Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-08 / 32. szám
fgy folytatja Kiss páter a legapróbb részletekig a végrendeletek tartalma felsorolását.-Ez pedig nem jelent mást, minthogy a végrendelkező felosztja a jezsuiták között nemcsak mindazt, amit II. Rákóczi Ferenc és Rákóczi Juliánná a Rákóczi—Báthory —Lórántffy-házaktól örököl, de azt is, amit Zrínyi Ilona hazulról hozott magával. A főnök atya a felsorolásra még jobban elkomorodik. Valósággal elgyengül, rosszulfét környékezi. Ilyen óriási vagyont lehetett volna örökölni, ha ez a durván szabott páter nem olyan korlátolt. Hiába, hiába! Ezentúl még gondosabban kell kiképezni az Ür katonáit, eszélyüket még nagyobb vigyázattal diplomáciára. fortélyoskodásra ránevelni ... Ennek az esetnek ez a keserves tanulsága. — És kegyelmetekre mennyit hagyományozott? — kérdezi gúnyos arcrándulással a rendfőnök. — A végrendelet Jadviga nővérnek sokéves ápolásáért ötezer forintot juttat, a fejedelemasszony gyóntatójának tízezer forintot misék mondásáért — feleli halkan a páter. Olyan szerény e percben, mint aki szeretne elenyészni, láthatatlanná válni a szoba levegőjében. — És mindazt, amit kegyelmetek útközben vágtak zsebre. No, nem mondom, hogy jutalom nélkül dolgoztak. Leveti magát karosszékébe, keresztbe teszi lábát, és figyelmesen felnéz Kiss páter arcába. — Felkészült kegyelmed Zrínyi Ilona perindítására? A páter bólint: — Kegyeskedjék megnyugodni, főnök atyám, felkészültem. Ha nem ismeri el özvegy Rákóczi Ferencné az első végrendeletet Báthory Zsófia nagyasszony akaratából valónak: a második hagyaték értékének kétszeresére marasztalja el őt. A kétszerest átlag vegyük, mert egyes pontoknál ennél jóval magasabb az elmarasztalási összeg. Például: Munkács vára őfelsége a császár kezéből nem tízezer forinton váltható meg — ahogy az első végrendelet kikötötte —, de öt-DÉNES ZSÓFIA IMI Há 18. venezer forinton, s e rendelkezés végrehajtóinak külön tízezer forint jutalompénz jár... Ilyen és hasonló paragrafusok majd meggondolásra késztetik az özvegyet. Én magam és Jadviga nővér pedig — ha kegyeskedik engedélyt adni — a legközelebbi alkalmatossággal Bécsbe utazunk. Meg kell nyernünk ügyünknek az udvart és őeminenciáékat, a főpapokat. Értésükre kell adnunk, ha eddigelé még nem tudnák, a nagy eretnekudvarlást az özvegy kezéért... Akkor azután nézhetik, hogy a nagyságos-méltóságos fejedelemasszony mit viszen hozományul az eretnek bujdosóvezérnek, kuruc Thökölynek. A császár őfelsége majd eligazítja a dolgot, és akkor mégiscsak valódi lesz mindkét végrendelet ... Ebben az esetben, remélem még főatyám, kegyelmes uram sem talál-alázatos hívével szemben dorgálásra okot. A generál rosszkedvűen bólint: — Menjen hát kegyelmed, menjen, menjen ... Harc az örökségért Ilona már két hosszú esztendeje reméli, minden rendbe jön körülötte, és zaklatottsága lenyugszik, ha a sors egykoron elnémítja Báthori Zsófia ellenkezését az ő független életével szemben. A sors pedig elnémította napa rosszmájú beavatkozását az ő sorsába, de íme, most áll csak itt igazán felborított nyugalommal, ezernyi gonddal és izgalommal, késhegyig menő önvédelmi harccal, melybe ellenségei sodorták. A gyász előírt napjait meg kell tartania, egy