Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-07 / 45. szám
feküdt valamelyik osztályon, még majdnem kislány, egy éve jár főiskolára, de történt valami a veséjével, pedig abban a korban rendszerint nem is tudja az ember, hogy van veséje ...- Mi, anyák sok mindent megélünk — szögezte le Pelageja Szawisna, az idegen asszony meg fölfelé nézett, valaki integetett neki egy harmadik emeleti ablakból, biztosan megegyeztek, hogy a lány mikor jöjjön az ablakhoz, hogy legolább messziről lássák dgymást. Aztán az asszony egy hatost irt a levegőbe, ez azt jelentette, hogy még egyszer idejön, ha majd beengedik a látogatókat, a lánya bólintott, hogy érti, és ezzel be is fejeződött a délelőtti találkozás. Amikor Pelageja Szawisna egyedül maradt, kivett a táskájábój egy darab kenyeret, és kiválasztotta a legkisebb uborkát. Hat óráig előtte oz egész nap. Hová menjen?! Ide eljutott valahogyan, kérdezgette a járókelőket, sokan nem is tudták, hol van ez a kórház. Susogtak körülötte a fák, és hogy el ne aludjon a susogásuktól, fölállt, elindult az ösvényen. Egy téren autók: „Mentő", „Mentőszolgálat", „Egészségügy"; a nővérek ágyneművel megrakott kiskocsikat tolnak, hordagyat cipelnek. Kegyetlenül hosszú ez a nap, de hatig már csak kibírja valahogy. — Hány óra van? — kérdezte az egyik mentőkocsi vezetőjétől. ABLAK — Negyed kettő, mama — felelte a mentős, karórájára pillantva. Akkor nemsokára kettő lesz. Ha járkál még egy kicsit, aztán elüldögél néhány órát valahol, máris kezdik beengedni a látogatókat. És Pelageja Szawisna járkált még egy darabig, aztán a park legtávolabbi sarkában leült egy padro, és elszunnyadt, amikor pedig felébredt, már özönlöttek befelé a látogatók. A kapuügyeletes asszony megismerte: — Aztán ne felejtse el, mikor van látogatás! — Nem fogom elfelejteni. Fölment az első emeletre. Azt irta a fia, hogy a negyvenegyes kórteremben fekszik. Sokáig járkált a folyosón, mire megtalálta. A kórterem két oldalán háromhárom ágy állott. Pelogeja Szawisna vaksin nézegette oz ismeretlen arcokat, aztán a legközelebbi ágyon meglátta a fiát. Az öregasszony odalépett az ágyhoz. — Anyám! — Vaszja csak ennyit mondott. — Hozzád jöttem — mondta Pelageja Szawisna élénk hangon. Leült az ágy szélére. Igyekezett vidámnak látszani, elmesélte, milyen szerencséje volt, hogy a kolhozelnök. Jefremov Moszkvába jött, magával hozta, egyáltalán nem hosszú az út, meg amúgy sem ült még vonaton . .. — Hát mi történt veled, kisfiam? - kérdezte óvatoson. Vaszja tompán maga elé meredt. — Elvesztettem a bal lábfejemet, anyám. Pelogeja Szawisna feljajdult, bizony, most már nem tudta színlelni, hogy csak úgy feljött Moszkvába, hogy az elnök csak úgy elhozta magával, hullottak a könnyei. — Mi lesz most, Voszenyko? — kérdezte. — Majd művégtagot hordok. A háború után ezrek hordták. De az anyja most nem gondolt azokra az ezrekre, hanem csak őrá, a fiára ... — Hol szálltál meg? — kérdezte a fia. — Sztyepan Nyikityiccsal a kolhozszállóban, vagy hogy hívják. Észbe kapott, kezdte kirakni a táskából, amit hozott. — A kedvenc rozslepényed, hoztam sós uborkát, ebben az évben jó nagyok az