Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-28 / 48. szám
VIKTOR DYK: Be végeztetett. A férfi teste lassan kihűl. Nyugtalan szivének dobogása megakadt; mintha óra állt volna meg. Az asszony megborzongott. Félt a szótlan, elkékült ajkaktól. Félt az ágy körüli csendtől, ahol a férfi annyi napon át látomásokkal küszködve feküdt. A nyitott ablakhoz botorkált. Kihajolt. Lent zajongott a város; hangjai behatoltak a szobába... Szép tavaszi nap volt; a parkban bizonyara fázós öregemberek sütkéreznek, a fiatalok szívében pedig szokatlan gyöngédség ébred . .. Ez az ellentét szwszorító bánatot keltett benne; egy pillanatra úgy érezte, magához vonzza a mélység. Az ablakdeszkába kapaszkodott. Megszédült. Nagyon kimerült volt. s elkábította a tavaszi levegő. Itt a szobában egy ember vívott nehéz és könyörtelen harcot az életért. Igen sok forró, lázas nap kellett ahhoz, hogy a kór legyőzze ezt az erős férfit, aki már csak egy holttest. Sokáig szívósan ellenállt. Lépésről lépésre kerítette hatalmába a halál, akár egy pusztulásra ítélt erődöt. Most véget ért a küzdelem. A férfi megadta magát. Es kis híján azok is, akik körülvették. Halálára fölkészültek. Sokáig vártak. Rehák doktor két héten át mondogatta gondterhelten: „El kell készülniük a legrosszabbra." A katasztrófa azonban mintha meggondolta volna magát. „A szervezet különös ellenállása’’ — bólogatott a doktor. Az emlék egybevegyült a valósággal. Zaj hallatszott; hangok neszezése, fojtott zokogás. Látogató? Olyan gyenge volt, hogy már fájdalmat sem érzett. Jelentkezett a reakció. Elvesztette az eszméletét. .. Amikor magához tért, meglepte a csönd. Minden az eszébe jutott. És váratlanul, maga se tudta, hogyan, belévillant: a medalion! A holttest itt van. Kétségtelenül itt van még. Lesz ereje, hogy odamenjen hozzá? Megmagyarázhatatlan, leküzdhetetlen vágy vett rajta erőt. Tette most már nem sérti a halottat. Nem fogja védeni a kincsét. És szégyenkezve lelke mélyén, lesütött szemmel, félrenézve, kinyitotta az ajtót... Az ajtónyitás visszhangzott a csendben és megborzongatta. Itt van tehát... A holttest ott feküdt az ágyon. Néhány lépés, és megszületik a tett. A halotthoz ment. »4 férfi arca iszonyatot ébresztett benne; elfordította a tekintetét. De a kényszerítő vágyon még így se tudott úrrá lenni. .. 'Végre kezében volt a számtalan civódás tárgya. De kívánsága túl későn teljesült. És milyen áron.. . Most, amikor birtokában volt a medalion, keze bizonytalanul reszketett. Senki se jött, hogy elvegye tőle a zsákmányt. A halott igazán halott volt. Az apró tárgy égette a tenyerét. Eszébe jutott minden. Már özvegy volt, amikor a férje megismerte. Élete virágjában volt. Első férje hároméin házasság után halt meg. Házasságuk józan meggondolásból született. Nem szerette túlságosan a férjét. Nem is gyűlölte. Elviselték egymást, mint két olyan ember, akiknek nincs miért veszekedniük, elviselték egymást, inkább kényelemszeretetből, semmint jóságból. Amikor a férje meghalt, ö gyászt öltött, és viselte is a megszabott ideig. Az elhunyt kétségtelenül ugyanezt tette volna, ugyanolyan nyugodt szívvel, mint ő. Ekkor ismerkedett meg második férjével. Szerették egymást. Szerették egymást? Férje magatartását néha hűvösnek találta. Mi lehetett az oka zárkózottságának? Szüntelenül úgy érezte, hogy valamit titkol. Lelke egy sarka hét lakatra volt zárva. S ö féltékeny lett. Mire? Nem tudott semmi bizonyosat. Minden ellenszenv, rejtély, idegenség egy tárgyban öltött testet: a medalionban. Mert a férje rejtegette. Neki sohase volt szabad kinyitnia. Titok volt. Karel akkoriban kétségtelenül szerette, nem lehetett titkolnivalója. Akkor neki miért nem volt szabad belepillantania a medalionba? Miért nem tudott megválni tőle? Ellenszenve