Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-24 / 4. szám
tönkredolgoztam magam ... Hát te, Erich? ... Mit csinálsz? . ■. Mesélj. Kár, gondolta a férfi. Ha nem vergődött volna olyan magas polcra, megkérdeztem volna tőle, akar-e velem maradni. No de így ■.. — En? — kérdezett vissza. És új cigarettára gyújtott. — Nekem... tudod, szerencsém volt. Egy hamburgi hajógyár pénzügyi igazgatója vagyok. Most is hivatalos ügyben járok Kölnben. — Ö — mondta a nő, és valahogy furcsán nézett rá. Aztán a nagy kezére. Nincs rajta gyűrű. Tizenöt éve élt 'az emlékezetében, hogy váltak el. Egy buta kis vita után. Elváltak, hogy többé ne találkozzanak. Mind a mai napig. Akkor kevesellte, amit a férfi — egy kis fizetésű, örökké vei bárhová elmennék. De most... Most olyan jó pozíciója van, csak kinevetne. Olyan értelmetlen, ostoba az egész.” Megebédeltek a kávéházban, és megittak egy-egy pohárka konyakot. A munkáról beszélgettek, s mindketten tisztelettel vették tudomásul, milyen nehezen érte el a másik a sikert. Kis híján három óra volt, amikor a férfi vis'szakisérte a nőt a pályaudvarra. Újból a peronon álltak, s mind a ketten oldalra néztek. Jelentéktelen szavakat mondtak, és megpróbálták elkapni egymás tekintetét. Am amikor találkozott a pillantásuk, megijedtek valamitől, és ismét a pályaudvar tetejét kezdték tanulmányozni. „Ha legalább egy szót szólna, gondolta a férfi. olajos lakatos — ajánlani tudott neki. „Előbb érj el valamit — kiáltotta utána. — Akkor talán majd újra beszélgetünk.” Ilyen esztelenül fiatalok voltak. Persze, ezek a szavak a vita hevében fakadtak, és a nő egyáltalán nem ezt akarta mondani... De aztán már nem találták meg az egymáshoz vezető hidat.. . Most pedig a férfi elért valamit, és — nőtlen. A nő csendesen megszólalt: — Mind a ketten elértünk valamit, mindkettőnknek szerencséje volt. — Es nem mondta a férfinak, hogy még mindig jól néz ki. Persze idősebb lett, de jól áll neki. „Ha nincs ez a magas pozíciója, a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül, kereken megkérdeztem volna. Igen, kertelés nélkül megkérdezném, akar-e velem élni... De most...” — Egy fél napot elloptam a szabadságodból — mondta Erich. Nem mert a nőre nézni. — Ugyan, Erich, nem lényeges En azonban nyilván feltartalak. — Ne nyugtalankodj, értem jönnek a hotelba. Tudod, mindig otthon hagyom a kocsit, ha messzire kell utaznom. Annyira zsúfoltak a sztrádák ... — Igen, én is mindig így teszek — mondta a nő. — ... Nőtlen vagy? Vagy otthon hagyod a feleségedet és a gyűrűdet? ... Te is olyan vagy? — Elnevette magát. — Nem ... Nőtlen vagyok ... Tudod, nincs időm. „Most meg kellene neki mondanom, hogy még mindig szeretem, hogy rajta kívül egyetlen nő sem létezett a számomra, hogy ezek alatt az évek alatt sosem tudtam elfelejteni, és csak rá gondoltam... Tizenöt év, istenem, egész örökkévalóság. De most? Semmit sem kérdezhetek tőle. Olyan magasra éviekéit, ugyanúgy kinevetne, mint akkor. Emlékszem a nevetésére, mind a mai napig a fülembe cseng, tizenöt éve.” A nő mosolygott valamin. „Most meg kellene neki mondanom, hogy ö az egyetlen férfi, akiHa...” — Mennem kell — mondta a nő. — Örülök, hogy újra láttalak, nagyon örülök... Olyan váratlan volt az egész. — Igen — mondta a férfi —, pontosan így van. — És felsegítette a kocsiba. „Ha legalább egy szót szólna — gondolta a nő. — Azonnal