Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-24 / 4. szám

16. Pillantása Lojzóra, majd Mifióra tévedt, s lassan így folytatta: — Én továbbra is ... támogatni foglak ti­teket ... de e percben mindőtöknek száz százalékkal pontosabban kell tudnia, hogy mostantól fogva ki-ki elsősorban magára támaszkodhat. Sofia elnehezült szemhéjjal hallgatta apját, s úgy nézett rá, mintha vala­mit eszébe akart volna juttatni, míg Lojzo az apjához fordult: — Igazán elintézhetted volna azt a szanatóriumot a mamának... ha egyszer annyit güriztél — A klinika nyitva állt előtte — válaszolta Murák rezzenéstelen arc­cal, anélkül, hogy ez az arc bármit is fölfedett volna, s olyan pillantást vetett Lojzóra, mint aki a kártya­lapok legyezőjében több tromfot is tartogat. — Ezt ne mondd! Ezt aztán nem fogod nekem bedumálni! Bármelyik napon abszolúte simán fölpakolhat­tad volna és befurikázhattad volna a -mamát! Remélem, nem azt akarod mohdjUni, hogy nem volt rá időd! Tudora,- mit akarsz, mondani! Én is bevittem volna, de te nagyon is jól tudod ... te is tudod ...! Mit is fe­csegnék erről! — Ez véletlenül tény. Lojzo be­szállította volna! — mondta Sofia. — Tény, hogy Lojzo iksz alkalommal könyörgötl, győzzem meg a mamát, olyanformán, hogy feltétlenül... de tüstént kórházba kell mennie! — Mit akarsz mondani? — szólt megint Lojzo, s úgy nézett apjára, mintha megérezte, megszimatolta gadt, józan, tárgyilagos és halk han­gon. — Szóval te azt mondod, hogy lár­vák vagyunk? — kérdezte Lojzo, s jobb arcán egy tagolt, mélyvörös folt jelent meg. — Oké! Lárvák! Le­gyünk hát lárvák! Tudnod kellett volna, hogy lárvák leszünk! Hogy­hogy nem tudtad... ha egyszer te mindig mindent előre látsz? — Szerinted ... én ... lárva va­gyok? — kérdzte Sofia nagyon lassan, mintha a kimondott szavak minden kiterjedésébe, minden jelentésébe és kapcsolatába külön be akart volna hatolni. — Te... személy szerint... — for­dult az apja teljes és nyílt megve­téssel Sofiához — az én szememben te vagy az első számú lárva! — Szóval... én vagyok... iga­zán ... igazán a legnagyobbik ... lárva... a te szemedben? — kérdezte Sofia fojtott és rejtett, takargatott indulattal, mintha minden erejéből arra törekedett volna, hogy még maga előtt is titkolja és kerülgesse a dolgot, s hangja minden csengését elvesztette, tompán, fáradtan kon­gott, mintha egyszerre minden erő és nyomaték kipárolgott volna belő­le, úgy szólt, mintha a kérdezés pil­lanatában többé nem is az 6 hangja lett volna, s egy pillanatig úgy tűnt föl, hogy olyan hangon szólt, ami csak hasonlított a hangjára, össze­­szorílotta a fogát, s a fájdalom, amitől az arca átalakult — mintha új formát kívánt volna neki adni, szemét és szemének hátterét kiemel­ve —, mintha a fájdalom, amitől ajka elíehérült és földuzzadt, még nagyobbra növelte, de közben vonzó bájától is megfosztotta volna, ez a fájdalom lassanként visszaszorult belső, talán maga előtt is alig ismert dühének feszítőereje előtt, amiről JÁN JOHANIDES A BCTÉTÖIYVJ BbLMDhJh volna, hogy apja a tartalékok beve­tésére készül, s valószínűleg emiatt fűzte hozzá: — Neked kell a leg­pontosabban tudnod ...! Nagyon . is jól tudod, hogy a mama egyáltalán nem, sosem adott az én szavamra! Ezért is fordultam Sofiához! — Már megbocsássatok! De én na­pi tizenkét órát kulizok, s mikor végre hazakecmergek, azt látom, hogy körülöttem csupa lárvák te­nyésznek! És szórják a pénzt! Lár­vák ... a mama meg... fütyül az egészre. — Milyen lárvák? Miféle lárvák? Fogalmazhatnál pontosabban? — fag­gatta őt Lojzo harciasán. Lárvák — közölte Murák hig­NŐT* eddig a pillanatig talán maga sem tudta, hogy ilyen is van benne. — Én ... tudom ... hogy ezt ezt... tán nem kellene mondanom most... mikor a mama meghalt közölte apja a szilárd, mély gyöke­rektől sarjadt gyöngédségnek azon a meghökkentő, szokatlanul érzelmes, simogató hangján, amit sem várni, sem előrelátni nem lehetett. Lassú, halk szavaiban szinte meglepő mér­séklet és alázat duruzsolt, s higgadt megnyugtató és barátságos hangja úgy hatott, mintha önzetlen és tág ölelésű szeretetének burkolója lett volna, annak, mely valóban mindig csak adni akar. Lojzo az apjára pillantott, s arca egy másodpercre elárulta, hogy is­meri ezt a hangját, Mifio viszont úgy meredt rá, mint akinek nem tetszik ez a megnyilatkozó érzelem, mely egy rákényszerítendő kötelezettségre emlékezteti. Murák egy könnyed mosolyt vetett Sofiárjf, s az ajkán megjelent várat­lan mbsoly közvetlen, feltétel nélkü­li egyszerűsége