Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-20 / 8. szám
szonylatban a mi intézetünk irányít — középpontjában. De természetesen más. részletfeladataink is vonnak.- Például? Jelenleg az onkológiai klinikán az emlőrák gyógyszeres kezelését tanulmányozzuk. Ebben a célprogramban részt vesz a brnói, a kassai (Kosice) és a prágai onkológiai klinika, a külföldiek közül a budapesti, a moszkvai és a leningrádi. Ennek a közös tanulmánynak a célja, bogy megtaláljuk a már forgalomban levő gyógyszerek optimális kombinációit és adagolását. Egyébként pillanatnyilag mintegy negyven kitűnő hatékony készítmény von forgalomban, sokat Magyarországon kísérleteztek ki és a magyar gyógyszeripar gyártja. Az érdekesség kedvéért hadd említsem meg, hogy évente körülbelül 400 ezer új rákellenes gyógyszert jelentenek be, ebből azonban csak 400 bizonyul hatékonynak az állatokon végzett kísérletek során. Az állatkísérletek rostáján mindössze átlag 40 készítmény marad fönn klinikai használatra, és a sor végén csupán 4 marad, amit a szakértők sorozatgyártására ajánlanak...- A köztudatban az epidemiológia - járványtan - a járványos fertőző betegségek fogalmához kapcsolódik. Beszélhetünk a rosszindulatú daganatokkal kapcsolatban is fertőzésről? Nem, semmiképpen. Többszörösen bizonyított, hogy a daganatos megbetegedések egyetlen típusa sem terjed közvetlen érintkezéssel emberről emberre. Itt art jelenti, hogy a rák terjedését vizsgáljuk a különböző földrajzi területeken, egy-egy adott népcsoportban vagy korosztályban és így tovább. Ide tartozik az új megbetegedések jelzése, a nyilvántartás. Mindez a kutatómunkában rendkívül fontos, a körzetekből beérkező információik néha értékesebbek és hasznosabbak, mint akár a legjobban felszerelt 'laboratóriumok jelentései.- A tudomány e keresztes hadjárata azzal kezdődött, ho „ha megtaláljuk a rák kórokozóját, megtaláljuk a gyógyszerét is*. Hol tartunk, mit tudunk ma? Azt már teljes bizonysággal állíthatjuk, hogy nincs „egyetlen" kórokozó, ennél fogva valamilyen univerzális ellenszer keresése sem reális. A daganatos megbetegedések keletkezését 80 százalékban külső, környezeti tényezők okozzák - ezeknek felderítését célozzák a széleskörű epidemiológiai vizsgálatok. Elemezzük és „feltérképezzük" az egyes országokban, az egyes vidékeken a természeti adottságok hatását, az emberek szokásait, táplálkozását, élet- és munkakörülményeiket, sőt különféle jellegű hagyományaikat is. Az onkológiai kutatás egy másik iránya a kezdetben kétkedve fogadott, de ma mór helytálló víruselmélet alapján folyik tovább. A daganatokat okozó vírusok persze, másfélék, mint amilyenek a náthalázjárványokat vagy gyermekbetegségeket okozzák. Egyes kutatók, egy másik, bár szűkebb területen, abból az elméletből indulnak ki, hogy tulajdonképpen kivétel nélkül minden ember hordoz magában rákos sejteket, de a szervezet állandóan megfelelő mértékben termel ellenanyagokat, amelyek meggátolják a- rákos sejt aktivizálódását. Ha ez az immunológiai egyensúly felbomlik, akkor keletkezik rosszindulatú daganat.- Örökölhető a rák? Lényegében nem. De bizonyos genetikus közvetítő anyag által a hajlamosság esetenként igen.- Mennyiben, milyen vonatkozásban beszélhetünk a daganatos betegségek gyógyításáról? Ma a daganatos megbetegedések 30 százalékát tudjuk gyógyítani. És ha mindazt ki is tudnánk használni, amit tudunk, akkor a betegek 60 százalékát menthetnénk meg. Ennek azonban nagyrészt útjában áll, hogy a páciensek tetemes hányada betegségének előrehaladott állapotában kerül csak kórházba. Ma már a gyermekkorban fellépő heveny leukózisokat, közhasználatú kifejezéssel: vérrókot ki tudjuk gyógyítani, holott néhány évvel ezelőtt ezek a gyermekék fellebezhetetlenül halálra voltak ítélve. Továbbá a nyirokmirigyek danagatos megbetegedései zömét; és óriási haladást értünk el a „női" rosszindulatú daganatok gyógyításában. Ha minden esetben az első stádiumban foghatnánk hozzá a kezeléshez, a betegek 80—90 százaléka térhetne vissza családjához, munkájához. Ezenkívül a foglalkozási ártalomként keletkező daganatos megbetegedéseket is sikerült lényegében likvidálnunk - gondolok itt a jellegzetes Jkéményseprő-rákra" vagy a gumi- és festékgyárakban dolgozó munkások húgyhólyagrókjára stb. -, mégpedig a helyi kiváltó ok felszámolásával, szigorú egészségvédelmi rendszabályokkal.