Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-21 / 47. szám
Közel száz kis ember talált itt otthonra Óvónők, szakácsnők, takarítónők törődnek a gyerekekkel ermekévcimben egy széles, nagy kövekből cpitett kerítés mellett jártam el. Ez a kőkerítés olyan hosszú volt, és olyan magas, hogy csak a madár repülhetett át rajta. A kerítés tövénél bűzös vizű, iszapos patak folyt. Soha senki nem tisztította, az emberek az összetört üveget, a házban feleslegessé vált kacatot a patakpartra hordták. Nyáron nem is igen látszott, benőtte a csalán meg a gyom, de télen csúnya látvány volt. Iskolából jövet gyakran megfordult a fejemben, vajon mi van a kerítés mögött? Egyszer meg is kérdeztem édesapámtól. Először meglepődött, aztán óva intett: „Eszedbe ne jusson, hogy valaha is felmássz oda, mert megfognak és megvesszőznek.“ Azt is mondta, ott a nagy lombos fák között van a kastély. Abban lakik a báró. „Ö itt a legnagyobb úr. Az övé az erdő. a mező, a rétek, a földek, minden.. LEBONTOTT KŐFALAK A kastély a felszabadulás után iskola lett. A volt istállók, cselédházak helyén gépjavító műhely épült az állami gazdaságnak, öt évvel ezelőtt — a városi nemzeti bizottság szorgalmazásával — a park legcsendesebb csücskébe, ahová az autók zaja sem jut el, óvodát építettek. A kőfal helyébe levegős kerítést húztak. A patakra hidat építettek. Óvoda az egykori titokzatos kastélykertben. Lakói szurokszemű, barna bőrű gyerekek. Tornaija (Safárikovo) legnagyobb óvodája, a cigányóvoda épült itt fel, az évszázados fák alatt. Közel száz kis ember talált itt otthonra. Nem véletlenül mondom. hogy otthonra, mert a gyerekek túlnyomó része nem nagy lelkesedéssel megy délutánonként haza ebből a mesevilágból. Jolana Majercíková, az óvoda igazgatónője beszélt a gyerekekről, a pedagógusok és a szülők közötti jó kapcsolatokról, az öt esztendő alatt elért eredményekről, a védnökséget vállaló üzem és a vnb tanácsának segítségéről. S hogy a háromosztályos óvodában milyen eredmények születtek az öt év alatt, azt az iskolába kerülő gyerekek tanulmányi eredményei bizonyítják a legjobban. Az óvodát elsősorban a cigánygyerekeknek létesítették, de ha akadt férőhely, sohasem fordult elő, hogy valaki elégedetlenkedett, vagy szót emelt azért, hogy a gyerekének itt adtak helyet. Kétnyelvű tanítás folyik itt. Magyarul— szlovákul folyékonyan beszélnek. A szülők dolgozó emberek, akik bíznak a tanítónőkben. Az óvodába viszik-hozzák a gyereküket. Az igazgatónő szavai szerint az óvoda legszebb eredménye, hogy elérték: a szülők arra törekednek, hogy gyerekeik jól tanuljanak és boldoguljanak az életben. A cigányszülők nem vonják ki magukat a társadalmi munkából sem. Ha környezetszépítésről vagy festés utáni nagytakarításról van szó, mindig ott vannak, segítenek. AZ IGAZGATÓNŐ Tizenhét esztendő tapasztalatait összegyűjtve vette át az óvoda vezetését. Azelőtt tanítónő volt. Kommunista pedagógus és sok tisztséget betöltő, csupaszív asszony, aki azt vallja: „a tanitó legyen népnevelő is“. Egész élete, munkássága összeforrt a társadalmi élettel. Az óvodából soha sem megy Ki ad rá hárommilliót? A falu utolsó Káránál vége van az aszfaltozott útnak. A mezei úton indulunk tovább. Úgy gondoljuk, már ezen is kijutunk a pusztára. A jegyzőkönyv másolata szerint, melyet Imrecze Pál né küldött hozzánk, május végéig rendbe kellett volna tenni a Várgedéről (Hodejov) a hajnalvölgyi pusztára vezető háromkilométeres útszakaszt. De nem jutunk messzire, jókora tócsa állja utunkat. Választhatunk; vagy a kocsink, vagy a cipőnk ragad bele a sárba. Két és fél éve annak, hogy a Nő-ben irtunk a hájnalvölgyiek panaszáról. Ügy látszik, azóta semmi sem változott. Pedig a szövetkezet akkori közgazdásza és a nemzeti bizottság elnöke megígérte, hogy ezt az utat rövidesen járhatóvá teszik. De még azután sem sok történt, hogy Imreczené a köztársasági elnök irodájához fordult panaszával. Az elnöki iroda a Rimaszombati (Rím. Sobota) Járási Nemzeti Bizottság Közlekedésügyi Szakosztályát bízta meg az ügy intézésével. Május elején a helyszínen egy bizottság megvizsgálta Imreczené panaszát, majd jegyzőkönyvezték, hogy a hónap végéig járthatóvá teszik az utat az autók számára. Földgyaluval elsimították az utat, és a nagyobb gödrökbe kavicsot szórtak. A puszta lakosainak problémáit így elintézettnek tekintették. Három hónap múlva ennek nyoma sem maradt. A hajnalvölgyi pusztán élő nyolc család pedig most is azon töpreng, mi lesz velük út nélkül? Mivel a falu és a puszta között ilyen úttalan az út, a településre nem jár autóbusz, nincs bolt, még egy telefon sem! Minden kiló kenyeret, cukrot, lisztet háton kell kicipelni a faluból. Újságot, levelet akkor kapnak, ha valamelyikük bemegy érte a postára.- Télen három hétig voltam beteg. — panaszolja Blahut Katalin, - Senki sem nyitott rám ajtót. Akár éhen is halhattam volna. . . A lányom nem akarja, hogy itt maradjak. De egész életemet a pusztán töltöttem, hogy szokom én meg a városi lakást?... • — Anyámnak szövetkezeti lakást veszünk Banská Bystricában — csatlakozik hozzánk Blahutné lánya, Segulová Ruzena. — Nem hdgyjuk itt egyedül. Ha nyáron hétvégén kijövünk — télen ez lehetetlen —, nem tudhatjuk előre, hogy vissza tudunk-e menni. Elég egy záporeső és napokig itt rostokolhatunk. Tehát rövidesen gazdátlanul marad a puszta legszélső háza, ahol ma még Blahutné lakik. Mert vevő aligha akad rá. Pedig a dombbal, erdővel körülvett település ideális üdülést kínálhatna. De hát út nélkül hiába. . . Beher László traktoros naponta megteszi a háromkilométeres utat. Boszszankodik is eleget. Most sem állja meg szó nélküli- A szövetkezet traktorosai folyton káromkodnak az út miatt. Sajnálják a milliókat érő gépeket. . . Mert ezen az úton gyorsan tönkre mennek. Ök nemrég építkeztek. A ház a pusztához köti életüket.- Csak amíg a gyerekek felnőnek - mondják elszántan. — Aki teheti, az elmegy innen. Bár mi is a faluban építkeztünk volna! De hát akkor nem szólt senki, mi meg csak reménykedtünk, hogy megcsinálják az utat. Főleg a fiatalok, családalapítók mennek el. De az öregek hová menjenek? GUI Nagy László felvételei Fotó: Nociar Rudolf
