Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-07 / 45. szám

Március huszonnegyedikén már negyvenszer lőtt o német új sáncállásai nagyméretű ágyúiból a várra, de éppen csak a pa­lánk kerítését találta el. Meg­­dühödött, és éjszaka két új nagy­mozsarat falazott még be a sán­cokba, és megkísérelte, hogy a várárok vizét sáncai elől lecsa­polja. Csak megkísérelte, mert a lecsapolás nem sikerült. Azon múlott, hogy Veréb János volt jobbágy, vitéz kuruc közhajdú az éj leple alatt odaúszott az árok vizében ahhoz a vágott réshez, melyen át reggelre a víz­nek mind le kellett volna foly­nia. Többször odaúszott, vigyáz­va, hogy a vízcsobbanás el ne árulja jelenlétét, és a sötétség­ben gyapjúzsókokkal jól betöm­­ködte a vágott rést. i A német csak leste, miként apad le hajnalra a várárok vize. Hót biz leshette! Aznap is, más­kor is minden mesterkedése vízbe esett, és mindvégig meg­maradt a várnak az ő kívánatos vízgyűrűje. Reggel hat órakor, mint a tűz­­okódó, kitört a német dühében: az előretolt mozsarakból négy roppant kőtekét vetett a vár felé, de csak a palánkig talált. Az­után elkezdte hányni a bombá­kat, elébb hatvan-százhúsz fon­tosokat, majd pedig százhetven­­kétszáz fontos bombákat. Meg­reszketett a vár. Nem az embe­rek, de a kőfalak. Nemcsak bombákat hányt, hanem szörnyű nagyságú köveket, tüzes labdá­kat, gránátokat is. A pokol tüze volt, minden pil­lanatban a bástyákat, a palotát, az embereket is érhette volna. De minden erőlködés hasztalan maradt. A palánkig ért csak el hajítóereje, nem tovább. Radics kapitány úr maga ve­zette a védelmet, ami abból állt, hogy Munkács ágyúi is folyton lőttek, a megostromolt palánk­ban a vitéz hajdúság szakadat­lanul tüzelt puskából, a várőrség pedig — lovasok és gyalogosok — a tüzelés alatt néhányszor ki-31. DÉNES ZSÓFIA ralim xiba m \ i tört a várból, veszettül vereke­dett, nagy veszteséget okozott az ellenfélnek, maga pedig ke­veset veszített. Fenn a bástyákon, a szörnyű tűzgyűrűben Zrínyi Ilona kinn járt. Szikrák, repdeső tüzes szi­lánkok azért a bástyákon is lob­­bantottak itt és amott lángot, magában bizony a várban is sok helyt ütött ki tűz. A várvédők vízben áztatott bivaly- és ökör­­bőröket ráncigáltak elő, hogy a láng rekedjen el a levegőtől, széltől. Sikerült is eloltaniuk a tüzet. Egy kissé hátrább, mint Zrínyi Ilona, Thököly fejedelem úr édes­­testvérnénje, gróf Nádasdyné őkegyelme járt a katonák között, és kéznél vezette a kisurat, aki tágra nyílt szemmel figyelte mindazt, ami körülötte történik, és éppoly kevéssé félt, mint édesanyja. A vártán állók mór csak a so­ha nem látott nagyságú lövedé­keket számlálták, ezek között volt tizenöt óriás bomba, tizenhat gránát és tizenkét, sziklának be­illő kő. Ezek egytől egyig a pa­lánkfalnak repültek, azt törték­zúzták, repesztették roppant ere­jükkel, de a várban egyetlenegy embert sem sebesitettek meg. Csak másnap, március huszon­kettedikén érte el először a né­met a várbástyákat ágyúiból. Az egyik lövés a bástya oldalát ta­karó védódeszkát érte, és mint­hogy ennek egy ágyú támasz­kodott, azt a nagy golyóbis ketté is szakította. Nádasdyné kegyel­mesasszony épp a közelben járt, de nem a kisúr volt ekkor mel­lette, mert Ferkót Badinyi mester már előzőén vállon ragadta és elráncigálta, hanem az ő kedves varróleánykája, aki még csak tizenkét esztendős volt. A szét­vetett ágyú egyik vasdarabja ennek a kisleánykának fejét sza­kította le, másik darabja pedig egy közel álló pattantyús kezét zúzta össze. Zrínyi Ilona is egé­szen közelben járt, de nem törő­dött semmivel. Odarohant a kis nőcseléd holttestéhez, ő vette karjába a földről, kémlelte, van-e benne élet, és mikor látta, hogy minden hiába, könnyezve rendel­kezett. hogy vigyék be palotájá­ba, ott ravatalozzák fel. Az ud­variak közül ez a lányka volt a munkácsi ostrom első halottja. A tüzelés szünetével Zrínyi Ilo­na palotájába sietett, maga mosdatta meg a kis halottat, aranyhimes patyolatba