Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-21 / 47. szám
A külföldieket részesítik előnyben a Lenin Mauzóleumnál is. A hazai látogatók türelmesen, megértéssel sorakoznak, engedik előre az idegen látogatókat. GRENDEL ÁGOTA Sxabalylalan minapid ii. Vendégszeretetből és vendégtiszteletből életre szóló leckét kaptunk néhányszor. Hana, a Rudé Právo szerkesztője hímzett vállkendőre vágyott az első naptól. Az utolsó héten fölfedezett egyet a Centrum áruház kirakatában. Boldogan rohant be, Jardót hívta segítségül. — Nagyon sajnálom — utasította el kedves mosollyal az elárusítónő —, mintadarab, a kirakatrendezők tulajdona, nem rendelkezhetem vele. — Nagyon szépen kérem — tette össze könyörgőn a kezét Hana. — Csehszlovákiából jöttem az újságírószemináriumra. Ugye segít? — Az elárusítónő elvitte az üzletvezetőhöz, aki azonnal telefonált a kirakatrendezőknek. — Várjuk a hölgyet — hangzott a válasz, s Hana és Jardo száguldott a szomszéd utcába, ahol még egyszer elmagyarázták, hogy honnan jöttek, mit szeretnének. Az osztályvezető rögtön intézkedett, s már mehettek is az egyik kirakatrendezővel az áhított kendőért. Pillanatokon belül megnyílt a kirakat, kivették a kendőt, Hana fizetett — ott, az utcán, a kirakatrendezőnek! Este Hana szinte beröpködte a szállodát. Szeszélyes a moszkvai nyár. A hőség fullasztó. — .Fürödni kellene — egyeztünk meg Danával. — De hol? — Négyen-öten böngésztük a térké, pet. — Itt van, a kultúrpark szomszédságában ! — Arra azonban nem számítottunk, hogy a nyilvános fürdőben egyórás terminusokban válthatják csak egymást a csoportok. — Próbálják meg a szomszédban, ahol a sportolók edzenek. Itt van nem messze, a sarok mögött — igazított útba a pénztáros. — Za uglom, za uglom — vigasztaltuk egymást negyedórás talpalás után. — Taxi! — kiáltott fel Vasek, a prágai Tvorba szerkesztője, s már intett is. A taxi megállt. Talán ötszáz métert vihetett: — Megérkeztünk! — szólt a sofőr. — Mennyivel tartozunk? — nyúltunk a pénztárcánkért. — Ugyan, ezért a darabért csak nem akarnak fizetni? — kishíján megsértődött. — Érezzék magukat jól nálunk, Moszkvában! —szólt és elrobogott. A meglepetésből Laco ocsúdott fel leghamarabb. — Gyertek. Az uszodában éppen tataroztak. A férfiöltöző zugában beszélgetett néhány karbantartó, víztisztításra készültek. — A kis medence üres, lubickoljanak, amíg jólesik — válaszolták kérésünkre, két óra múlva vidáman búcsúztak: Viszlát egy hét múlva! Egy hét múlva természetesen beborult. Városnéző körútra vittek, az úszás elmaradt. A következő hét szerdáján azonban megint szakadt rólunk a verejték. — Megpróbáljuk? — Hátha Szerencsénk lesz. — A karbantartók nem voltak sehol, a medencékben edzés folyt. — Talán az a tekintélyes, kisportolt nő a vezető edző. Hátha nem küldenek el. — — Természetesen maradhattunk. Sőt! Az edzőnő hatunk számára kiüríttetett egy széles sávot az egyik medencében. Kedvünkre úszkálhattunk sötétedésig. És ismét meghívtak, csak a „köszönjük szépen“ — ért. — Ne izgulj — vigasztaltak az utazás előtt tapasztaltabb kollégáim. — Moszkvából könnyen, gyorsan, olcsón telefonálhatsz haza. A harmadik napon kezdtem a kísérletezést. — Jó estét kívánok, X. Y. vagyok a Moszkva szállóból, a 333-as szobában lakom, telefonszámt'm 2953395, kérem, kapcsolja Csehszlovákiát, Bratislavát, ezt és ezt a számot. — Vettem — szólt a telefonoskisasszony —. de sajnos csak éjfélre van szabad vonal. — Nem számít, várok. — Hány percig óhajt beszélni? — Három. — Otthon csak tizenegy óra lesz, biztosan nem alszanak még, gondoltam. Gyökeret eresztettem a telefon mellett és vártam. Fél tizenkettőig nyugodtan, aztán rázendítettem: — Fogadjunk, hogy nem jön be? — Nyugi, semmi peszszimizmus — vigasztalt Dana (könynyen, előző nap beszélt a férjével). Éjfélkor enyhe gyomorgörcsökben szenvedtem, egy órakor a fogamat szívtam, kettőkor a világ legszerencsétlenebb élőlényének kiáltottam ki magam. Akkor végre megcsörrent a telefon. — Kapcsolom Bratislavát! — zúgás, búgás, valahol mintha csöngene a készülék. Semmi. — Nagyon S'ajnálom, nem jelentkezik senki, de holnap reggel hétkor újra megpróbálom, ha óhajtja. — Hogyne, legyen olyan kedves. — Az éjszaka borzasztó hosszúra nyúlt. Reggel a telefon ébresztett. Nem a családom. A lakhelyemhez közel eső kórház. — Délben újra kapcsolhatom, lesz üres vonal — nyugtatott a telefonoskisasszony. Az előadás után lélekszakadva rontottam a szállodába. A hívás bejött, de megint téves volt a kapcsolás. — Kéri a bratislavai központot? — Hogy is ne kértem volna! Unokaöcsém jelentkezett, de mire megértette, miről van szó, nővérem is befutott. — Befejezték? — szól a három perc leteltével a moszkvai telefonközpontból a jól ismert hang. — Igen, köszönöm. — örülök, további kellemes itt-tartózkodást és legközelebb több szerencsét kívánok, viszont hallásra. — Ilyet sem értem még, bár legalább tizenött éve telefontulajdonosok vagyunk. (Este hétkor, a nővéremmel megbeszélt időpontban végre fölhívott a férjem, s Zsuzsával is társalogtunk, egy szuszra hadarta, 'hogy a mama elröpült Moszkvába, hoz könyvet, babát, autót, jó babuska vagyok, ebédre krumplit ettem, apa vacsorára készít kakaót, megyek nyaralni Nagymival, Mártával, Ádámmal, Zoltánnal, aztán elviharzott. Én meg beszáguldottam a szállodát a hírrel: Beszéltem a lányommal. Azon az éjszakán végre nyugodt volt az álmom.) CB5 ]