nagyfényű fejedelmi temetés anyagi eszközeit ismét elő kell teremtenie, ugyanakkor, mikor kirabolták kincstárát. Ami pedig vigasztalná, és erőt adna neki a harchoz, a gyász előírása és köteles politikai óvatossága következtében egyelőre nem találkozhatik Thököly Imrével. Ellenben vészriadóval ismét szétküldözheti főemberszolgáit az országba, hogy a meghamisított testamentum és kiraboltatása ügyében orvoslást szerezzen. — Mikor lesz az én megpróbáltatásomnak vége? — kesereg félhalkan maga elé. De amikor látja, hogy Orsi könnyáztatta arccal odakuporodik lábához, akkor mégiscsak visszatér Ilona szilárdsága. — Ne sírj, Orsi, meglásd, azért az én gyermekeimnek nem lészen bántódásuk. A jezsuiták nem teszik őket földönfutókká, bárhogyan akarják is. Azt a gyalázatos hamisítót és rablót, én, Zrínyi Ilona utolérem, és rákényszeríteni, hogy eressze el a zsákmányt. Gyorsfutára már nem éri Kassán* Kiss pátert. Pedig levelében követelte tőle az állítólagos végrendeletek felmutatását és mindenekelőtt a rablott kincsek viszszaszolgáltatását. Futára hírül hozta, hogy a Rákóczi-kincs sincsen már Kassán, mert a rendfőnök még letétként sem tűrte meg rendházában. Ellenben a kincsek Kiss páter és Jadviga nővér gyors járatú fogatán Bécsbe szállítottak, ahol a páter dűlőre akarta vinni ügyét. Ilona sem rest, ő is megteszi a kellő lépéseket. Legelsőnek a leleszi konvent előtt részletes okiratban kirablás címén panasszal él kiskorú gyermekei nevében, és óvást emel jogvédelmükben. Ugyanaznap levelet küld az érsekprimárnak, Szelepcsényinek, és Gubasóczy János kancellárnak, Pozsonyba,** aki nyitrai püspök is. Leleplezi a főpapok előtt a rablást, és feljelenti a tetteseket, Kiss Imre pátert és társait. Úgy látja, hogy most egy-két napra lélegzetnyi ideje van. Ezt az időt arra kell gyorsan felhasználnia, hogy Munkácsvár őrségét - örökbe lépésük jeléül — a maga és gyermekei, Ferenc és Juliánná hűségére föleskesse. A fölesketés megtörtént, Ilona úgy érzi, ezzel gyökeret is vert Munkácson. Lázasan nyúl ki többi kötelessége felé. Ismét leveleket kell írnia, futárokat kell küldenie a rablás ügyében. Az érsekprimás úr csakhamar válaszol panaszló levelére. Azt írja neki, ő maga kötelezte a nála járt pátert és Jadviga nővért a király, azaz császár nevében, hogy felmutassák neki a végrendeletet. Ez a felmutatás ugyan még nem történt meg, de Kiss páter két nap, két éjjel magyarázta neki a munkácsi dolgokat, és — az érsekprimásnak ezt be kell vallania — a látszat annyira a páternek ad igazat, írja, hogy neki magának igen jól esnék, ha a nagyasszony megalkudna Kiss urammal. Mert mi történik, ha nyomban nem alkuszik meg? Amíg Báthori Zsófia néhai fejedelemasszony ünnepélyes eltakarítása nem történt meg, a végrendeletet még csak törvényes vizsgálat alá sem lehet venni. Egyházi szempontból igen illetlen dolog volna a viszálykodás, amíg a méltósógos test a föld színén létezik. Amíg pedig a végrendeletre ki nem mondta a vizsgálat, hogy hamisított, addig valódinak kell tekinteni. Ilona arca lángba borult. Reszket a haragtól. A páter Szelepcsényi kegyelmes uramnál járt, beszélt és beszélt, és sikerült a főpapot behálóznia. Ez nem lát-' ta a végrendeletet — mégis megalkuvást javall! Vagy