Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
PA VOL HOROV K urúcsonyi ének Az idő tört szárnyú fehér sas-madarai — így emlékezem: Még a levegőben leng a sok pihe mint a párnákból melyet reggel az ágyban hancúrozó gyerekek téptek szét — anya átszaladt a szomszédasszonyhoz egy szóra — a levegőben hát leng a sok pihe s a napfény úgy csillog rajtuk oly élesen akár a puha lángok kései ott otthon az öreg kemencében fényük még ma is vakít bár rég ellobbantak már és melegít ma is a vastag gúnyában a gyermekkor báránybőr bundájában pedig a gyakran körmödbe ütő hideget is elűzte a víz a gémeskút jeges vize De tulajdonképpen ez nem is fontos hiszen ha a zsúpszalma-kévét aznap szétterítettük az ajtó előtt a szobát Jézuska istállójává varázsolta és azzal eljött a karácsonyeste Kellemes karácsonyt! És mindazt ami kell: például halat természetesen az emberi reménység halát hogy ne essünk kétségbe soha a vágyak örökzöld fenyőjét a fagyos éjszakát beragyogó csillagot hogy el ne tévedjünk és egy köteg szénát is melyben a jövő napja szendereg amelynek sugarában holnap beérik a kalász kalászok és gyümölcsök a ma még éhes tenyereknek és szájaknak és a kezek a szívek és az ész erős láncát — nálunk így láncolták meg a tölgyfaasztal lábát hogy év múltán is így ... emlékszel? — hogy a vágy szava mielőbb testet öltsön Ó mennyi volt a József a Mária és a Krisztus a húsz évszázad alatt! És mennyi a csillag-raj! És bár tudom jól hogy mindmáig nem teljesült az emberiség örök vágyaktól sarkallt hite könnycsepp-tiszta szeretettel énekelem nektek e karácsonyi éneket s rakom ünnepi asztalotokra a jászol hírét: Békesség ó békesség a jóakaratú embereknek még itt a földön! Tóth Elemér fordítása 1944 karácsonyán sűrű köd ülte meg Budapestet. Kocsi, autó már kevés forgott az utcán, a villamosok délben leálltak. A varjak hirtelen elszaporodtak, a budai hegyekből egy-egy csapat átszállt a pesti oldalra is, és letelepedett a befásított közterekre. A mind gyakoribb légitámadások következtében az utcákon felgyűlt a szemét. A legsűrűbb köd a Duna mentén fejlődött. Itt, a pesti oldalon, a főkapitánysággal átellenes házban, egy keskeny mel,ékutca harmadik emeleti, szobakonyhás lakásában élt özvegy Ruskó Ferencné, ötvenkét éves fürdősnő, a Lukács-fürdő alkalmazottja. Három napja betegszabadságon volt; ez idő alatt köszvényes lába miatt csak egyszer ment el hazulról, a piacra, karácsonyi bevásárlásra. Lányát s ennek vőlegényét várta ebédre. Hatalmas, ősz kontyú asszony, kissé előreálló hassal, lába 44-e férficipőben, keze, karja vörös, kipállott, szeme incselkedőn, fiatalos jókedvvel ragyog. Már három gyerekét temette ei, még négy maradt életben: két lány, kik vivid ékre mentek férjhez, egy fiú a fronton s Évi, a legkisebbik, bentlakó tanítónő egy lónyintézetben. Egy éve maradt magára már több mint két évtizede birtokolt szoba-konyhájában, mely nemrég egy Pinduri nevű kendermagos tyúkot rs befogadott hirtelen megnőtt vendégszeretetébe. Pinduri lármás lakó volt, télen is másodnaponként tojt. A vendégségre az öregasszony a szobóbon terített meg. Évi s ennek vőlegénye, ugyancsak tanító, déli egy óra felé állított be. A lány kíváncsian, nevetve azonnal kiszaladt a konyhába, kezénél vonszolva maga után a kissé még esetlen, komor mozgású fiatal férfit.- Meglátja, János, csuda ebéd lesz- mondta, s nevetős kerek arca, melyet a tél eleji hosszú koplalás se tudott betörni, oly édesen és szelíden ragyogott az örömtől, hogy egyszerre kifényesítette az egész homályos konyhát - olyan obéd lesz, hogy! Érti? Hogy mi lesz, azt a mama, persze, a világért sem árulja el... látja, máris elálljo az utat a tűzhelyhez! Engedjen, oda, mama - könyörgött -, hadd nézzem meg, csak fél szemmel!- Mars! -mondta az öregasszony, s a hasa rengett o nevetéstől. Évi elhúzta az orrát. — Velem ne kiabáljon! - morogta. - Meddig koplalt, hogy összehozza ezt a díszlakomát, mondja meg!- Semeddig!- Egy hétig? - kérdezte szigorúan o lány. - Két hétig? Háromig? - Újra nevetett, olyan bugyborékoló,’ fel-leszálló édes gerlenevetéssel, hogy még vőlegénye is - akinek öccsét aznap reggel fogta el a Kémelhárító - elmosolyodott. s egy percre megkönnyebbült.