Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-21 / 47. szám
Május ötödikén nyílik Ilonának először alkalma, hogy Thökölynek írjon. A jobbágystaféta az ostromzár megtágult, de még mindig erős gyűrűjén át nagy bátorsággal és fortéllyal viszi el sorait. . ... írhatom kegyelmednek, édes, szivemuram — így szól Ilona levele —, Isten csudálatosképpen megtartott, és felszabadított az obsidiótui; nagy confusióval ment el a vár alól Caprara generál, és írhatom kegyelmednek: hétszáz és tizenhat bumplikarakast és tüzes labdákat, kévéket és gránátoknak sokaságát bántó bé a várakba és palónkokba. Több ember kárával nem vagyunk nyolcnál. Az torony és felső házak odavannak; az egy hólóházunk és aranyos palota megmaradott, de az mind semmi az ily rettenetes ítélethez képest. Vigasztalásunkra, szemönk 'láttára sok kárával volt az ellenség; igen kevés lövést tettek hiába az várbul, omlott olykor sorján a német! Minthogy közel is volt egy vízárok, annak a vizét kivették volt, nagy munkóvol jutottak hozzá: de az mi vitézeink is hasonló munkát tettek vigyázó serénységgel; híven megállották, hon kellett. Senki sem engemet, sem két gyermekeimet megijedt állapottal bizony nem látta, valamint eleim, úgy voltunk készek fejőnk fennóHatáig az várat megtartani életünk letételével. Lássa immár, kikkel tett fel az ellenség. Ha asszony-ember vagyok is. Munkácson meg mertem várni őket. Vigyék hírét máshová is! Ezzel ajánlom magamat kegyelmednek igaz szeretetibe. Kegyelmednek engedelmes felesége Zrínyi Ilona így szól a levél, az önérzetes emberi és alázatos asszonyi beszámolás, amely mögött ott állanak a tettek. Ilona választ vár, annál is inkább, mert réges-régóta nem vette ura egyetlen írott sorát. Annál is inkább, mivel híre jár — a várban feljáró parasztság beszéli —, hogy Thököly Imrét a törökök Feketebátoron nagyszámú hadaik élére állították, és elindítják a Felvidék felszabadítására. Sőt arról is mendemondáznak a parasztok, hogy tatárok csaptak rá a tiszántúli németekre, szét is verték őket, és hír-DÉNES ZSÓFIA 33. smimri 1S.ÜSV& neves generálisukat, gróf Heisler Hannibál tábornokot Thökölynek rabul vitték. Ha mindez1 igaz — Ilona kétkedéssel hallgatja —, akkor miért nem ír néki az ura? A munkácsi helytállásért, a jól elvégzett munkáért nincs Ilonához egyetlen szava? Az asszonyszív kétségbegsik. Ha külső körülmények nem akadályozzák Imrét az írásban, akkor hát. . . akkor hát szerelmében tántorodott meg az ő ifjú ura? Isten kegyelmeddel édes kedves uram — írja szorongó szívvel Ilona május tizenkettedikén -, soha nem tudom, minő dolog: Kulin Péter eljövetelétől fogvóst sem hírt, sem levelet, sem embert nem küld. Nagy dolognak kell lennie, én peniglen, valamikor lehetett, obsjdiónk lévén is, el nem mulasztóm. Igaz szeretetemet és hűségemet kegyelmedhez, hazámhoz megmutattam, és bizonyítottam magam mellett lévőkkel; némelyekkel meg is tartattam a várral együtt kegyelmed szolgálatjára. Az ellenségnek félelme miatt senki busulásomat nem látta, de ellenségemet miolta Isten maga rémítéssel innét elvitte, csak sírással töltém azt a kevés számú óráimat; nehéz az én boldogtalanságomat kigondolni is sok okokra nézve, annyival is nehezebb kiírni. Hanem hagyom az egy Istenre és az kegyelmed és hozzám való igaz szeretetire. Ha lehet, írjon, küldjön bizonyos embert, és tegyen dispositiót Munkácsvárra és az én két gyermekeimre legyen gondja. Míg én élek, addig senki se féltse confusiótól Munkácsot, de óránként nem tudom, mi éri fejemet. Ezzel maradok kegyelmednek engedelmes és igaz szeretettel szolgáló felesége Zrínyi Ilona A külső lapra meg ráírja saját kézzel: „Az én édes keds uramnak, Thököly Imre uramnak odassék ő kegyelmének sietve.