még rosszabb eset. Az érsekprimár úr látja és tudta, hogy a végrendelet nyomorult hamisítvány, mégis megítéli a páternek és a jezsuitáknak' a „megegyezés“ zsíros koncát, egyszerűen azért, mert kéz kezet mos. És ő. Zrínyi Ilona, a Rákóczi-árvák nevében itt áll egyesegyedül, védtelenül! Nemcsak az árvák nevében, de az igazság, tisztesség, az egyetlen igaz erkölcs és becsületesség nevében is. Nem addig van a! Várjunk csak, várjunk csak. Ő, Zrínyi Ilona, ily hamar nem ül fel a jezsuita zsarolásnak! Nem válaszol az érsekprimásnak, ehelyett megindítja Munkácsod törvényes formában a tanúvallomások felvételét. A néhai fejedelemasszony környezete eskü alatt mindent mondjon el, ami róvall az igazi helyzetre, vagyis jelen esetben rámutat arra, hogy a két végrendelet nem lehet más mint hamisítvány. A tanúk hadd idézzék Báthori Zsófia unokái érdekében mondott szavait, hadd bizonyítsák, miként őrizték a beteget hónapokon át Kiss páter és Jadviga nővér, valósággal mint a rabot, hogy a külvilággal ne is érintkezhessen. Csak a tiszta igazságot vallják a leleszi konvent és bármely más ítélkezés tájékoztatására — kívánja llgna — annál terhelőbb adatok a hamisítás bizonyítására nem kellenek. Neki pedig fényesebb erkölcsi elégtétele nem lehet minden valóság feltárásánál! (folytatjuk) GÁL SÁNDOR Ahonnan elindultam Közeli világ, a lehajtott fejűek, a csüngő vállúak arasznyi világa, a félig kinyílt tenyerek, bőrkeményedések, kaszanyélre szabott csontok és inak magánya, a csendben kérődző éhség, a mindig nincsre nyíló ajtók, kopott küszöbök roppant éhsége: szülőföldi Szülőföldem I Bokáig ölel a sár és a por! Takard el most az arcod, emlékezet, emeld fel most az arcod, szebbik szemed I Itass tenyérből, lágy csobogás, ringass kebleden, föld. szél, suhogás. Emeld fel arcod, a világ kitárul, nevel a nyár tengernyi békét. A csend ölel, magához szédít, boglyák nőnek a réten az égig. Madarak szállnak köröket írva, gubbaszt a tarlón a csend buboréka. Piheg a hárs izzó sárga lombja, szőlőtövek állnak szikár verssorokba. Ó, ez a némaság, ez az időben végtelen! Harminc éve nézem, tapintja két szemem. Hajnali ködben, felszakadt ég alatt kutatom a sárba írt fagykemény lábnyomot, magamét, másét, ki merre lépett, kinek a testéből szakadt ki e lélek. Apám és anyám, hát ki hitte volna, ki sejtette, hogy egyszer nekem kell vallani arról, mit az elnémított ajkak az idő kezdetétől félve eltakartak?! Lüktet az éj, a homokban bogarak írják az élet törvényeit, húsén suhog a szél, egyedül vagyok a csenddel, lábamnál szunnyad a fű, a tenyeres lapu ernyője alatt hálót köt a holdfény. Mint a tenger, a rét végtelen. Ezüst csillogás vakít, az akácok ujjas lombja közt pattog a fehérség. Már nem érzem, már nem tudom, mi köt ide. Nemcsak vak vágyak, ősi ösztönök rabjaként vonzódom e megvert földre! Az éjszaka széthasad, s a mélyben élő távolok előtűnnek, felszínre buknak tüzes ostorként kering a múlt, emléke lobog. Közeli világ az eltiltottak, a megkötözöttek földje, csak tudnám, hogyan lehetne kioldani az oldhatatlant. Virrad. Küszöbömre tétova fények ülnek. Ahonnan elindultam, ahova elértem, Iaz utak, melyeket végigjártam, a perc, amelyben rád találtam, itt kavarog az ablakkeretben.
