangot kiejteni. Azóta hat év telt el, az akkor nyakigláb, -érzékeny kamaszból bajuszos, szakállas fiatalember lett, de még ma is torkában érzi a szívét, ha édesanyját meglátja. Lopva elnézte testvéreit: vajon ők is hasonlóképpen éreznek? Iréné csinos, kissé durcás arcán nem látott semmi érzelemmegnyilvánulást. Igen, Iréné mindig ilyen hideg, szenvtelen volt. Irma tekintete nyugodtan pihent édesanyján, és illedelmesen várta, hogy sorra kerüljön. Vilma arca is nyugodt volt, de Kálmán észrevette, hogy kezét milyen görcsösen szorítja ökölbe. Kálmán most nézte meg alaposabban legfiatalabb húgát. Télen mindketten Pesten voltak intézetben, csak a vakációban találkoztak, de a tizennyolc éves fiatalembert nem túlságosan érdekelte a nála öt évvel fiatalabb Vilma. Most, bői mégis kiütközik a plebejusvér. Hiába vásárolták meg pénzen a nemességet, az őseik üvegfúvómesterek voltak valahol Baranyában. A Hugonnai család viszont egyik legrégibb nemesi család Magyarországon, a szentgyörgyi Horváthok közül való, s Horváth Zsigmond aranysarkantyús vitéz, amikor grófságot kapott, birtoka egyik községéről nevezte el magát Hugonnainak. Nem említette azt Hugonnai, mert tudta, hogy felesége finom, kicsit gúnyos mosollyal hallgatná a fejtegetéseit, s egyetlen szót sem válaszolna. És ez a hallgatás, ez a gúnyosan csillogó mosoly sokkal kényelmetlenebb, mintha az asszony lángoló szavakban szavalna a forradalomról. Csak egyszer említette Petőfit, Jókait, Vasvárit, Batthyányi grófot, Teleki Blanka grófnőt. S ebből a néhány névből meg kellett értenie, hogy a szellem arisztokratái mellett a született arisztokraták is a forrada-Kálmán után Iréné következett; a grófné megkérdezte, hogyan halad a főzésben-sütésben. Irénének és Irmának, akik már nem jártak Pesten intézetbe, a háztartással kellett foglalkozniuk, bár egyiküknek sem volt ehhez túlságosan nagy kedve. Sokkal szívesebben olvastak érzelmes regényeket, és arról ábrándoztak, hogy majd Pestre viszik őket bálozni. Ha a posta megérkezett, izgatottan figyelték, hozott-e Nővilágot, mert ebben a lapban mindig érdekes divatleveleket közölt Jósika Júlia és Irénét meg Irmát a szép ruhák mindenekfelett érdekelték. Már előre eltervezték, milyen színű krinolinban mennek első báljukra. Vilmánál tanulmányai felől érdeklődött édesanyja, hogyan halad a francia nyelvben. Vilma nekipirosodott, és néhány másodpercnyi csend után zavartan kérdezte, hogy elmondott áll a két kicsi szomjas tekintettel. — Ma már, sajnos, nincs idő rá, kislányom — Hugonnainé újra mosolyog (mennyi mosolyra volt szükség, hányszor kellett egy nap mosollyal álcáznia fájdalmát) —, hanem ha örömet akar vele szerezni, írja le! Szép tiszta kézírásának, hibátlan helyesírásának nagyon, de nagyon fogok örülni! Vilma, aki magában már hangtalanul mormolta a vers első sorát, aki már előre érezte édesanyja és a többiek meglepetését, amikor a zengő szavak felcsendülnek, az első pillanatban kábultan és értetlenül nézett édesanyjára. Nem, ez nem lehet igaz... hiszen hetek óra tanulja a verset, ezt szavalja, amikor délelőttönként a parkban bolyong, mikor elbújik a kis lugasban, vagy elszalad a Dunához, s megkeresi azt a helyet a füzesben, ahol egy korhadt, gazdátlan csónak áll a parton. Erről a cső-VILP1/I DOKTORTISSZOríY hogy alaposabban megnézte, meglepődve látta, mennyivel szebb Irénnél és Irmánál, és kezének nyugtalan vibrálásán azt is észrevette, hogy éppen úgy szenved ezekben a percekben, mint ő. A grófné megkérdezte Kálmántól, hogy döntött-e már: Németországban vagy Angliában akar egy évet tölteni? Kálmán azt felelte, hogy ha édesapjának nincs kifogása ellene, inkább Angliába szeretne menni. — Jobb szeretem az angol nyelvet, mint a németet — vallotta be kissé feszélyezetten. Hugonnainé elmosolyodott. A Hugonnai család császárhűségéhez ugyan semmi kétség sem férhetett, ennek jutalmául is kapták a grófi címei, de Hugonnainé lelke mélyén lázadó magyarnak érezte magát. Szótlanul tudomásul vette, hogy férje nem vesz részt a forradalmi megmozdulásban, s behúzódva élnek a nagytétényi kastélyban, de minden idegszálával a forradalomért lelkesedett, és fájdalmas könnyeket hullatott, amikor az orosz cári seregek eltiporták a vérben fogant szabadságot. — Miden forradalom eleve pusztulásra ítéltetett — jelentette ki férje, és ekkor Hugonnainé csendesen csak annyit kérdezett: — A francia forradalom is? Hugonnai kényelmetlenül érezte magát ennél a kérdésnél, és magában arra gondolt, hogy noha házasságuk igazán ideális és zavartalan, feleségélom mellé álltak. Igaz, meg is bűnhődtek érte keservesen. Hugonnainé különösen Teleki Blankát siratta, mert amikor a grófnő intézete megnyílt, arról beszélt, hogy leányait ebben az intézetben fogja neveltetni. Hugonnai nem ellenkezett akkor, feleslegesnek tartotta, hiszen kicsik voltak még a lányok, de felesége — a gróf szerint — túlzásba vitte a gyerekek tanulását. Az sem tetszett Hugonnainak, hogy Kálmánt az édesanyja külföldi egyetemre küldi. Egy Hugonnai grófnak, akinek sok ezer hold földje, szántója, erdője, sőt az anyai részről örökölt üveggyára van, nincs szüksége még több tudományra. Foglalkozzék a földdel, vadásszon, agarásszon, ha kedve van, ránduljon be Pestre, akad ott elég szórakozás a számára. Meg is mondta ezt kereken, de amikor látta, hogy a felesége belesápad a szavakba, elhallgatott. Hiszen szerette, nagyon szerette a beteg aszszonyt. És tudta, hogy minden izgalom mennyire árt a törékeny szervezetnek. Az orvosok már régen megmondták, hogy egy, legfeljebb két esztendőt élhet még. Hát töltse ezt az időt úgy, ahogy szeretné. És ha abban látja legnagyobb örömét, hogy gyermekei művelt emberekké váljanak, nem akadályozza meg benne... Hugonnai nénak, míg fiával beszélt, eszébe ötlött, hogy Kálmán nem is sejti, édesapja milyen idegenkedve gondol fia külföldi útjára, és jobb, ha nem sejti. hat-e egy francia verset. Nem az intézetben tanulta, csak itthon a vakáció alatt. Béranger írta ... A grófné órájára nézett. A tíz perc már majdnem letelt, és ő még egy szót sem beszélt a két kicsivel, akik elárvultán és búsan álldogáltak nevelőjük mellett. Szegénykék ... ezeknek még emlékeik sincsenek arról, amikor még egészséges volt, amikor nem ilyen fájdalmas szertartás kapcsán találkozhattak csak. Viktor öt-, Béla négyéves volt, amikor anyjuk megbetegedett. És bármilyen kínos, talán visszataszító ez a reggeli pár perces együttlét, csak ezáltal óvhatja meg őket a fertőzéstől. Ha csak kicsit lazítana az évek óta beidegződött szokásokon, a lazaság újabb és újabb lazaságokat hozna magával. Akkor a gyerekek fellopóznának hozzá, egyszer csak azon venné észre magát, hogy valamelyik gyerekkar nyaka köré fonódik, valamelyik üde bőr arcát érinti, s egy puha kis száj megcsókolja. És vajon, vajon elég erős lenne-e, hogy ne csókolja vissza? Lehet, hogy a gyermekekben már nem él anyjuk simogatásának, csókjának emléke, de ö még éles-fájdalmasan emlékszik arra az örömre, amikor gyermekei körülvették. A nagyobbak még emlékezhetnek erre, de Viktor és Béla alig. Így a szűkre szabott tíz percből nekik is kell juttatni valamit, és Vilma nem mondhatja el a verset.. . De hogyan mondja meg neki? Hiszen lángol az arca az izgalomtól, domború homlokán megfeszülnek az erek. És nakról senki sem tud a kastélyban, ócska, viharvert alkotmány, evezői elkallódtak, valaha talán halászcsónak lehetett, de most már moha lepte be, orra a vízen reng, de tatja erősen befúródott az iszapba. Amikor el tudott szabadulni Frulitól, idesietett, végigíeküdt a csonkban, felbámult az égre, s a verset, a verset szavalta. A szabadságról szólt a vers, s bár nem értette pontosan minden szavát, olyan volt, mintha muzsikát hallott volna. Már napok óta tökéletesen tudja minden sorát, és azóta készül, hogy elmondja. Végre ma bátorságot vett és előhozakodott vele. Eszébe sem jutott, hogy édesanyja nem akarja meghallgatni. Nem akarja, hiszenmég nem telt el a tíz perc, és ő gyorsan, nagyon gyorsan elmondaná ... Kálmánnal milyen hosszan beszélt, még a lányokkal is, csak éppen hozzá nincs türelme ... Még egyszer édesanyjára nézett, remélte, hogy talán rosszul hallotta az előbb az elutasító szavakat, vagy talán a grófné mégis megváltoztatja elhatározását. De Hugonnainé már a kicsikhez fordult, s Mr. Allingtont kérte, hogy szigorúan vegye át velük a latin nyelvtant. — Nagy szégyen, hogy mindketten megbuktak latinból — mondotta neheztelő hangon —, de legalább rnost köszörüljék ki a csorbát. Miért nem vesznek példát Kálmánról vagy Vilmáról? ök mindig az elsők voltak. ( folytatjuk)