“ A félelmeden hős, kit soha fenyegetés, bombázás és halálveszedelem meg nem Riasztott, most, hogy ura hűsége felől bizonytalanság támadt benne, asszony módra fél és remeg. Az ó nagy elméjén is hatalma van a szerelemnek . . . Hanem a kötelességét azért mindvégig teljesíti. „Míg én élek, addig senki ne féltse confusiótól Munkácsot." Annál is inkább hiányzik Zrínyi Ilonának az ura elismerő szava, szerelmes köszöneté, a vitéz katona tiszteletadása a vitéznek — merthogy az egész külvilág zengi dicséretét. A Habsburgok összes ellenfelei, nagy hatalmú külországok követei és megbízottjai hódoló leveleikkel keresik fel. Csak amikor meghallja Ilona: nem igaz, hogy a törökök elszélesztették volna a tiszántúli németeket, sőt igen erős császári megszálló csapatok tartják a kulcsvárakat, Szatmári, Káliót és Ecsedet, s a zsoldos hadak legfőbb feladata, hogy nemcsak Thökölyt, de hírvivőit is elrekesszék Munkácstól, akkor megnyugszik a várasszony. Ha csupán ellenfél akadályozza — okkor Ilona szíve nem remeg. Az más! A hadiállapotot, a harcokkal járó áldozatot az ő bátorsága megszokta. Annak a hírét is meghozzák most már emberei, miként dúl Caraffa a Rókóczi-uradolmak széltébenhosszában. Nincs határa Munkácsért való bosszújának. Eperjes kőfalait lehányatja, embereket mészárol. Regécen a várat vetteti széjjel lőporral. Ilona egyik futárát a másik után meneszti hírekkel az urához, valamelyik csak eljut hozzá. Ahol pedig ő tehet kisebb-nagyobb kárt a németnek, nem rest, és küldi híveit, így vetteti szét munkácsi hajdúival s egy sereg falubélivel mindenfelé a németek elérhető sáncait. A csetepaték és ellenkezések során Ilona örömére mindig a labanc vagy a seregbéli német fut meg az ő katonái elől... Tizennyolc nappal Munkács felszabadulása után végre levelet kap Thökölytöl. A török messzire, a keleti határszélre parancsolta a vezért, Erdélyben, Dévánál táborozik kurucaival. Munkácsot nem közelítheti meg. Közben áll a német, akivel Apafi és Teleki megegyezett. Labanc lett kormányostul Erdély, s a dicső Kollonich-rendszer ezen a tavaszon diadalmasan bévonult oda is. Lám, igaz: külső körülmények akadályozzák! Ha ez így bajnak elégséges, azért mégis semmi! Döntő a belső szándék, az állhatatosság, hogy ők ketten egymás mellett tartsanak ki a harcban mindvégig. Ha nem jöhet, fáj neki, de fő, hogy elérte Ilonát Thököly szava. Hitestársi szava, élettársi hűsége, kettejük eggyé forrottságának írása: Thököly Imre szerelme. Megvigasztalódik, megnyugszik. És azért is tölti boldogan névnapja ünnepét az ostromzárral ugyan körülfogott, de a tüzes ostrom alól felszabadult és lélegzetet nyert Munkácsvárban. Az audienciáspalota beszakadt boltozata miatt a vitézi rendek a nagy ebédlőpalotóba tértek, hogy névnapján felköszöntsék a fejedelemasszonyt. A nehéz, faragott tölgyfa asztalokat és székeket más terembe vitték, s a Rókóczi-trónszéket az udvari szolgák itt állították fel megillető helyen. Zrínyi Ilona ezen a reggelen fejedelmi díszbe öltözött, mivelhogy az ünneplés nemcsak az ő