uborkák, a méz Ivan Kuzrhicstól való. mostanában kezdett hozzá a pergetéshez, de alma még nincs, kései fajták vannak a kertünkben. Minden hazait kirakott a táskából. Vaszjának még nem volt ideje megnősülni, udvarolt ugyan egy kedves kislánynak, de kell-e majd így neki — lábfej nélkül? — Hogy történt, Vaszenyka? — Siettem, és a balesetvédelem sem volami híres nálunk. Szomorúan ült, nem tudta elképzelni, hogy az ő egészséges, erős fia nyomorék lett, és bőrből vagy miből lesz a lábfeje, mint Sztahejevnek, a lovásznak, akinek nyikorog és kopog a lába járás közben. — Most már késő bánkódni, meg kell tanulni élni így is - mondta Vaszja. — Legalább a te kedvedért meg kell tanulnom így is élni. Pelageja Szowisna előhúzta táskájából az összenyomódott virágot. — A búzavirágot Nyura szedte neked. Dósa néni unokája, kért, hogy adjam ót a jókívánságait, és Daso néni is sok szeretettel üdvözöl. Elsorolta, hogy még ki mindenki üdvözli, azokat is. akik ugyan nem mondták, de küldhették volna köszöntésüket a fiának. Az egyik beteg vizet töltött egy üvegbe, egykettőre föléledtek a búzavirágok. Pelageja Szavvisna elmondta a fiának az összes otthoni hírt, hogy a kolhozelnök nyomban fölajánlotta, hogy eljön vele Moszkvába, jó ember ez a Sztyepan Nyikityics, megérti más baját, neki is kijutott belőle a háborúban. Reggel együtt mennek vissza. — Elutazhatnék már az éjszakai vonattal, de holnap is szeretnélek látni, ha csak egy pillanatra is. Fel tudsz kelni? — és az ágy melletti mankóra pillantott. — Lásson föl tudok. — Akkor holnap reggel, úgy tíz felé menj oda az ablakhoz, integetek majd neked. Aztán indulok is a pályaudvarra ... már ismerem az utat. Vaszja csak annyit mondott: — Köszönöm, anyám. Az első emeleten a saroktól számítva a harmadik ablak az enyém. Pelageja Szawisna addig üldögélt ott, amíg maradhatott, aztán megcsókolta a fiát. az ajtóból még visszanézett egy pillorvatra, a fia meg őt nézte, s mintha nagyon csillogott volna a szeme, de lehet, hogy a saját könnyei miatt látta így ... Pelageja Szawisna kiment a parkba, csüggedten elvánszorgott a kapuig, és pár lépésnyire maga előtt észrevette azt az asszonyt, akinek a kislánya a veséjével beteg. — No, megtalálta a fiát? - kérdezte az asszony, és megállt. — Találkoztunk, nagyon jó volt, és holnap még látjuk egymást. Kedveském, nem tud itt valahol a közelben egy szállót? Csak egy éjszakára kellene, azt mondják, a pályaudvaron tilos éjszakázni. — Nem tudok szállót a környéken. - Az asszony ránézett, gondolkodott egy kicsit. - Egy éjszaka nálam is megaihat, itt lakom a közelben, o Horosevszkoje úton, most úgyis egyedül vagyok. — De hát nem akarok a terhére lenni. — Magának fia van, nekem lányom, majd csak megértjük egymást. Pelageja Savvisna erre nem tudott mit válaszolni. Az asszonyt Polina Ivanovnának hívták, takarékpénztárban dolgozott. Elmentek a Horosevszkoje útra, eltöltötték az estét, meséltek egymásnak az életükről, közben megteáztak, aztán Polina Ivanovna megógyazott a díványon, ahol a lánya szokott aludni, és Pelageja Szawisna halkan, mint egy kis egér, lefeküdt, és reggel olyan csendesen kelt fel, mint