Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-21 / 47. szám
A június 25-re virradó éjjel hagyjuk el Moszkvát. A felszereléssel és nyersanyaggal megrakott filmgyári autóbusz vitt bennünket az elsötétített főváros utcáin a Belorusz pályaudvarra. Négyen indultunk a frontra... Engem elkísért Nyina, a feleségem is, aki bármely pillanatban szülhetett. Némán ültünk a buszban, mindenki gondolataiba merült. Mi vár ránk? Milyen lesz a háború? Mi vár a hamarosan megszülető gyermekre? „Ha jön a háború...“ — énekelték a fiúk az elsötétített peronon, holott a háború már harmadik napja tombolt hazánk födjén. Az uknán és belorusz mezőkön végeláthatatlan oszlopokban vonultak a német harckocsik, lángban álltak a városok. És elkeseredetten küzdöttek csapataink, amelyeket váratlanul ért a támadás. ... Valahányszor hasra vágódtam, igyekeztem úgy tartani a kamerát, hogy az objektív ne érjen bele a latyakba. „Ki kell mennünk az útra — gondoltam. — Egykutya, itt is aknák, ott is aknák, nem mindegy? Az úton mégis könnyebb menni.“ A telefonbeszélgetés igen rövid volt. „... csodálatos kisfiú. Mondom, fiad született! Hallod, hogy ordít? Július 3-án született. Hol vagy? Honnan telefonálsz?!“ Ezúttal egészen közel dörren t. A mennyezetről hullott a vakolat, rezgett az ablaküveg. A fülemhez szorítottam a kagylót, szerettem volna, ha tovább tart a varázslat, de a telefonban már nem volt semmi. .. Vége felé járt a háború harmadik hónapja. A fronton levő operatőrök már katonaemberek lettek. Sok viszontagságot átéltek, megszokták, hogy szembenézzenek a halállal. Sokan elestek csapatunkból. .. A robbanás nagyot dobott a gépen, átrepültünk néhány fekete füstgomolyon, a kabinba becsapódott a lőporfüst csípős szaga. Rosszul lettem. Amikor azonban elhangzott a parancs: „Bombázáshoz felkészülni!“ — összeszedtem magam, minden idegszálam megfeszült. Háborús naplómban kevés feljegyzés van Moszkva védelméről. Akkor úgy éreztem, hogy évek múlva "is mindenre emlékezni fogok: A múló évek nem halványították el katonákkal (Részletek) ROMAN KARMEN Együtt a A Nagy Honvédő Háború első hetei. A szerző pihen a harc után. bennem az akkori Moszkva képét: Drága városom! Ezekben a nehéz napokban éreztem csak igazán, mennyire szeretem. Bármennyit voltam is tőle távol, lényegében az egész életemet Moszkvában éltem le. Moszkvába kisfiúként érkeztem, itt tanultam az esti iskolán. Moszkvában vettem először 's kezembe fényképezőgépet, itt lettem az Ogonyok és a Rabocsaja Moszkva fotóriportere. Moszkva adta a kezembe a filmfelvevőt is. December 8-án megkezdődött a Moszkva alatt felvonult hitlerista csapatok szétzúzása... Eddig operatőr és az Izvesztyija tudósítója voltam. Most újabb feladatot kaptam, amely semmivel sem kevésbé fontos: A Szovjet Tájékoztatási Irodában azt ajánlották, hogy legyek a United Press amerikai hírügynökség haditudósítója... Ebbe a munkába bevonták Borisz Polevojt, Ilja Ehrenburgot és... sok más írót, újságírót. Ma már nem tudom felidézni, mikor és hol született meg a terv, hogy elmegyek az ostromlott Leningrádba... A sajtóban keveset írtak Leningrádról, de még a rövidke hírekből is elképzelhettük, milyen szörnyű csapás zúdult a városra, milyen hősök Leningrád lakosai, védői... Az ellenség körülzárta a várost. November elején Hitler kijelentette, hogy kényelmesen kivárja, amíg a kiéhezett Leningrád érett gyümölcsként az ölébe hull. — Az ördögbe is, Németország földjét tapodjuk! — mondja a tábornok mosolyogva, és felpillant a térképről. — Pedig mintha most lett volna, úgy emlékszem 1942-re, Rzsev mellett. Őrnagy voltam. Az ezredemből akkor alig maradt... Mindenki a múltat idézi... Meggyilkolt apát, rommá lőtt várost. Mindenkinek van elszámolnivalója az ellenséggel. Tegnap fehér zászlós kocsin odahajtott a harckocsijainkhoz egy német őrnagy, s így szólt: „Az oroszok az Oderához közelednek. A háborút elvesztettük. Megadom magam.“ Nyolcadik távirat (részlet) a United Pressnek: Csapataink nagy nehézségek árán haladnak előre a berlini utcákon... Minél közelebb érnek a város központjához, annál elkeseredettebb az ellenállás. Hírek szerint Berlin védelmét személyesen Hitler irányítja. Rajta kívül különleges felhatalmazással rendelkezik Himmler és Goebbels... 1945, május: Ezek a napok tele voltak izgalmas, emlékezetes eseményekkel. A győzelem zászlaja a Reichstag felett; a birodalmi kancellária bunkerének megtekintése: Goebbels elszenesedett holtteste... Május 8-a napsütéses reggelén az újságírók, a filmoperatőrök a tempelhofi repülőtéren gyűltek össze. Ünnepélyes volt a hangulat. Valami olyasfajta könnyedség, boldogság, lelki nyugalom lett úrrá rajtunk, mint amikor az ember az eget bámulva hanyatt fekszik a fűben, és egész lényével valami megfoghatatlant érez. Vége a háborúnak! Mögöttünk van néhány esztendő! A háború ösvényei elvezették a szovjet filmhiradósokat Berlinbe, az égő Reichstaghoz, majd Nürnbergbe, ahol a Nemzetközi Haditörvényszék ítélkezett a hitlerista háborús bűnösök felett. Büszkén fényképeztük a nürnbergi törvényszék bejáratánál őrt álló szovjet katonákat. Ezek a fiúk dicső utat tettek meg a Volgától a Dnyeperig, a Visztuláig, az Oderáig, a Spreeig. Tíz hónapig ülésezett a Nemzetközi Törvényszék, lépésről lépésre haladva tárta fel a fasizmus gaztetteit. A mi stábunk készítette a tárgyaláson „A népek ítélete“ című filmet ... Minden figyelmem a vádlottak padjának első sorára összpontosult, ahol Goring, Hess, Keitel, Rosenberg, Kaltenbrunner, Frank... ült... Eszembe jut még valami: 1942-ben, amikor bevonultunk a nyugati front csapatai által felszabadított Vjazmába, emlékül eltettem egy fatáblát, amelyre gót betűkkel ezt írták: Wiazma. Akkor ezt mondtam elvtársaimnak: „Ezt az emléktárgyat kiegészítem a berlini Unter den Linden utcatáblájával.“ Nem tudom miért éppen ezt az utcatáblát említettem. És 1945. május 2-án egy füstölgő törmelékhalmazból kikotortam ennek az utcának a golyóütötte, zománcozott tábláját. Ma is ott van felszögezve az íróasztalom felett...