önkéntelenül is sze­mének állandó, de sikerrel idomított és hibátlanul uralt, engedelmes fáradtságát hangsúlyozta, szemét, amely közben úgy hatott, mintha csak ebben a pillanatban nyílt volna ki s mutatta volna meg magát, függetlenül a szándékától. Sofiának is, a maga legsajátszerűbb természe­tében, azt, amit külső, felületi szeme alatt rejteget. Csakhogy ebben a ta­­karatlan, önkéntelenül föltárt és vé­letlenül sarkig nyitott pillantásban a gazda nagyvonalú és tapintatos, fölényes és előrelátó bölcsességének naponta ott csillogó sikeres uralko­dói magabiztossága egyszerre csak nem volt többé jelen. Murák lassan, nagyon lassan, a korábbi pártatlan nyugalom s a leg­teljesebb szeretet hangján beszélt: — Belátom ... tudnod kell... miért kellett a szemedbe mondanom éppen most... meg az is tény, hogy min­den jogcímed megvan rá, hogy tudd . .. miért olvastam a fejedre .. . hogy... — Murák itt vontatottan és nagyon halkan fölsóhajtott, s csil­lapító hangján megismételte: — hogy te vagy az ... első számú lárva. Lojzo úgy kapta oda a szemét, akinek egy fontos, de korábbi apró­ság, valami döntő apróság jutott eszébe, amit épp most van alkalma ellenőrizni, mialatt Murák tovább magyarázott Sofiának: — Ne félj. Nem lesz lelkifröccs. Rövid leszek, vagy .. . legalábbis szeretnék az lenni: mikor a mama legutóbb fekvő beteg volt... te még egy vacak semmit se voltál képes összehozni a konyhában! Lojzo mászkált neked az ételhordóval ... hogy adni tudj'valamit ... a gyere­keidnek. Mást most föl se hozok . .. Nem is akarok. Megmondtam, még egyszer megismétlem: Lojzo mász­kált ... vacsoráért a gyerekeidnek. Rólunk... nem is beszélek. Senki sem ösztökélt... hogy főztél volna nekünk ... Ezért vagy te ... az én szememben... az első számú lárva. Murák elnémult, s a két fivér szinte egyszerre kapta a tekintetét Sofiára. Nemcsak fejükkel, hanem könnyedén és nyugodtan a törzsük­kel is fordultak, s volt a mozgásuk­ban valami hanyag, méltóságteljes és utálkozó, de valami finom tartás is. Ügy méregették nővérüket, ahogy egy troli utasa találgatja, nem té­ved-e véletlenül, igazán az ismerősét látja-e vagy sem. Lojzo' alighanem szántszándékkal csak egy gyors pillantást vetett nő­vérére, s próbálta mindjárt az első alkalommal fölmérni, bár inkább csak kiérezni és kitalálni, mint föl­mérni, hogy nővérük egyszerre csak valóban olyan erős lett-e, amilyen­nek e pillanatban látszik, hogy va­jon az utóbbi hetek hazai sértései keményítették-e meg, avagy csak anyja friss keletű halála és apja kíméletes, de nyilvános és mégis csak nyílt gúnnyal telt szavai révén került-e könnyítő merevségnek abba az állapotába, ahol minden ütést el tud viselni az ember. (folytatjuk) MAX VON DER GRÜN EGYMÁS felé rohantak és heve­sen összeölelkeztek a kölni pálya­udvar 3-A peronján. Te vagy az?!' Forró júliusi reggel volt, és Renate az aacheni vonathoz sietett. Erich ezzel a vonattal érkezett Hamburg­ból. Az emberek a kocsikból a pe­ronra, a peronról pedig a kocsikba törtettek, ök ketten pedig az útjuk­ban álltak, és nem érezték, hogy minden oldalról lökdösik őket. Némán álltak, mindegyikük a má­sik arcát fürkészte. Végül a férfi karon ragadta a nőt, kivezette a lép­csőn a pályaudvarról, és a téren a székesegyház melletti kis kávéház­ban teát rendeltek. No, mesélj, Renate. Hogy élsz? Istenem, amint váratlanul meglátta­lak ... Te... Egyszerűen megijed­tem. Annyi idő telt el, és amikor felém rohantál a peronon ... — Nem — nevette el magát a nő —, te rohantál felém. És nekem úgy tűnt, hogy csak tegnap láttalak utoljára, olyan közelinek tetszett minden. Pedig tizenöt év telt el azóta. — Milyen pontosan tudod: tizenöt év — egész örökkévalóság. Mesélj, mit csinálsz. Férjhez mentél, gyer­mekeid vannak, hová utazol, hol laksz most? ... — Várj, Erich, várj. Olyan türel­metlen vagy ... Nem, nem mentem férjhez, még mindig nem — о mun­kám ... Tudod, ha el akarsz érni valamit, akkor nem marad időd a családra. — Miféle munka az, ahol nincs idő a családra? — a férgi elnevette magát. — Én... én... most egy kereske­delmi céget vezetek itt Kölnben. Képzelheted, reggeltől estig csak a munka... — Vigye el az ördög! — kiáltott fel a férfi, és néhányszor az asztal­ra ütött a tenyerével. — Az ördög vigye el! Gratulálok! — Ah, mit beszélsz! — mondta a nő és elpirult. — Sokra vitted, gratulálok. Igen, derék ember vagy. És most szabad­ságra mész? — Igen ... igen... Négy hétre Hol­landiába. Szükségem van rá, egészen

Next

/
Oldalképek
Tartalom