Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-20 / 51-52. szám

Fotó: SPÁCIL

r

, ,.r-r~\

* -5-—^*—

fit'i" _ ,*

* * /;•vr;--.'-+-«*•■„ *-V

■*• ~ if:* * - _ *~A~ ~ .

A táj bennem emberekké érett. Egykor arcokat, utakat, fákat, forrásokat, szép asszonyt idéző dombokat rakott elém. Telek szivárványos horagyogasait, alvó erdők apám-lába-taposta utait, gyermeki álmokat; hótalan szánkózást, jégbe-fogott szelet.

I.

A jégbe-fogott szél.

Elénk állt, kissé roggyant térdekkel, kalapja alól kilógó ősz hajjal, mesebeli pózban. Éppen gátaltunk a réten, kerítettük a jégpályát. Hókerítést húztunk a medréből kiengedett pataktenger köré. Állt és mosolygott. Gyermeki munkánk tisztaságán? Törpeségünk szorgalmán? A „vágd, húzd, ne lazsálj” ritmusán? Nem tudtuk. A medréből áradó patak már-már kocsonyásán vánszorgott a rétre. Tizenöt fok hideg dermesztette.

Hirtelen szél támadt. Belekapaszkodott kalapja karimájába, és megbillentette. Bosszúsan rikkantott egyet.

— Megállj, te. szél! Jégbe fognak a gyerekek!

Nem értettük, habókosságát ismerve nevettünk rajta. Könnyen jövő, könnyen múló gyermeki kacajunk egy időre feledtette velünk a ránk vigyázó embert. Mindig mosolygott, mintha valamilyen titka lett volna. Már amilyen titka a hozzá hasonló falubolondjainak lehetett. Am mégis volt neki.

A szél reggelre elállt, útban a jég felé eszünkbe se jutott tegnapi viháncolása. Csak a jeget látva álltunk meglepetten. Lehetetlen rajta korcsolyázni. Zokogtunk, bakogtunk, bukdácsoltunk a jégbe fogott szél hátán. Lábunkat lökései bizonytalanították.

Az ősz hajú, kalapos ember titkára felnőttként jöttem rá. Anyám mesélte, hogy kint halt meg ez erdőn. Egy hétig keresték, amíg rátaláltak. Ügy mondták a falubeliek, hogy a szelekhez költözött. Habókos szokásainak legszebbike volt, hogy a szelet akarta megfogni.

Egyszer sikerült neki, a mi segítségünkkel.

53ft-V

f.» * £ --V** .

'*V ,‘J. • '

' - r

'■ k r.

f* * , VLl'

dez, tudom legalább, hogy idevalósi. Egy nyelven beszélünk.”

— Kisfiam, megfázol! — emelkedik fel a fülke üléséről a gyerek anyja, föl akarja húzni az ablakot, s meglepetésében felkiált. — Géza bácsi! Maga még mindig itt szolgál? Emlészik rám? Zsuzsi vagyok, Szabó Zsuzsi, most már Szűcsné. Komáromban (Komárno) lakunk, a férjem is itt van. —• Magas, barna hajú fiatalembert húz az ablakhoz.

— Emlékszem hát. Titeket, kis csibészeket, nem lehet elfelejteni. Sokszor kiugrattatok a bódéból korcsolyázásból hazamenet, meg-megrángatva a sorompó drótját. Ti is hazajöttök? Tudod, az enyémek a Tátrában karácsonyoznak, talán majd szilveszterre... — Négy éve már csak nyáron jön haza a lánya a két unokával. Mintha a jelzőlámpára nézne, elfordul. Homályosodó szemével alig látja, hogy zöldre vált. Elindul a vonat.

— Isten áldjon benneteket!

— Viszont látásra, Géza bácsi! — hallik a vonatablakból. — Boldog karácsonj't! — A vonat nehezen gyorsít az enyhe emelkedőn. Az ablakból többen is kikiabálnak: — Boldog karácsonyt! Kellemes karácsonyt! Boldog ünnepeket! — A vonatzakatolás elnyomja az emberi hangokat. A fent ülők nem hallják már az öreg ember válaszát. Lekattintja a biztosító lakatot, lehúzva hagyja a sorompót. Ki járna erre karácsony délutánján autóval?

„Ezek mind hazajönnek. Az enyémek meg csak nyáron, akkor is útközben állnak meg, a Tátra és Nitra között. Jaj és az unokák; alig tudok velük szót érteni. Szolgálati nyelven meg nem beszélhetek. Annyit tudok, ami itt elég. Igaz, azt mondják: nagypapa, nagymama, de semmi mást.”

Egész délután ez járt az eszéoen. Meg a felesége. Teljesen elbizonytalanodott. Csak úgy ingujjban kiállt az őrház elé, tudta, a hideg ilyenkor mindig segít rajta. Enged a fejében a szorítás. A karácsonyt négy esztendeje szolgálatban tölti. Elvállalja a fiatalok helyett, két váltótársa is családos asszony. Ilyenkor ő szolgál két műszakot. Estefelé kijön a felesége, kihozza az ünnepi vacsorát, s együtt ünnepelnek. De most.. .

