Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-20 / 8. szám

Ezt az egészet az udvaron ra­kásra kellett rakatok a török csá­szár ablakai alatt, hogy ő maga ■megnézhesse. Ekkora sértés esett a németeken, mert midőn az ud­varról behányták a törökök a sok ezüsteszközt a tárházba - mielőtt még beengedte volna a követet a császár, parancsot adott, hogy nagy aranycsereppulyákban vigye­nek be tüzet a házába, egyenest a német orra előtt, amit is a né­met urak igen nagy konfúzióval néztek. De nem mertek érte szólni, sem visszafordulni... le kellett nyelni a leckét... Én megvártam, az udvaron a vendéglátás végét. An­nak is igen örvendeztem, hogy még láttam, amint kiért követ uram a török császár házából az udvarra, lóra ugyan felszállhatott, de nyusz­­tos kaftánjánál megfogták, hogy nem indulhatott. Lóháton kellett mindaddig várakoznia1, amíg az egész janicsárság az udvarról kita­karodott, hatezer főnyi sereg. Min­denki előbb ment, mint a német. A fővezér, a vezérek, a basák és tisztek, az impéríum fejei és még a palota elől a számlálbatatlan nép. Még a népet is meg kellett a német követnek várnia, amíg szétoszlik, csak azután kulloghatott hosszú orral szállására. Thököly jóízűen felnevetett Tet­szett neki a dolog. Győzők, ők a győzők és ilyen kevés a becsüle­tük! A török ma már fél a fegy­verüktől, mégis ahol teheti, rúg egyet tekintélyükön. Ilona derűsen hallgatta:- Bár mi, magyarok, leckéztet­hetnénk meg őket! Azután elkomolyodott: — Nos, legyen eszünkben, egy darab bécsi udvar él most már itt a közelünkben. Én ezt a szomszéd­ságot nem szeretem. Thököly Imre nem félt a szom­szédságtól. Ahol csak meglátta a vén öttingent, gúnyos pillantással mérte. Hatezer janicsár ugyan nem állt az udvarán, de bátorsága és a dac mindenüvé elkísérte. így DÉNES ZSÓFIA 45. isiim történt, hogy egy szép napon, ami­kor hallotta: a német követnek Drinópolyból kell megtérnie, ki­ment kishintón a városon kívül az országút mellé, melyen a követ­nek el kell majd jönnie. Sok szé­pen öltözött fegyveres szolgájával ment az országúira Thököly, ő ma­ga is gazdag mentéjében, és egy csörgő mellett nagy fa alá díszes sátort vonatott. Hímes nagypárná­kat tétetett maga alá, úgy ült le kávézásra, pipával, sátra küszöbé­re. A német követ, amint elhaladta sátor mellett az úton, megkérdez­te kíséretétől, ki az a török nagyúr, aki ilyen díszben és kényelemben pihen a déli napon a hűvös csur­gó mellett Mikor megmondták ne­ki, ki ül ott gondtalanul, és őt kö­szöntésre sem méltatja, igen nagy méregbe jött, föltette az okulárét orrára, és úgy nézte mereven jó ideig Thököly! Az rá sem hede­rített, és néhány hívével csak úgy csendesen magának múlatott. Ek­kor meghagyta a követ a kis gró­foknak, hogy kergessék el onnét Thököly! mert ők akarnak inni a csörgőből. A németek kerülgették is egy darabig a kuruc fejedelmet, élükön a veres szakállú, csúf gróf Prajnerral, de nem mertek egy szót sem szólni. Látták a fegyveres ku­ruc őrség arcát. Az sötét volt és mindenre elszánt. Thökölyé pedig duhaj, gúnyos és felette vidám. Senki sem merte őket megzavarni. Továbbvonult a követ és udvara, de mikor megérkezett szállására, azt mondta a kíséretében levő né­met uraknak:- Higgyétek el nékem, nemsoká­ra más nótát hallanak a magyar utak! Ő tudta, mit végzett el a por­tánál. Tudta, hogy a szultánnak meg kellett ígérnie: Thökölyéket el­küldi a tengeren át Ázsiába. Ke­­vély arcával ne feszenghessen a török fővárosbán, ahol szabadon kaphat híreket... Híreket, melyek­re felelhet is. Innét nincs oly mesz­­sze a