Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
Egyedül IL Egész nap különös hangulatunk volt. Valami lázban égtünk, egymásért, vagy egymástól függően, nem tudom már, de mindketten nagyon vártunk az Ünnepet. Az utolsó napra nem is maradt más, mint a fenyőfát feldíszíteni. Húztuk-vontuk a nagy fát a szobákon át, ügyetlenül faragtuk a tövét, hogy beleférjen a tartójába. Fiam; a négyéves emberke, férfi módra sürgött-forgott, minden nehéz munkát ő akart elvégezni. .. A fa törzsére narancsot meg almát kötöztünk. — Mindenkinek teszünk, anyuci... Neked, meg nekem, meg apának, meg.. -Elhallgat. Hirtelen eszébe juthatott, hogy apának már nem teszünk, most már csak kettőnknek, mert azóta a nagymama sem jön... — És nekik ki díszíti fel a fenyőfát? — tette fel váratlanul a kérdést. De meg sem várta, hogy válaszoljak. Dőlt belőle a szó, a kérdés, és lázas izgalmában nem érdekelte, hogy nem is válaszolok rájuk. — Vagy lehet, hogy nekik nem is lesz fenyőfájuk. .. és apunak most ki vesz ajándékot... és a nagymama most másnak adja azt a pulóvert, amit köt... és nekik is ennyi cukor lesz a fán... A fa elkészült. Üde fenyő meg narancsillat járta át a szobákat. Ünnepi csend szállt a házra, a házakra. Csend, nyugalom, amire hónapokkal ezelőtt még annyira vágytunk. Csend, aminek egyszeriben súlya, óriási súlya lett. Nyomasztó, idegesítő; összébb zsugorítja a szobánkat, összébb a világot. ... és mikor jönnek a vendégek? — kérdezte a gyermek asztalhoz ülve. — Most ketten ünnepelünk... Te meg én. .. Kalácsot sütöttem, amit nagyon szeretsz. És annyi narancsot meg mogyorót eszünk, amennyi csak belénk fér. És addig mesélek, amíg el nem alszol... és megígérem, hogy ma nincs kötelező vacsora, kötelező fogmosás, kötelező villanyoltás... ma csak ünnep van, csak ajándék, csak mese, csak jó kedv... Csak jó kedv, csak öröm... meg annyi minden, hogy könnybe lábadt a szemem, mert egyszeriben valami kínos ízt éreztem az ünnepi vacsorán, riasztó fényéi a gyertyának, és egyre csak bámészkodtam az ablakon, mintha valakire várnék. — Hívjuk fel Márta nénit. .. (Ma nem jöhet át, ma elutazott a szüleihez...) hívjuk fel Norbit, nézze meg a fánkat (majd holnapután felhívjuk, ma nem engedné át az anyukája), hívjuk fel a nagymamát, ő is egyedül van, vagy apukával, ketten... (látod, sokan vannak egyedül, és mégis mindenki örül az ünnepnek). .. És vitatkoztunk, pereltünk, viaskodtunk, míg el nem égett a gyertyánk, aztán a tévé mellett elaludtunk, mint más estén. Én attól az estétől érzem, hogy egyedül vagyok. Az én ünnepem nem a fiamé, s az övé nem az enyém. Mindkettőnknek hiányzik valami belőle, aminek a pislákoló gyertyafénynél ijesztő nagyra nő az árnyéka. Csak az a különös, hogy mégis várom az ünnepnapokat. M. A. Imre bácsi V J Azt mondják, az épülő lakótelepről ide menekültek az énekesmadarak, erre a tenyérnyi helyre a főváros szélén, ahová még nem tört be a zaj. A parkban egyszer egy öregember láttam üldögélni. Másnap, harmadnap és azután is ott pihent. Elmélázva pipázgatott vagy újságait böngészte. Furdalt a kíváncsiság, ki az az idős ember? Miért üldögél itt elmaradhatatlan görbebotjával? Alkalmazásban nem lehet, régen kiöregedett már abból a korból, egyedül meg nem igen járhat ki ide. Nyár elején egy nap futó zápor kerekedett, a