egy kis egér. — Nagyon, nagyon köszönöm, kedveském . .. megbeszéltük a fiammal, hogy pontosan tízkor odajön az ablakhoz, hogy legalább messziről láthassuk még egyszer egymást. Ezt meg fogadja el emlékül, a szomszédasszony unokája fűzte bogyókból . . . olyan már, mint a kő. Nem valami drága dolog, de otthon'ól való. Pelageja Szowisna levette nyakáról a berkenyebogyóból fűzött nyakláncot, omit Nyurocskától kapott ajándékba Újévkor. — Jaj, de gyönyörű! Senki se hinné, hogy nem kőből van. És Polina Ivanovna elfogadta emlékül a nyakláncot. Pelageja Szawisna elment a kórházhoz, megállt az ismerős épület előtt, és az első emeleten, a saroktól számított harmadik ablakban rögtön megpillantotta a fiát, már várta őt; integettek egymásnak, az ablakon ott volt a búzavirágcsokor, Vaszja lehajolt, és megszagolta a virágot — falu*, gyermekkor-, anyaszaga volt a virágnak, illattalonságában is benne volt az anyai szív — mindoz, ami nélkül nem lehet élni, és ehhez képest mi az elvesztett lábfej! Félóra múlva Pelageja Szawisna már a kapu felé tartott, az arcáról meghitt öröm sugárzott, a szembejövők azt gondolhatták, hogy ennek az öregasszonynak meggyógyult valakije. Mert bármi történt is, ő Pelageja Szawisna mégiscsak boldog egy kicsit, kétszer látta o fiát. most elviheti magával ennek az emlékét, elrejtheti magában, hogy soha senki ne is sejtse. Kiment a kapun, megváltó oz autóbuszt - és este hétkor már otthon volt. — Úgy, de úgy örült Vaszja a virágodnak — újságolta mindjárt Nyurocskának. - A nyakláncot meg, amit tőled kaptam, egy jó asszonynak ajándékoztam, aki befogadott éjszakára, nem kellett valahol egy parkban, pádon aludnom. Vaszja minden jót kíván neked. És Nyurocska nagyon elégedett volt, hogy Vaszja minden jót kíván neki, és hogy a nyaklánca egy jó asszonyhoz került, majd ősszel, amikor érik a berkenyebogyó, fűz majd másikat. — No, hogy van Vaszja? — kérdezte Dósa néni, a szomszédasszony. — Egy kis baleset érte a gyárban, de nincs nagy baj — felelte Pelageja Szawisna, és valóban úgy gondolta, hogy Vaszjóval csak egy kis baleset történt, nagy baj nincsen . . . még vesz ki szabadságot, és elmegy megint a fiához, már ismeri a vonatot meg az autóbuszt, és hát a bánatot is, ha már így történt, meg kell tanulni avval élni, élnie kell a fia kedvéért, mert a fia is megígérte, hogy ha másért nem, az édesanyja kedvéért megtanul így is élni... BETTI ALVER Tíízdul Zúgásod, szél, a régi még, szilaj kedved a régi — hallod, amint a porszemek, a kövek és a porszemek kiáltanak az égig: Hogy lángolunk, hogy lángolunk! Tűz van szívünkbe zárva, tűz végtelen világa! Hogy lángolunk, hogy lángolunk! Tűzorsó pörög és vakít, rólunk tűz-selymet gombolyít, mert mi magunk szikrák vagyunk, és szikrazápor a világ! Az éj piros tükörterem, táncol a tűz, a féktelen! Zúgásod, szél, a régi még, szilaj kedved a régi — a Föld fiai, hallod-e, kiáltanak az égig: A tűz! A tüzet ismerem — tűz van szívembe zárva, tűz végtelen világa! Én ismerem, én ismerem! Mélyeimben is ég egyetlen gyönge szikra, de gyengéd anya óvja, szítja — az emberiség! Rab Zsuzsa fordítása Benyó Marianna fordítása