tűzfészek, Magyarország. El! El ezzel a rebellis fajzattal va­lamilyen kuckóba, világtól elzárt helyre! A török szultán morgott- vala­mit. Olyasfélét, hogy alkalomra azért mégis kell várnia. Fenyítést érdemlő oltalomra. Úgy ihik. Egy évvel későbben erre a .fenyí­tésre" is adódott alkalom. A fejede­lem elment Drinápolyba a fővezér engedélye kikérése nélküli, egyné­mely dolgai elintézéséért, ahogy mondotta, de valójában azért, hogy odaérkezett lengyel uraktól négy­­szemközt halljon hazai híreket. Amiket hallott, az csak nyugtala­nította, és fájdalommal töltötte el - mégis úgy érezte a hallottakról: sem a nép, sem Rákóczi Ferenc nem nyugszik bele az eltiprásba. Minden terjed és forrong magyar földön, és ez a tragikus jelenen túl a jövőre mégiscsak reményteljes és biztató. Beszélték neki az urak, hogy Rákóczi még az elmúlt év őszén levelet írt XIV. Lajosnak — és ez a titkos fevél, melyet egy alattomos játékot játszó császári katonatisztre rá mert bízni Eperje­sen, már azzal a puszta ténnyel, hogy megíródott, azt jelentette: Rákóczi akcióba lép. A katonatiszt az udvar kéme volt, a levelet át­adta az udvari haditanácsnak, mi­re Rákóczit 1701. április 18-án haj­nali két órakor Nagysároson el­fogták, és Bécsújhelyre szállították. Ugyanoda, hol nagyapja, Zrínyi Pé­ter hóhérbárd által meghalt. II. Rá­kóczi Ferenc a császár foglya, de felesége mindent elkövet, hogy ki­szabadítsa. .. Thököly Drinápolyban töpreng, vajon e hírt elmondja-e Ilonának, kinek egészsége az utóbbi két év alatt sajnálatosan megrendült. El­határozta, hogy alkalomadtán el­mondja, csak valamennyire elha­lasztja - hátha addigra már ki ts szabadul Rákóczi. Amint így elfoglalják a hazai ügyek gondjai - váratlan sorsfor­dulat éri utol. A fővezér fermón­­ját kapja kézhez Drinápolyban, ez megkorholja, hogy engedély nél­kül utazott eí ify messzire, s egy­ben a büntetést is kiméri: a ha­talmas császár elrendeli, még szep­tember hó folyamán el kell hagy­nia Zrínyi lionávalés udvartartásá­val Konstantinápolyi, hogy a kis­­ázsiai Bytiniába, Nikodémia váro­sába költözzék. Ezt az utóbbi hírt mégiscsak meg kell írnia tüstént Ilonának, hadd készüljön fel... Tükröz a jövendő Szeptember huszonegyedik napján indultak el jó széllel a Marmarán, és oly szerencsével, hogy kilenc óra alatt Ni'kodémiába értek. A tö­rök császár kikötőjében, a császár lépcseje lábánál vetettek horgonyt. Éjjel a hajón háltak, és reggel lép­tek partra. Meglepte őket a város festői szépségű piaca a kisázsiai élelem nagy bőségével, a sürgő hojósnép asztalára kínált húsok, vadak, ha­lak, gyümölcsök és borok gazdag­ságával és sokféleségével. A bujdosók szállásai egyszélté­­ben ott átkok a Márvány-tenger partján; a legszebb házat a csá­szár Thökölyéknek szánta, és Zrí­nyi Ilona menten ki is jelentette, ő oly jól érzi itt magát a minden kényelemmel felszerelt tágas úri lakban, hogy .már legelső estén is szívesen látja vendégül összes buj­dosótársait. És menten meginvitál­ta házába nemcsak a velük jött tiszt urakat és főrendeket, de azok szolgáit és szolgálónőit is, hogy azok is velük mulassanak és tán­coljanak. Jó magyar vendéglátás volt, re­mek magyar étellel és bő felszol­gálással, a dudások, török sípo­sok, hegedűsök és citerások muzsi­kája messzire eizengett az ázsiai éjszakában, a városba, melynek kövei ősidőktől annyi mindent tud­nak a világ változásáról. Mert őr­zik ezek még világhódító Hannibál emlékét is, és elmondják, hogy az afrikai hadvezér halálát itt lelte, elmondják, hogy a keletrómai im­­périum itt ütötte fel mórványrezi­­denciáját, és