- Az egész családot egy hónapig koplaltatta, János — közölte Évi, két apró öklét mérgesen egymásnak ütögetve -, minden karácsony előtt egy álló hónapig rántott levesen és puliszkán élt mind a nyolc tag, s úgy összement mind, hogy már a kulcslyukon is kivitt bennünket a huzat, az öregasszony meg csak gyűjtögette a sok pénzt a ládában, hogy karácsony estére pulykát s huszonnégy sor mákos-diósat rakhasson az asztalra.. . Mit, hogy nem igaz! - kiáltotta, s nevetve összecsapta a kezét. — Nézze, hogy rázza a kacagás a hasát! Mi meg addigra már úgy elgyengültübk. hogy egy falatot nem bírt enni egyik sem, csak néztük a teli asztalt, és zokogtunk. Ez sem igaz? Hát én hazudok?. .. Mit koplalt ki mára, mondja? Nem enged a tűzhelyhez, hogy megnézzem? Hátha meghalok délig! Ne féljen, momo, megbánja még, hogy így felizgatja a legédesebb lányát! Az öregasszony, hasán keresztbefont kezekkel ránézett. - Sz. ..s! - mondta, s a hasa újra meglódult a nevetéstől. Évi o szája elé kapta kezét. E pillanatban egy falevélnyi malterdarab vált le a mennyezetről, lekoppant a tűzhelyre, és szétporlodt, mint a hó. A falon, a padlótól a tetőig egy ujjnyi széles hasadás nyílt. A fal mellett a konyhazsámoly, mint egy kis kecskegida, merőlegesen a magasba ugrott, s lerázta a ráborított szitát. A konyhát úgy betöltötte a dörrenés vastag hanganyaga, mintha porfelhő lepte volna el; egy pillanatig egyikük sem látott.- Mi volt ez? - súgta Évi elhalványodva, s mind a két kezével megkapaszkodott a pohórszékben. Az öregasszony a fülét tapogotta. - Már azt hittem, megsiketültem — mormolta. A zsámoly másodszor is a magasba ugrott, a mennyezetről sűrű maltereső hullt alá. Egy lábos lassan végigmászott a tűzhely lapján, s csörögve leugrott a konyha kőpadlójára. A fiatal lány megtántorodott, a falnak vágódott.- Szerencse, hogy csak víz voft benne - mondta az öregasszony, s felemelte a lábost. - Te, János, ugye nem volt légiriadó?- Nem volt - mondta a fiatal férfi, és zsebkendőjével letörölte a vért homlokáról, melyet egy éles törmelék felkarcolt.- Megsebesültél? - kérdezte Évi. — Mi volt ez? A tanító nem felelt. Gyors tekintettel szemügyre vette a lányt, vajon nem történt-e baja, aztán beszaladt az utcára nyíló szobába, kinyitotta az ablakot, s felnézett az égre. Évi utánafutott.- Azonnal menjen el az ablaktól!kiáltotta. - Mit néz? A férfi megfordult. Arcán olyan szokatlan kifejezés ült, a meglepetésnek s a komoly boldogságnak olyan különös fényezése, amilyennel első szülésük után fiatal anyák nézik gyermeküket. - Nem repülőgép volt - mondta csendesen.- Hát? - kérdezte a lány sápadtan. A férfi nyelt egyet megindultságóban.- Karácsony napja van - mondta. Évi tágra nyílt szemmel nézett az arcába.- Igen - mondta János -, karácsony napján az első orosz ágyúgolyó! Talán megérjük a megváltást! Gyere! A lányhoz lépett, s magához ölelte. Egy harmadik gránát robbant a ház falában, valamivel messzibb, csak a mennyezet tetejéről lógó lámpás nyugtázta lusta bólogatással.- Gyerünk az alvilágba! - kiáltotta az öregasszony a konyhából. Mór összecsomagolta motyójukat, kabátban, kendőben állt az ajtóban, hóna alatt egy nagy zsírosbödönnel. - Viszem a spájzt - mondta -, nehogy felnyaljók a svábbogarak! - Pinduri, a tyúk a vállán ült, s nyugtalanul forgatta fejét. Az óvóhely már megtelt, mire a keskeny, foghíjas csigalépcsőn lebotorkáltak az előtérbe. A villany nem égett, egyetlen petróleumlámpa hányta halvány, rossrkedvü fényét a két szűk pincehelyiségbe, amelyek T alakban húzódtak egymás mögött, sűrűn megrakva székekkel, díványokkal, drótmatracos üres vaságyakkal. A férfiak az előtérben, a vízzel telt fürdőkád körül tanakodtak, az asszonyok, beljebb, az első pincébe állított tűzhely előtt cserélgették hangos izgalmukat. özv. Ruskóné családjával a hátsó pincében telepedett le. - Ha nem csap belénk az istennyila - morogta rosszkedvűen -, most mór megsült volna! Évi a vőlegényére hunyorított.- Mi sült volna meg, mama? -kérdezte könnyedén, mint oki oda sem figyel. Az öregasszony morgott egyet.- Nem értem — mondta Évi. — Mit mond? Az öregasszony a vállát vonogatta. - Hogy már réa megsült volna.- Micsoda?- Az eszed! — mondta az özvegy. — Majd estére megtudod.
