Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-08 / 32. szám
KECSKÉS LÁSZLÓ íMmmaaaáa Élt valamikor réges-régen a Duna csallóközi partján egy daliás molnárlegény. Hogy történt, hogy nem, egy alkalommal beleszeretett egy szép ácsi hajadonba. A lánynak is tetszett, a jóképű legény, így azután, amikor szerét ejthették, találkoztak. A legény, valahányszor átevezett kedveséhez a Dunán, mindannyiszor rózsát tűzött a kalapja mellé. Egyszer, midőn csónakba szállt, a feltámadt erős szél lefújta kalapja mellől és az iszapba sodorta a rózsát. Aznap virág nélkül állított be mátkájához. Visszatérve a találkozásról, csónakkikötés közben megpillantotta o vízparton az elveszett rózsát. Nagy örömmel emelte fel, de öröme még nagyobb lett, amikor meglátta, hogy a rózsa bársonyos szirmoi tele vannak csillogó aranyporral. Az emlékezetes esemény színhelyét ő nevezte el Aranyosnak. Időtlen idők múltán ma is e néven ismerjük. így mesélik a Csallóközben a dunai föveny aranytartalmának megismerését és Aranyos község nevének keletkezését. Arra a kérdésre, hogy honnét került az arany a Dunába, egy másik csallóközi mese adta meg a — nép számára megnyugtató — választ: Abban az időben, amikor a tündérek még a földön éltek, a csodálatosan szép Aranykertet választották lakóhelyül. Ebben a szépséges tündérországban örök tavasz virított, aranyfáin hihetetlen bőségben termett az aranygyümölcs. Tündér Ilona volt az ország királynője, aki tündéreivel együtt fényes vízi paloták sorában lakott. A tündérek ki-kirándultok a Duna vadregényes szigetvilágába, legszívesebben azonban a Kis-Dunán pompázó Ilka, későbbi nevén Jáka szigetét keresték fel. Innét a Macska-réven át rendszerint a Mogyorósi-rétre mentek mulatni. Amerre csak jártak, útjukat mindenütt jelölte a hajukból sűrűn hulló aranypor. A tündérek ma is itt élnének oz Ajanyszigeten, ha egy alkalommal földi ember nem került volna közéjük, aki botrányosan viselkedett, mire a fölháborodott tündérek örökre eltűntek a vidékről. Ezzel lezárult a boldogság kora, az Aranykert pedig átváltozott Csallóközzé, amely megcsalja a boldogságot kereső embert. Ezek a bájos mesék ringatták álomba évszázadokon át a csallóközi gyermekeket, és e mesék alapján álmodoztak gazdagságról a Duna menti falvak szegényei. Minden mesében a valóság csírája rejtőzik. Az ismertetett mesék lényege is igaz. A Duna ugyanis évezredeken át szállította aranytartalmú hordalékát, amelyet a csendesebb folyású csallóközi és szigetközi szakaszon rakott le tekintélyes mennyiségben. Az enyhe lejtésű homokos partokon, hullámverés után még napjainkban is annyi csillogó aranyszemcse verődik össze, hogy napsütésben szabad szemmel is láthatók. Pedig a folyamszabályozás óta már csak kevés hordalék rakódik le a partokon, mert útjukat a gátak, sarkantyúk és rekesztések a meder közepére terelik. A Duna sok-sok ezer év előtti gazdag aranytartalmáról tanúskodnak a föld mélyében található üledékes homokrétegek. Komárom Angliának nevezett sétaterén 1909-ben csatornaásás közben, több méter mélységben találtak ilyen magas aranytartalmú homokréteget, melyből mintát vettek, és elhelyezték a' város múzeumában. Az előbbiekben említett Aranyos község nevét már 1094-ben említi egy okirat, ami azt jelenti, hogy a Duna aranytartalmát már okkor ismerték. A latin nyelvű okirat Aureus Locus névmegjelölést használ, ami magyarul aranyos helyet jelent. Egy 1790-ből származó írás a következőket mondja: .... alig lehet akárhol is eggy két fontnyi homokot vagy fövényt felvenni, hogy abban arany ne válna .. .* A gazdag aranytartalom arra csábította az embereket, hogy valami módon kiválasszák a fövényből az aranyat. A találékony ember rövidesen megtalálta a módját, és azóta mosás útján jut a tiszta arany birtokába. Az aranymosó vagy aranyász kezdettől fogva napjainkig ősi, maga készítette munkaeszközökkel dolgozik. Ezek oz alábbiak: Aranynéző lapát. Fából faragott hosszú nyelű lapát, amelynek homorú fejrészét belül feketére égették azért, hogy az aranyszemecskéket jobban felfogja, s azok a sötét alapon láthatók legyenek. Aranymosá pad. Fából készült, két hosszabb és két rövidebb lábon óllá lejtős, lapos fenekű vályú, amelynek fenékdeszkáját rézsútoson sűrűn befűrészelték vagy pedig posztóval