öltöztette fel a leánykát, úgy tétette díszes koporsóba. Szép, gyászos szóval, török síp sírásával, könnymosta orcával ő maga búcsúztatta. A rákövetkező éjjelről az egyik íródeák ostromnaplójában ezt jegyezte fel: Ha már a várárokból nem si­került nékik a vizet kifolyatniok, de a nagy halastóbul végre si­került. Rettenetesen mesterked­nek, hogy bennünket minden­félével megtörjenek. Tudd meg, fattyú német, ez az, ami neked sohanapján sem sikerül! Két nappol későbben ismét megindult a föld. Akkora menny­kövek csapkodtak, hogy a vár­ban az elmozdítható mind in­gott, remegett. A mozsarak és ágyúk hosszú órákon át hányták a bombákat és óriás köveket, egy fa, melyet a golyóbis a föld­ből kiszakított, az egyik pattan­tyús kezét vitte el. Embernek nem esett más baja, hanem az egyik bomba a palánk tövében az árkot beszakította. Kis rés támadt rajta, de csak kevéske víz ment ki belőle. A sötétség beálltával azután egyik hajdú megint aláereszkedett, oda­úszott. és a rést jó sűrűn be­­tömködte. Oly nyugodtan dolgo­zott, mintha nem is az életét kockáztatta volna. Március huszonhetedike — cso­dák csodája - eléggé nyugod­tan telt. Ami jókor állt be, mert ezen a napon lett Ferenc tíz­éves. A kisúr születése napját csendesen ünnepelték meg benn a palotában, nem volt se tisz­telgés, se ceremónia, mert az ostromhoz ez nem illik. A mun­kácsi deák aznapon följegyezte: Tízesztendős lett ma a lelkem kisuram, de olyan nagy és fejlett fiú, mindenki tizennégy-tizenöt évesnek nézné ... Azért nem mondható, hogy tiszteletére tökéletes csend állott volna be az ostromban. A palánk árkába állított kas körül tört ki egy kis parázs csetepaté. Ilona hajdúi el akarták vonni a kast, a védelemnek így kellett. Az ellenség azonban észrevette, ott termett, és lett nagy puskaropo­gás és kaszabolós mindkét félen. A palotában a kisúrnak éppen leckét kellett tanulnia Badinyi magiszter úr felügyelete alatt. Mikor a puskaropogást és az ordítozást meghallotta, se szó, se beszéd, felpattant székéről, kirohant. Badinyi nevelő uram csak utána, végig a folyosókon, által az udvaron, ki a bástyára. Ott érte utol a magas bástyán, a harc középpontjába került kas felett. Ott megvetette lábát a fiú, és semmiféle könyörgésre nem mozdult meg, amíg a csetepaté odalenn folyt. A harc és küzdelem minden csepp vérét megbizsergette. Más­kor se mozdult a bástyáról, ami­kor harc folyt a sánc körül, a legmagasabb pontra kiállt, úgy nézte, órákon át a bombák és tüzes golyók iveit vagy a síkra kiütő várbeliek csatározá­sait. Badinyi uram minden könyör­gése ilyenkor haszontalan, és csak a tűz lohadósával hajlan­dó a kisúr, hogy a biztos kő­boltozatok alá vonuljon, majd pedig, hogy leüljön a gramatika mellé. A munkácsi deák fel is jegyez­te naplójában: A mi kisurunknak a tudomány az ilyen tusakodó nopokon csak nem akar sehogy sem ízleni. Penig édesanyja Űnagysága is vissza-visszaparancsolja könyvei mellé, miközben ő maga, a mi asszonyunk és Juliánná kis­asszonyka egész napon át orvosságot készítenek, szárított füvekből teákat, liktárokat főz­nek, porokat törnek, kenőcsöket kevernek. Ök maguk járnak el azután a sebesültekhez gyógyító alkalmatossággal és szívnek szánt bátorítással. De jobban is tűri mindenki, aki sebbe esett, a szenvedést, ha a mi asszo­nyunk és kisasszonyunk ott járt ágyánál. Azokhoz peniglen. akik hősi piádon viselkedtek, és dicsősé­get hoztak mieinknek: szép ke­gyes beszéddel látogat el asszo­nyunk, és pénzjutalmat ád a vitézeknek ... (folytatjuk) Apró, vaksi kis öregasszony — annyira látszott rajta, hogy falusi, a járókelők rögtön gondol­ták róla, hogy először járhat a városban. Félénken és bizonytalanul lépett be a nagy vaskapun, amely mögött ott fehérlettek a klinika épü­letei. A lábán új cipő, különleges alkalmakra tartogat­hatta: s ez most nemcsak különleges alkalom, hanem bizony félelmetes is ... Egy hete levelet kapott Vaszilij fiától, s a falubeliek­nek küldött üdvözletek közé beszúrva, szinte mellékesen, ez állt: „Most kórházban fekszem, egy kis sérülés tör­tént velem a gyárban, amint jobtfan leszek, részletesen megírok mindent.