névnapjának, de Munkácsvár megmaradásának, harci dicsőségének is szól. A nagyasszony ékes piros bársonyköntöse szinte lángol, miközben az arannyal kivert mennyezetes trónszéket elfoglalja. A polota falait megrengető vivőt köszönti. Legelsőnek gyermekei állnak trónszéke elé. Kisfia tesz lábához illatozó nagy virágcsokrot, rózsa, orgona és gyöngyvirág özöne lepi be a trón lépcsejét. A legényke ott áll, sugárzó szemmel néz anyjára, engedelmet vár, hogy megszólalhasson, Ilona mosolygása felszabadítja szavát. Verset mond, ünnepi verset; Badinyi magiszter uram a rigmusok szerzője. Áldott ez mai nap, és szerencsés óra! Áldott boldogsággal teljes Szent Ilona, Hogy lelkünk általa virradott ily jóra ... Két pelikán fiát szárnyaival fedezte, Szempillantás nem volt: szemeivel nézte, Hogy vagy egyikének ne lenne eleste... Kevéssé távozván, azonnal kereste. Munkács-Betulia, mit mondasz ezekre? Vitéz lakosai szóltok mindenekre; Ilona, nem Judit ment az ellenségre. Rabság bilincseit kerülő magyarság: Egy Munkács várába szorult a szabadság, kit egy Zrínyi-szívű tartott meg asszonyság -hol vagy, s hálát nem adsz az egész magyarság? (folytatjuk) VALENTIN BENIAK Mária szálon fgatása Neveden szólítlak megint! Higgyem-e nékik, hogy halott vagy, midőn az égalj kerge színt öltött, és újszülött visongat a szurkozott vesszőkosár ölén, sós, szennyes víznek árján — hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? Már béke lesz a földeken, elásták a hadak a bár dot, rakják a csonkra részegen fészkük a csízek, csalogányok, virágot szór egy lánycsapat a győztesek útjába tarkán: hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? A harag napján hullt a nép, mint dől a vágott fűnek szála, látlak, mint hív a messzeség, s köpsz a hiábavalóságra; látlak, rohansz a fölbukott fiúkhoz, győzve ordas falkán — hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? Látom, ragyogsz a bálokon, szeretsz, dalolsz, így lát a hajnal, vészrontó átkod hallgatom, s látom, hogy ébren, mint a karvaly, nyomasztó éji csend ölén te csüggsz a hajnalcsillag holtán — hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? Hogy száz rontás is tört miránk, s nászt ült a sátán, orgiázott, s anyjához tért Coriolán, hogy szedne róla fegyvert s átkot, te is előtte hódoltál, kezdetben tépett zászlónk tartván — hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? Hogy megfújták a vészjelet, lön vége a füzérosztásnak, s elnyelt tüstént a rengeteg, hol menekültek bújdosának. Bátorság kútfeje valál, szerelmes asszony, szép, erős lány — hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? Feledted, im, az igricet, azt, ki borongó szívvel nézett; és lettél, mint a tigrisek, és ár kapkodta zsengeséged, nem vágytam sorssal játszani, csak őzsutával kerti lankán — hogy meggyilkoltak, higgyem-é, s hogy porladsz már a bércek alján? Nélküled bús az életem, hiányom bennem: 'mély örvények; ó, ember, ne hazudj nekem, én igaz, tiszta szókat kérek, mit róla szóltok, zavaros, és nem keresztényekre vall ám — hogy meggyilkolták, nem hiszem, s hogy porlad már a bércek alján. Biztos, hogy újra visszatér, rózsákkal jő meg, nyárra jő meg, csalogányfüttytől cseng a tér, s kit lassú hullám partra görget, habból kikéi, tisztán kikéi, ismét az igric jár a balján, úgy is, hogy elesett szegény, s hogy porlad már a bércek alján. Koncsol László fordítása