- A köztudatban azonban változatlanul tovább él a meggyőződés, hogy - ha a szervezetben bárhol felüti a fejét - a rák gyógyíthatatlan. Ezt a meggyőződést nyilván az is megerősiti, hogy ma több a daganatos megbetegedés, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt... Az az igazság, hogy a köztudatban csak az elhalálozások híre terjed. A gyógyultakról, vagy ahogy egyes orvosok mondják, a tünetmentesen közöttünk élőkről nem tud a fáma. Hogy egy példát is említsek: meglepődne, ha tudná, hogy csak Bratislavában hány nőt tartunk nyilván, akiknek emlő- vagy méhrákját sikerült kigyógyítani, vagy hányon állnak eredményes kezelés alatt, megalapozott, biztos reménnyel a gyógyulásra. Mi orvosak felfigyeltünk rá, hogy az érintettek, a gyógyultak is, úgy szégyenük bajukat, mintha legalábbis nemi betegség lenne. A statisztika emelkedő görbéje viszonylagos: elsősorban az az oka, hogy az átlagéletkor kitolódott, egyre több az idős és öreg ember, és a rosszindulatú daganatok legtöbbje az élet delén túl, idősebb korban jelentkezik. Az is lényegesen (közrejátszik, hogy mai korszerű diagnosztikai műszereinkkel jóval több megbetegedést fedezünk fel, mint azelőtt. . .- Az emberek általában tudják, s ön is említette, milyen fontos a daganatos megbetegedések korai felismerése. Lehetséges egyáltalán a megelőzés, ha nincs kötelező rákszűrés, mint ahogy például kötelező volt a szűrővizsgálat a tbc-nél? A közelmúltban dolgozták ki az Egészségügyi Minisztérium onkológiai programját. Ez foglalkozik a szűrővizsgálatok megszervezésével, részben a veszélyeztetett korosztályoknál, részben azoknál a népesség-csoportoknál, amelyeket elsődlegesen veszélyeztetnek a rákkeltő tényezők. A programot először két kiemelt járásban, a dunoszerdahelyiben (Dunajská Streda) és a 2iar nad Hronom-iban valósítjuk meg.- Hogy jellemezné az onkológia mai állását — egy mondattal? A haladás, amit elértünk sokkal nagyobb, mint ohogy a közvélemény tudatában él, de kevesebb, mint ahogy mi orvosok szeretnénk... Köszönöm a beszélgetést. Feljegyezte: LÁNG ÉVA Beszúrtam a tűt a vénámba, felszívtam, és rögtön jött egy kis vér. Egypárszor már átszűrtem az M-port, de hát az totál piszkos volt. És akkor be is ütött. A tű eldugult. Hát ez k'rülbelül a legrosszabb, ami egy fixerrel történhet, ha a tű éppen ebben a pillanatban eldugul. Mert ha az injekcióstűbe felszívott vér megalszik, akkor már nincs mit csinálni. Akkor már csak eldobni lehet az anyagot. Tehát nem lehetett már kihúzni a tűt. Teljes erőből nybmtam, hogy átmenjen a tűn a szer. Tényleg iszonyú mázlim volt. Sikerült belőnöm. Még egyszer felszívtam, hogy az utolsó cseppeket is benyomjam. És erre megint eldugult a tű. Szörnyen begurultam. Csak nyolc-tíz másodpercem volt a flashig. Tehát teljes erőből nyomtam. A tű szétjött, és a vér telefröcskölte a fürdőszobát. A flash eszméletlen volt. Meg kellett fognom a fejemet. A szívem táján iszonyatos görcsöt éreztem. A fejem úgy zúgott, mintha kalapáccsal vágtak volna fejbe, a fejbőröm bizsergett, mintha millió kis tűt szúrtak volna bele. A ball karom meg egyszerűen megbénult. Amikor újra meg tudtam mozdulni, megpróbáltam papírzsebkendővel letörülni a vért. Minden véres volt. A mosdó, a tükör, és a falak. Szerencsére minden olajfestékkei volt