Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-21 / 47. szám
Mementó-fal, a bátrak nevével, akiket nem fogott a golyó Archív felvételek Virágok: ai öröm, a kegyelet, az emlékezés szimbólumai Győzelem ... Milyen érzés lehetett? -V«? \ \ ■ 'is? MEGYERI ANDREA Golyó nem fogja a bátrat... Nem hiszem, hogy él a világon akár egyetlen értelmes ember is, akit ne rázott volna már meg valamilyen háborús emlék: az áldozatok emlékei, a szemtanúk szavai, a hősi temetők, márvány-mementók, strázsáló, üszkös csonka falak, dokumentumképek, filmek ... Üjra látható képsorok, amelyekből egy szörnyű világégés, értelmetlen pusztítás tényei vetítődnek elénk. Ki ne ismerné az érzést, az elszorult torok fojtogató érzését, ha felzúg az Amúri partizánok, a Ha jön a háború keserűen lázító melódiája, a Ne lőjj fiam, mert én is ott leszek, a 'Várj reám, s én megjövök, a Golyó nem fogja a bátrat sorai... Az emlékezés újabb monumentális alkotását, a Nagy Honvédő Háború című húszrészes szovjet—amerikai koptodukciós filmet a közelmúltban kezdte sugározni a Szlovák Televízió. Bizonyos, hogy a tévénézők milliói figyelik az adássorozatot, jóllehet részleteiben már több alkalommal is találkozhattunk a képsorokkal. Búrt Lanchester amerikai színész, a film narrátora az amerikai premier előtt így indította útjára a filmet: „Ezt a filmet minden amerikainak látnia kellene, hogy tudják meg, milyen is volt a Háború ... Kettéosztott, feszült légkörű világunkban éppen azoknak kellene a figyelmükbe ajánlani, akiknek földjén még nem volt ilyen szörnyű pusztítás...” A filmet százhetvenmillió amerikai látta. Számunkra, akiknek, még frontharcos élő vagy halott apát, nagyapát idéz az emlékezés, más élményt jelent a tévé mellett eltöltött húsz este. Mert nekünk még harmincöt év távlatában is oly közeli eseményeket idéz fel, hogy a Donkanyar puszta említése is eltorzítja, fájdalomba rándítja arcvonásainkat... És van ebben a filmsorozatban valami, ami a dokumentum erején túl is megragad, lázban tart: az életmű, amellyel Roman Karmen, a szovjet dokumentumfilm-művészet atyja, a film főrendezője és dramaturgja megajándékozott bennünket. Minél mélyebben rejtőzik a képsorok mögött, annál inkább szeretnénk tudni: ki ez az ember, aki ilyen meggyőző erővel állít emléket a bátorságnak, hősiességnek, a szenvedésnek, gyásznak, s aki ilyen biztos meglátással osztogatja a jogot, a kötelességet: emlékezésre, éberségre. Ha van ember, akire ráillik a kifejezés: nagy idők tanúja, Roman Karmen minden bizonnyal az. Kamerájával évtizedek óta vizsgálja korunkat. Járt a Kara-Kum fekete homoksivatagban és a vakítóan fehér Északi-sarkon. Kubában és Vietnamban. Filmezett jégtörő hajó fedélzetén és zárt diplomáciai tárgyalásokon. Életének és munkájának leglényegesebb része — saját bevallása szerint — a spanyol polgárháború és a Nagy Honvédő Háború küzdelmes évei. Világlátó kamerájával megörökítette Churchillt és Zalka" Mátét, Dimitrovot és Ho Shi Mint, kezet szoríthatott Hemingway-jel és Castróval. Kivételes élményei adták kezébe a felvevőgép mellett a másik harci eszközt is, a tollat, amit ugyanolyan mesterien forgat. Karmen önkéntes volt a spanyol szabadságharcban, és filmezett a kínai—japán háború frontjain. Éveket töltött a harctéren, több száz filmhíradót készített. Négy évig küzdött a Nagy Honvédő Háborúban. 1941. június 24-től 1945. május 9-ig. A moszkvai pályaudvartól a Reichstagig. Élete elválaszthatatlan azoktól az eseményektől, amelyeknek tanúja és részese volt. A bátrak közé tartozott, akiket nem fogott a golyó. Életrajz helyett mindennél többet mondanak Konsztantyin Szimonov, a kortárs visszaemlékezései : „A háborúig csak a filmjeiből ismertem Karment. Ez egyébként nem is olyan kevés. Az operatőr stílusjegyei az emberi jellémet fejezik ki. A Nagy Honvédő Háború előtt készített harctéri tudósításaiból arra következtettem, hogy a felvevőgépet kezében tartó bátor lelkű ember nyughatatlan jellemű és bámulatosan kitartó a munkában. S amikor a háború alatt először találkoztunk személyesen, meggyőződhettem következtetéseim helyességéről: Hol nem találkoztam a háború alatt Karmennel: a nyugati fronton, az ukrán frontokon, Vjazma alatt, lasi mellett, a Visztulánál, az Oderánál, a Reichstag előtti téren. Karlshorstban, ahol aláírták a fasiszta hadsereg feltétel nélküli megadásáról szóló okmányt. Láttam őt vidámnak, dühösnek, egészségesnek és betegnek, láttam náthásán, bekötözve, láttam olyannak, hogy alig állt a lábán, de mindig és mindenütt forgatott, nem törődött az időjárással, a tűzzel és a bombázással, a torlaszokkal és egyéb körülményekkel. Karmen forgatott a Moszkva környéki hómezőkön, az éhező Leningrádban, Berlin romjai fölött. Négy estendeig járta gyalog, gépkocsin, repülővel, olykor pedig kúszva a háború útjait. És ha igaz a mondás, hogy a tehetség munka, akkor ez valóban kegyetlen munka volt, tele veszéllyel és nélkülözéssel. Nem sorolom fel mindazt, amit Karmen a háború alatt tett. Akkori munkájáról elég, ha azt mondom, hogy a Nagy Honvédő Háború filmkrónikája éppúgy nem képzelhető el Karmen felvételei nélkül, mint ahogy újságjaink sem képzelhetők el Ehrenburg publicisztikája nélkül.”