visszatérnék hozzá, azonnal Kezét nyújtotta neki az első osztályú fülke ablakából. — Viszontlátásra, Erich ... És a jövőben ... Sok szerencsét! Amikor elmaradt a pályaudvar, Renate átment egy másodosztályú fülkébe, és leült az ablakhoz. Arcát egy folyóirat mögé rejtve sírt. „Milyen ostoba dolog, el kellett volna neki mondanom, hogy ugyanolyan szürke kis eladó vagyok, mint tizenöt évvel ezelőtt. Igen, egy másik boltocskában, kétszáz márkával többért, ám még mindig ugyanazokat a férfiingeket, zoknikat, alsónadrágokat adom el. El kellett volna mondanom. De kinevetett volna, ahogyan én kinevettem akkor. El kellett volna mondanom. Azonban izgultam, mint egy kislány. Milyen ostobán alakult az egész.” Erich a pályaudvarról villamossal Ostheimbe ment, egy nagy építkezésre. Jelentkezett az építésvezetőnél. Én vagyok az új darus. — Csakhogy megjött végre. Tudja, hogy már tegnapra vártuk? No, sebaj. Majd megmutatják a fészkét a barakkban. Nem mondom, hogy komfortos, de meleg víz azért van. Tehát holnap reggel pontban hétkor. „Meg kellett volna mondanom neki, hogy darus vagyok. Még mit nem, egyszerűen kinevetett volna, olyan bántón tud nevetni. Nem, semmiképpen sem tehettem meg, amikor ő olyan magasra éviekéit, és olyan nagyvilági dáma lett.” Zahemszky László fordítása MAX VON DER GRUN nyugatnémet prózaíró. 1926-ban született. Volt építőmunkás, bányász és bányamozdony-vezető. 1963 óta írói munkájából él. Kezdeményezője és vezető alakja a dortmundi Gruppe 61-nek. laszlú1 Dunapart- mo I. A Duna-parton öreg cseresznyefa-combok hajnaltól napestig hömpölyög az árnyék Szeretsz-e mondta zsúfolt kikeletkor ölében a május kikelet-csiga Füzesek dagálya ideg-tombola dióbarna érvek cseresznye-hivek Tétova gombok tétova kalandok szeretsz-e mondta szunnyadó gerezd Amikor lefekszik amikor cselekszik amikor elélvez amikor kihajt Tétova ének gimnazista érvek válasza a combok filmje kő-gerezd Mellette kö'penyhegy szeretsz-e szerette ölében csöcséb*n hömpölyög cseresznye Duna-part aranybot mostoha kalandok téglaház aranyjobb menekült galambok II. Duna-part sárbasüppedt alkonyok szárítókötélre kiakasztott lábnyomok Lábnyomok a fűben Lábnyomok a tűben Szeretsz-e mondta lábnyomok a holdban lábnyomok a Duna-parti porban szeretlek kiakasztva lábnyoma kifakasztva Szárítókötélen szárad a tavalyi szerelem Lábnyomok a hőben Lábnyomok a kőben Szeretsz-e mondta lábnyomok a pocsolyában késhegyek a koponyában szeretlek ismeretlen kőbevésett orgona a szerelem Kifakasztott lábnyomok sárgára meszelt templomok Sárgára meszelt orgona orgonák lilák meg kékek Lábnyomok a Duna-tűzben a tavalyi szerelem Szeretsz-e mondta szeretlek messze tőled Sárbasüppedt alkonyok sárbasüppedt vetemények szeretem kiakasztott lábnyomok sárgára meszelt hóz III. A Duna-parton öreg cseresznyefa-csontok vőlegény kalandok iszonyatos érvek Menyasszony-pecsétben józan fuvolája téglahóz-napestig csigahéj-halálig Fújja fuvolája ízeit cseresznye szeresse keresse rozoga csipesszel Tizenkét galambok tizenkét kalandok hajnaltól napestig árnyéka cselekszik A Duna-parton öreg cseresznyefa-roncsok ölében kikelet alszik fuvolája Libatoll-erénnyel kácsatoll-zenével ügyefogyott ének toronyóra-érvek Napról napra méregzöld kifekszik tekint az ölébe szemek hanyatt fekszik Egyazon örömben topolyafák násza szeretsz-e szerette gólyahír fölötte N *ö_I >-O)a Z