bemázolva, és könnyen lejött róla a vér. Miközben törültem a vért, az anyám kopogott az ajtón. Azonnal zörögni kezdett. — Nyisd ki. Engedj be. Különben is minek zárkózol be. Egészen új szokásaid vannak. Kiszóltam: — Nyugalom. Mindjárt kész vagyok. - Nagyon dühös voltam, hogy pont most idegesít, és lázasan törülgettem mindenütt a papírzsebkendővel. A kapkodásban persze nem vettem észre néhány vérfoltot, és a mosdóban felejtettem egy véres zsebkendőt. Kinyitottam az ajtót, aiz anyám berontott a fürdőszobába. Én teljesen gyanútlan voltam, azt hittem, csak nagyon kell pisilnie. Visszamentem a szobába, visszafeküdtsm, és rágyújtottam egy cigarettára. Alig szívtam egyet, az anyám berohant a szobámba, üvöltött: — Te kábítószert szedsz! — Ugyan, hülyeség - mondtam —, hogy jut eszedbe? - Erre szabályszerűen rám vetette magát, és erőszakkal kiegyenesítette a karomat. Igazából • nem is védekeztem. Az anyám rögtön látta a friss szúrást. Elővette a műanyag zacskómat, és mindent kiborított az ágyra. Kiesett az injekciós készlet, dohánytörmelék a cigarettámból és egy csomó ezüstpapír. A sztaniolpapírban heroin volt valamikor. Akkor nem is tagadtam tovább. Annak ellenére, hogy igazán nagyon belőttem magam az M-porral, teljesen összeomlottam. Bőgtem és egy szót se bírtam szólni. Az anyám se mondott semmit. Csak reszketett. Totál sokkot kapott. Amikor egy kicsit megnyugodott, megkérdezte: — Nem lehet ez ellen valamit tenni? Nem akarod abbahagyni? — Anyu — mondtam —, azt szeretném a legjobban. Becsszóra. Hidd el nekem. Igazán ki akarok mászni ebből az egész szarból. — Jó — mondta —, akkor együtt fogjuk megpróbálni. Kiveszek szabadságot, hogy végig veled lehessek, amikor óbba hagyod a kábítószert. Még ma elkezdjük az elvonókúrát. — Ez príma — feleltem —, de van még valami. Detlef nélkül nem megy. Nekem szükségem von Detlef re és neki is énrám. Ö is le akar szokni. Már CHRISTIANE F. POKOLJÁRÁSA Vili. sokat beszéltünk róla. Amúgy is most akartunk leszokni. Együtt. Az anyám teljesen kikészült. Nyilván nagyon megdöbbentette az, hogy az elmúlt két évben milyen gyanútlan volt. És most egyre több kétsége támadt. Meq akarta tudni, honnan szereztem pénzt a heroinra. Persze azonnal kapcsolt. Az anyám nem kérdezett többet. Ügy látszott, boldog, hogy olyan választ kapott, ami nem igazolta a legsúlyosabb aggodalmait. Amit ezen a vasárnapon megtudott, az is e[ég volt neki ahhoz, hogy totál kikészüljön. Este elmentünk Detlef apjához. De szülei is elváltaik. Az apja valami hivatalnok, ugyanúgy nem tudott semmiről, mint az én anyám. Legalábbis eléggé megdöbbent, amikor megtudta, hogy mi van a fiával. De azért nem borult ki annyira, mint az anyám. Csak azt hajtogatta, hogy valaminek történnie kell. Rögtön egyetértett azzal, hogy Detleffel együtt kezdjük meg az elvonást. Reggel aztán Detlef tényleg ott állt az ajtónk előtt. Velem együtt igazán le akart szokni. Ű is eléggé örült, hogy a dolgok így alakultak. Mind a ketten azt akartuk, hogy sikerüljön. A délelőttöt egész jól kibírtuk Detlef apjának tablettáival. Még beszélgettünk is egymással. Arról álmodoztunk, hogy milyen frankón fogunk élni az elvonás után, és megígértük egymásnak, hogy állatira bátrak leszünk a most következő napokban. A kezdődő fájdalmak ellenére még egész happyk voltunk. De délután aztán elkezdődött. Egymás után nyeltük a tablettákat, és jó sok bort ittunk rá. De nem használt semmit. Egyszer csak _ nem tudtam megfékezni a lábamat. Iszonyú nyomás volt a térdemben. Lefeküdtem a padlóra és kinyújtottam a lábamat, megpróbáltam kilazítani az izmaimat. De már nem tudtam parancsolni az izmoknak. A szekrénynek, támasztottam a lábamat. És odatapadt. Nem tudtam többé levenni a lábamat a szekrényről. Fetrengtem a ‘padlón, és a lábam egyszerűen oda volt ragadva a szekrényhez. (Folytatjuk)