“ Alatta annak a kórháznak a címe állt, ahol a fia, Vaszilij Sztrukov lakatos feküdt. Bizony sokat küszködött, amíg a legjobbak közé, az ötödik kategóriába került. De mit jelenthet, hogy egy kis sérülés történt? Pela­­geja Szavvisna elment Jefremovhoz, a kolhozelnökhöz: sokat látott-tapasztalt ember, végigharcolta a háborút, kétszer is megsebesült, tudni fogja, mit jelent ez a szó.- Nem tudom, mit mondjak neked, Szavvisna. A fiad fémmel dolgozik, és ahol fémmel bánnak, ott bizony sok minden megeshet. Pelageja Szavvisna egészen kicsire összehúzódva, le­sújtva ült az asztal túloldalán, s úgy rettegett a fiáért, hogy Jefremov kis gondolkodás utón még hozzátette: VLAGYIMIR LIGYIN-------------------------------------­A HARMADIK — Ha már levelet irt, biztosan gyógyulófélben van. Küldj neki valamit, hogy megnyugodjon a szíved. Mond­juk, süssél rozslepényt, o városit össze se lehet hason­lítani a hazaival. Pelageja Szavvisna lecsüggesztett fejjel ült, az asztal szélét kapirgálta. — Nem elég ez nekem, Sztyepan Nyikityics. . . Elme­gyek, megnézem. Azt mondják, Moszkváig tíz órát kell vonatozni, a szomszédasszony fölsegít az estire, reggelre már Moszkvában leszek, legalább egyszer életemben belülről is látok vonatot. — Hát igen, igazad van, hisz anya vagy — válaszolta Jefremov. — De a kolhoz nemigen tud támogatást adni. — Küld nekem Vaszja pénzt minden hónapban, emiatt ne nyugtalankodjon. Sztyepan Nyikityics. Ezzel el is ment, aztán a szomszédasszonya, a hábo­rúban elesett Szerjozsa Beszpalij anyja, aki tudja, mit jelent a gyermek, mert amikor ő elveszítette a fiát, szinte belehalt, csak szokásból végzi tovább a dolgát, az arca azóta is olyan, mintha maszk volna; szóval, a szomszédasszonya másnap késő este föltette Pela­geja Szavvisnát a vonatra, s ekkor egy pillanatra mint­ha visszatért volna az élet az arcába: arra gondolt, Pelageja Szavvisnának mégiscsak megmaradt tán a fia, még ha baja történt is, de az ő Szerjozsája, mintha sosem élt volna ... S most Pelageja Szavvisna a kórházépületek közt ődöng, fehér köpenyes lányok, fehér köpenyes és nod­­rágos férfiak sietnek el mellette - biztosan orvosok -, és vöröskeresztes mentők várakoznak. Pelageja Szav­visna táskájában ott a rozslepény, mégiscsak volt ideje megsütni, paradicsom, egy kis üveg méz, hatalmas bojtorjánlevelekbe sós uborkát csomagolt, a táska sar­kába odadugott egy csokor búzavirágot, amit Nyura szedett, Beszpalova unokája, s bár illata nincs a virág­nak, kék színével azért emlékeztet a falura ... Megtalálta az épületet, lent a nagy üvegezett elő­térben a kapuügyeletes asszony kötögetett, és szigorúan ránézett. — Beteghez jött? Hattól nyolcig van látogatás. — Egyenest az állomásról jövök, nem tudtam, mi itt a rend — mentegetőzött Pelageja Szavvisna. - Most hány óra van? — Még tizenegy sincs. Menjen csak el, pihenjen addig! De hová menjen pihenni? Pelageja Szavvisna kiment a parkba, s a végiben leült egy padra, amelyet fenyők vettek körül. Lassan elvonult előtte az egész élete. A férje elesett a háború második évében, Vaszja még kétéves se volt akkor, attól kezdve minden csak a fiáért, a fia kedvéért történt... Amikor Vaszja befejezte az iskolát, Moszkvába jött, belépett egy gyárba, amellett technikumba járt, néha azt irta, hogy előléptették vagy kitüntették, egyszer küldött fényképet is a dicsőségtábláról, a sok arckép között ott volt a Vaszilij Sztrukové is. Olt térdére ejtve barna, kidolgozott kezét. Egy asszony ment arra, ránézett, tovább lépkedett, aztán vissza­fordult és leült melléje. — Látogatni jött valakit? — kérdezte. — A fiamat. Csak nem jókor jöttem, nem tudtam az itteni rendet. Beszélgetni kezdtek, ahogy kórhózlátogatók közt szo­kás, s folytatták, mint két anya. Az asszonynak a lánya Találja ki ■ 45

Next

/
Oldalképek
Tartalom