„Az a moslékosvödör, az a ... Csak ne hagytam volna ott szó nélkül az asszonyt.”

Karba tett kézzel áll az ajtó előtt. A tájat kémleli, az utat, a két szélén álló fűzfákat, és

II.

A vonatfütty ostorszíjként csattan az örház légypiszoktól homályos ablakán. A sárguló csomagolópapírral letakart asztalon megcsörren a telefon. Beidegzett mozdulattal nyúlt a kagyló után.

— Értettem! — S már csak fogai között mormolja. — A félegyes gyors. — Óvatosan visszahelyezi a fekete bakelitot. Feláll, s nyakába kanyarítja báránybör béléses vasutaskabátját.

„A félegyes gyors. Méghogy siessek. Ügyis leállítják a sorompó és a poszt között, a lámpánál. Soha nincs szabad vágányuk a P.-ieknek. Egész évben alig szállítanak valamit a gyárból, most meg két hét alatt akarják behozni, amit eddig nem csináltak. A vasutas bolonduljon meg.”

A sorompóhúzó kar jeges vasára tenyerei, elmegy a kedve ettől is. Kotorászni kezd a zsebében. Megint benn hagyta a kesztyűt, előhúzza hát nadrágja zsebéből a vasalt zsebkendőt. Egy pillanatra megáll. Ma először gondol szeretettel a feleségére. A zsebkendőt soha sem felejti el, akárcsak az elemózsiát.

„Margit, Margit. A fene ette volna meg a moslékosvödröt. Ezen kellett nekünk összeveszni. Kint hagytam, hát kint hagytam. Lefagyott a tóba, hát lefagyott. Felengeszteltem, de te akkor

is morogtál. Ezért vágtam rád az ajtót. Légy magadnak! S ezt épp karácsony reggelén.”

Az átmelegedett zsebkendő megolvasztotta a hajtókarra fagyott zúzmarás jeget. Nyomja és húzza, négy évtizede szolgálatonként hússzorharmincszor. Igaz, régebben kevesebb vonat járt erre, ma csak gyorsból öt megy el naponta. Figyeli a tőle háromszáz méterre kolompoló sorompót, ezt még tekerni kell, amíg nem lazul a lánc. Már nem sokáig, öt évben egyeztek meg az állomásfőnökkel, tovább nem marad. Több lesz a nyugdíja, s különben is villamosítják a vonalat, vágánypáros lesz, fénysorompóval.

Sorompóőr a havas tájban. Kormos falú ház előtt topog a tisztára söpört utacskán. És itt a gyors. Felnéz.

..MegmondtaiTi előre.” A lámpa pirosán parázslik az oszlopon, az öreg méltatlankodik, órájára néz. „Késik ez már így is három percet.”

A fagyos sínen csikorogva áll meg a gyors. Ablakok csapódnak le, kíváncsiskodó utasok dugják ki fejüket.

— Mért álltunk meg bácsi? — szól le egy cérnahangocska.

— Nem engedik be a vonatot — feleli az öreg katonás tömörséggel.

— Bácsi, te nem mész a nagymamádhoz? Te itt maradsz karácsonyra is? — Elgondolkodik, s a gyerekre mered. „Honnan tudnak ezek a kis pöttömök ilyeneket kérdezni? De jó, hogy kéra patak fekete vonalát. Az soha nem fagy be, meleg vizű a hegy alatti forrás. Jólesik neki a csípős hideg. Néz. Néz, majd észreveszi az első hópelyhet a kezefején. Befordul a bódéba a kabátjáért. Kifújná az orrát, de a zsebkendőt nem találja. Kint hagyta a hajtókaron. Az asztalfiókból kiveszi a zseblámpát, megragadja a petróleumlámpát, és sietve keresni indul. Az ajtóban valaki majdnem fejbekólintja. A felesége köszönés helyett mondja:

— A zsebkendődet elhagytad. Tegnap a vödör, ma a zsebkendő. Géza, te már öregszel.

Alig hallja, amit az asszony mond. Eltölti a káposztaleves és a mákos guba illata.

A táj bennem emberekké érett. Utaik igazságokig érnek, fáik vándorbotot neveltek nekem, dombjaikat szép asszony idézi. A valóság ugyanaz, csak a folyamat kezdete és vége változott. Visszájára fordult. Már nem mozdhatom, hogy az enyémek, mert csak az emlék az enyém, a tárgya már nem. Ami azonban mindkét irányból nézve azonos, egy életre a sajátom marad. A táj tanította nyelv, a nyelv tanította ember, az ember tanulta táj és nyelv. Forgathatja az idő, végére nem érhet soha.

DUSZA ISTVÁN

15