forgószél hirtelen felkapta újságjait meg a dohányát, és a park másik csücskébe repítette. Az öregember fölemelkedett a pádról, sietségében leejtette a szemüvegét, összeszedtem a holmiját. Hálásán nézett rám, aztán megemelte kalapját, és nehézkesen elindult a szürke épület felé. Akkor néztem meg először közelről. Magas, erős csontú ember, a háta kissé hajlott. A haját oldalra fésülte, orra alatt rövidre nyírt bajusz. A keze kidolgozott. Széles, erős. Hazafelé indultam, amikor a ház második emeletén egy nyitott ablakból fehér köpenyes nő hajolt ki. „Imre bácsi — kiáltott az idős ember felé —, megázik, és még tüdőgyullladást kap! Várjon meg a kapu előtt, lemegyek, és felsegítem a lépcsőn.“ Eltelt egy nap. Az öregember nem mutatkozott a parkban. Megbegedett, gondoltam. Másnap azonban már ott üldögélt a pádon. „Már azt hittem, hogy megfázott” — szólítottam meg. Elmosolyodott, jólesett neki a kérdés. „Dehogyis vagyok beteg — válaszolta. — Tegnap egész náp orvosnál voltam. Minden évben kétszer alaposan megvizsgálnak. A mieink intézték el. A vállalattól. Autóval visznek, hoznak, és még várakoznom sem kell. Jól érzem én magam, csak az a baj, hogy megöregedtem. Nehezen mozog a lábam.“ Így tudtam meg, hogy Imre bácsi a vállalat nyugdíjasa. Még sokszor beszélgettem vele, amikor arra jártam. A múltról, fiatalabb koráról soha nem mondott egy szót sem. Csak arról a harminc évről, amit utolsó munkahelyén töltött. Karbantartó volt, az egész épület vízvezetékéről, fűtőtestjeiről, villanyhálózatáról, ajtók, és íróasztalok zárjairól ő gondoskodott. Sokszor megtörtént, hogy egyszerre többen is felkeresték: „Imre bácsi, elromlott a kávéfőző, nem működik a ventillátor, rosszul zár az ablak.“ Ilyenkor nem ment haza addig, amíg mindent meg nem javított. Megkérték, hát megcsinálta. Az órára sohase nézett, az nem volt szokása. A takarítónők nemegyszer mondták neki: „Imre bácsi, már este nyolc óra van, a munkaidő meg négykor végétért! Nem fáradt el egész nap?“ Nyolc évet dolgozott még nyugdíjazása után. Minden nap gyengébbnek érezte magát. De félt, mi lesz vele? Hallota, hogy a szociális otthonban nincs rossz sorsa az idős embereknek. Ö azonban el sem tudta képzelni, hogy megszokott környezetétől megváljon, hogyan is tudna meglenni a sok jó ismerős nélkül. A vállalatnál is töprengtek: mi legyen Imre bácsival? Akkoriban az albérleti szobáját is felmondta a háziasszonya. Nem akarta, hogy a nyakára öregedjen a magányos ember. További sorsa mindenki gondja lett. Végül is megtalálták a megoldást: élete végéig náluk maradhat. A földszinten, a portás szobája mellett két kis helyiségben kiszedték a közfalat, és egy tágas, szép szobát rendeztek be Imre bácsinak. A vállalat szerezte be a bútort, a szakszervezet televíziót, a fiatalok szőnyeget és függönyt adtak. Joggal érezhette Imre bácsi, hogy a vállalat „dédelgetett“ nyugdíjasa. Egyszer különösen jókedvűnek találtam. Elmondta, hogy lakoda-. lomba készül. A vállalat egyik fiatal sofőrje házasodik, az hívta meg a falujába a menyegzőre, mondván, hogy ő is a családba tartozik. Imre bácsi szívéből szóltak a szavak: „Az a jó, hogy senki sincs ma egyedül!“ És még hozzátette: „Tudja, hányán benyitnak, hozzám minden nap, hogy megkérdezzék, nincs-e valamire szükségem? Meg hogy, Imre bácsi, hoztam egy kis hazait.