babonává keményedéit. A medalion lett minden baj okozója. Ellenség volt. aki titokként, rontásként közéjük furakodott. Hányszor viselt háborút ellene! Hiába. Ki az? — kérdezte. A férje elmosolyodott. Nő? Igen. Kérte, hogy mutassa meg. Hiába. Pedig egyébkor legoktalanabb kívánságára is nehezen mondott nemet. Ezt az egyet azonban megtagadta. Mosolygott, amikor kérte, és mosolygott, amikor fenyegetőzött. És neki minden fegyvere kicsorbult nyugalma és szilárdsága falán. Szívósan küzdött, a féltékeny asszonyok esztelen találékonyságával. A végén azonban be kellett látnia, hogy veszített. Hiábavaló volt a küzdelem. A medalion rejtély maradt. A harc csak edzette férje ellenállását. Látta, hogy a végsőkig kellene elmennie. Ettől azonban visszariadt; túlságosan szerette Karéit ahhoz, hogysem kegyetlen tudott volna lenni hozzá. Ezért elhallgatott. Nem beszéltek többet a medalionról. De a seb megmaradt. és a megalázottság érzése is a titkos vetélytárssal szemben, akit nem tudott legyőzni, s aki mindmáig megtartotta kiváltságos helyét a szeretett férfi szívében. Milyen szerencsés a vetélytársa! Ö is meghalt. Eddig mennyire élő volt! Talán sohase szerette Karéit (ilyen elképzelése volt róla; afféle romantikus história), de férje mostanáig az övé volt. Neki csak átengedte. Irgalomból. Árnya hányszor visszatért, hányszor látta az ismeretlen rivális győzelemittas pillantását! Már nem él, mondta komolyan Karel. Akkor hát, vetette ellen azokban a napokban, amikor még nem látta reménytelennek a küzdelmet, miért titkolja, hogy meghalt? Gyerek vagy, mondta férje. És ö nem gyerek? Hiszen szereti, azt mondta, hogy szereti... Férje ekkor energikus kezét a szájára tapasztotta. a másikkal pedig átölelte. „Gyerek vagy" — mondta nevető szemmel, s ö tehetetlen volt. „Gyerek vagy. Hiszen jól tudod, semmi okod a félelemre!" És szorosan magához ölelve öt halkan és hirtelen komolysággal így folytatta: „Ne kérd többé, jó? Számomra ez a medalion amulett. Semmi értelme se volna, ha megmutatnám .. . Hidd el, semmi értelme ..." A medalion most a kezében van. Megismerheti végre azt a nőt, aki iránt a férje annyi év után is gyöngédséget őrzött a szívében, akinek képmását olyan féltékenyen óvta illetéktelen tekintetektől. Rossz győzelem! Késő diadal! A férje utolsó leheletéig ellenállt. Nem hagyta, hogy elvegyék tőle a medaliont. A keze időnként aggódón megkereste. A magas láz óráiban minden gyengéd, szerelmes szava neki szólt. Mennyire tudott szeretni ez a zárkózott, hallgatag ember! S ő menynyire irigyelte azt a másikat! A férje szüntelen csak őt látta; szerelme igazán egy kamaszfiú gyengéd szerelme volt, aki először szeret. Ő pedig úgy érezte, félre állították. A férje öt sohase szerette így; számára csak a mosolya és nyerssége maradt. A férje minden szava sértette. Ú, meg tudta volna fojtani azt a nőt! Keze görcsösen összeszorult. O, szabad utat bosszújának és keserűségének! Végül elszánta magát. Még remegett a keze; mégis kinyitotta a hozzáférhetetlen titokhoz vezető ajtót. Sóvárgó kíváncsisága legyőzte a halott iránti kegyeletet. Végre megtudhatja, ki az, aki annyi szerelmet elrabolt tőle! Megláthatja! Kinyitotta a medaliont. Csend volt. Csak az óra ketyegése hallatszott, csak a szíve zakatolt a mellében. Kővé meredten állt. A vér kifutott arcából. Keze görcsösen szorította az ágy támláját ... A térde reszketett. A medalion leesett a földre. A koppanás riasztotta fel kábulatából. Összerezzent. A zokogás a torkán akadt. A keserűségtől, vagy megsértett asszonyt büszkeségtől? Égető fájdalom szaggatta egész valóját. Sírásba fáradt szemébe forró könny szökött. A medalionban az ő fényképe volt. Mosolygott rajta tizennyolc évesen, ahogy a férje sohase látta. Fordította CSÉFALVY ESZTER i