palotái, bazilikái, fürdői, cirkusza és fóruma romjait félig begyöpösödve itt hagyta, gö­rög' császárok építették itt fel vá­rukat - ma már csak omladék -, amott látható a hegycsúcson az óváros zegzugos sikátoraival, on­nét nyúlik lefelé, halmokon-völgye­­ken át a tengerig. Rengeteg városbéli és hajóról partra lépett török és keresztény nép - nagy ázsiai-afrikai tarkaság - gyűlt ezen az estén a vendég­látó ház elé, s az ácsorgók egy­mással beszélték fejcsóválva, mi­csoda vidám fajta lehet a magyar, lám, ide veti őket sorsuk, számki­vetésbe, hazájuktól oly messzire, s ők legelső estén a parton tán­colnak és dalolnak. (folytatjuk) AKIK A KÖNYVEKET OLVASSÁK Egy író-olvasó találkozóra emlékezem A könyvekhez emlékek kötődnek, csakúgy, mint az emberekhez. A könyvek emberekről vallanak, dolgokról, közös ügyekről mesélnek. Ezért jó oly­kor összetalálkozni azokkal, akik a könyveket olvassák, s megbeszélni velük közös dolgainkat. S vajon ki mással lehetne mindezt megbeszél­ni, hiszen a könyvek sorsáról, életéről vagy nyom­talan elmúlásáról is az emberek döntenek. Az olvasók. Mert ők azok, akik végső lökön létre­hozzák és megteremtik az irodalmat, irányítják és megszabják életünkbe hatoló, életünkért, jövőnkért talajt törő útjait. Az író ír — az olvasó olvas: így jön létre az irodalom. Az írott szó, az olvasó tudatában válik irodalommá, az olvasó által formálódik kultúránk és életünk szerves részévé. Az olvasó - ki más, ha nem ő? — korunk és társadalmunk kritikai szemléletét képviseli, s az író—olvasó találkozók ennek a kritikai szemlélet­nek a személyes kapcsolatait biztosítják író és olvasó között. Különösen akkor, ha az olvasók tudata olyan magas színvonalon áll, mint a nő­szövetség dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási bizottsága által rendezett találkozó részt­vevőié. Különös érzés volt egyedüli férfiként szemben ülni a dunaszerdahelyi művelődési ház 'nézőterét megtöltő asszonyokkal - csak asszonyokkal és lányokkal, akik nemcsak kérdeztek: válaszoltak is. Az élet kérdéseire adtak feleletet; munkájuk ta­pasztalataival, asszonyi öntudatuk és közösségi tudatuk önérzetével válaszoltak mindarra, aminek joga és kötelessége a világ sorsának irányításá­ban őket is megilleti. Tanulság és bizonyítás volt ez a találkozó, s az írónak, aki konokul vallja, hogy az élet és világ megváltoztatásának kérdéseit csak együttes végiggondolással lehet elemezni, önkéntelenül arra kellett gondolnia, hogy egyik írásának hőse, a második világháború és a fasizmus embertelen és esztelen borzalmairól szólva, így vallott az asszonyokról: „ ... Asszony nélkül nem ér semmit az egész ... Ezt a mocskot is asszonyok nélkül csinálták, mert ha az asszonyok, a lángoló arcú, izmos derekú asszonyok; a bátor szemű, a csillogó szemű, a mosolygós szemű, a dalos ajkú, a csákos ajkú, az emberi szót hirdető ajkú, a tejtől duzzadó mellű, a szorgos kezű, a dolgos kezű, az ügyes kezű, a kemény kezű; a puha, lágy kezű, a mun­kával ébredő, dologgal lenyugvó asszonyok bele­szólhattak volna, akkor a két kezükkel fojtottak volna bele a hajdani, szennyes pólyájába minden Herrenvoikführert és minden Lebensraum mar­­sallt..." A dunaszerdahelyi művelődési otthon asszonyai közül már csak néhányon emlékezhettek a Her­­renvofkra, Führerre és a Lebensraumra. De sza­vuk, szemük, szivük minden üzenete egyaránt hirdette, hogy valamennyien képesek rá és ké­szek rá, hogy beleszóljanak a világ és az élet közös dolgaiba - a közízlés és az irodalom dolgaiba is. RÁCZ OLIVÉR

Next

/
Oldalképek
Tartalom