“ Most késő ősszel üres lett a pad. Imre bácsi megszokott helye. Akkor nem tudtam, hogy többé már nem pipázik ott. A portás mondta el, szívrohammal szállították kórházba. Másnap fekete zászlót lengetett a szél a szürke ház homlokzatán... A temetésre három autóbusz szállította a vállalat dolgozóit. Viszszatérőben jegyezte meg valaki az autóbuszban: „öt gyereket nevelt fel, de egyik sem adta meg a végső tiszteletet az apjának!“ GÁL ETA Kedves „tépelődő örömanya"! Nem mindegy, hogy az ember jó vagy rossz hangulatban lépi át az új esztendő küszöbét, főleg akkor, ha erre a rossz hangulatra nincs komoly oka. Azt írja: .. az édesanya köténye sok mindent elrejt. Én sem szeretem kiteregetni családi gondjainkat. Most mégis tanácsot kérek. Nem találok más kiutat. Huszonhárom éves lányom férjhez akar menni. Jövő áprilisra tervezik az esküvőt, miután a fiú leszerel. Több mint két esztendeje harcolok ez ellen a házasság ellen, most mégis én leszek a vesztes. Házat építettünk, két lakással, hogy a lányunknak is legyen. Jóformán már be is rendeztük. Tanítattuk a lányunkat. Ha minden jól megy, nyáron már vegyészmérnöknek titulálják, és hozzámegy egy középiskolai végzettségű fiúhoz, akinek a szerelmes szívén kívül semmije sincsen. Levelet kaptam a fiútól, szilveszterre szabadságot kap, engedjük, hogy meglátogasson. Belefáradtam már a vitatkozásba, mégse tudom, mitévő legyek...“ Vegyen elő papírt és tollat, de várjon! Mielőtt megírná a hívólevelet, hadd mondjam el: huszonhárom éves fejjel, két évi ismeretség után kislánya elhatározása nem lehet hirtelen fellobbant szalmaláng. Egy fiatal nő Vagy férfi, aki elég érett a házasságra, azt választja partnerének, aki megtetszik neki. akinek tulajdonságai, magatartása a legjobban megfelelnek elvárásainak. Emellett persze vonzódásuk, az, hogy szeretik egymást, sem mellékes. Nekünk felnőtteknek, szülőknek az a feladatunk — szülői kötelességünk is —. hogy figyelmeztessük lányunkat, fiunkat a másik olyan tulajdonságaira, hibáira, amelyek később megzavarhatják a házasságot. Ebben az esetben nem látok ilyen problémát. Csak azt látom, hogy a fiatalok számára a szerelem és a kölcsönös megértés több, fontosabb, mint az anyagi körülmények, vagy egyikük, másikuk foglalkozása, iskolázottsága. Hiba volt, hogy már korábban nem irta meg a hívólevelet. Két évig hadakozott egy fiatalember ellen; akit tulajdonképpen nem ismer. Nem tudhatja, miért nem tanult tovább, miért választott szakmát, mik a tervei a katonai szolgálat letöltése után. Nem tudja, milyen a viselkedése, milyenek a né: zetei, elképzelései a házasságról, a családjáról• sem tud semmit, pedig hadakozni valaki ellen csak akkor tehet, ha • a kép, melyet a felismerés vetít elénk, nagyon is negatív. írja meg a hívólevelet. Még pótolni lehet, amit elmulasztott. És ha a találkozás után is úgy látja, hogy nem egészen ilyennek képzelte jövendőbeli vejét, gondoljon arra: a fiatal személyiség formálható, és az egymást szerető, egymáshoz türelmes, egymást megértéssel figyelő két ember együtt, kölcsönös változással elvileg minden nehézséget megoldhat. írja meg a hivólevelet a fiatalembernek, és az ünnepek után nekünk, miként oldotta fel a találkozás szorongásait. Kellemes ünnepeket kíván az egész családnak