vonták be. Köpőce. Fanyelű, serpenyőhöz hasonló vízmerítő vaslapát Aranykaparó vas. Az aranypornak a mosópad rovátkáiból való kikaparására szolgáló kampós vasszerszám. Választó. Kisméretű teknőhöz hasonló, feketére égetett belsejű faalkotmány, amelynek egyik kisebb oldala hiányzik. Két fogantyúja van: a két hosszú oldalt fent összekötő léc, valamint a meglévő rövid oldalhoz erősített nyél. Aranytüzelő kanál. Hosszú nyelű, félgömb fejű vaskónál. Az aranymosó az aranymosás műveletsorozatát az aranynézéssel kezdte. Munkájának lényege a kiszemelt partszakasz aranyban leggazdagabb pontjának kiválasztása volt. Ennek érdekében végigjárta a partszakaszt, annak egyes részein vizes fövenyt vett az aranynéző lapátra, majd lassan lecsorgatta a vizes homokot. Ahol a legtöbb aranyszemcse maradt a lapát feketére égetett belső felületén, ott kezdte el a mosást. Felállította a mosópadot, vaslapáttol fövenyt rakott a pad legmagasabb részére, arra pedig a köpőcével vizet meregetett. A víz a föveny könnyeb részecskéit lesodorta, a nagyobb fajsúlyú aranyszemcsék ellenben lerakodtak az aranymosópad rézsútos rovátkáiban vagy pedig a posztó bolyhái között. Mikor már elegendő arany gyűlt össze a rovátkákban, aranykaparó vassal kikaparta az aranyásó, és a választóba rakta. A választóban lévő anyagból többszöri vízbe mártással és lecsorgatással kimosta a felesleges homokot, végül összegyűjtötte a visszamaradt aranyszemcséket. A posztós mosópadból úgy vette ki az aranyat, hogy kiszárítás után papirost tett a padra, megfordította, a teljesen száraz posztót levette, végül pedig a beléje rakódott aranyszemcséket a papírra rázta. Az aranyszemcséket dobozban vagy edényben gyűjtötte, majd otthon higanynyal keverte össze. A higany az aranyat feloldotta, a homokot pedig kidobta magából. A higany felszínére került homokot víz locsolgatásával távolította el. A higanyt azután erős vószonzocskóba tette, és addig nyomogatta, míg a higanyt a vászon apró nyílásain ót kipréselte. Az arany a vászonba maradt. Ezt az aranyat aranytüzelő kanálba tette, tűz fölé tartotta, és így kiégette a még benne maradt higanyt. Ezután már csak az arany értékesítése volt hátra. Az értékes nemesfém soha nem volt szabad kereskedelem tárgya, az aranyászok is csak a pontosan meghatározott helyeken adhatták el. Komárom vármegye például 1791-ben rendelte el: „Az aranyászok az aranyat és ezüstöt nem mósoknok, hanem egyedül a cs. kir. Bányatisztségeknek adhatják el.“ Később az aranyművesek is kaptak engedélyt aranyvósárlósra. Komáromban, a többi Duna menti helységhez hasonlóan, a legrégibb idők óta mostak aranyat. Erre a célra a dunai sziget orra volt a legalkalmasabb hely. Az aranymosás virágkora a 18. és o 19. század. Erről tanúskodik a Komáromi Tudós Társaság folyóiratánok, a Mindenes Gyűjtemények 1790. évfolyamában megjelent cikke: .... a Tsalló-közben, Gönyünél, Komáromnál és azután Esztergomnál, harmintz, negyven embert is lehet eggy rakásban látni, á kik a Duna fövényéből aranyat mosnak ki. Gyakorta olly szerentsések, hogy eggy-eggy forintot megkeresnek eggy nap, s ritkán esik-meg. hogy legalább annyi aranyt ne mosnának-ki, hogy ki-ki a maga nap-számját meg-keresi. 1776-ban Királyi parantsolat óltol ki-adattatott, miképpen viseljék magokat ... Az arany mosóknak nagy büntetés alatt nem szabad azt másnak eladni, hanem tsak a’ Kamarának, ’s meg van határozva minden latnak illendő óra." A feljegyzések szerint az utolsó aranymosók a 19. század végéig működtek Komáromban. Ez az időpont egybeesik a Duna szabályozásával, amelynek végrehajtása után a város területén már nem volt érdemes aranyászni. Az aranymosás történetéhez hozzátartoznak azok a kísérletek, amelyek gépek segítségével igyekeztek aranyat nyerni a Duna fövényéből. A két világháború között-a csehszlovák állom aranymosó hajót épített, mellyel el is kezdték az orany kitermelését. Rövid üzemeltetés után azonban röjöttek, hogy ráfizetéssel dolgoznak, ezért beszüntették a nagy reményekkel megindított tevékenységet. Az aranymosók élete nem volt irigylésre méltó. A szerény keresetért nagyon meg kellett dolgozni, amellett erősen ki voltak téve az időjárás szeszélyeinek. Ezt bizonyítják az aranyászokkal kapcsolatosan fennmaradt közmondások, népies szólásmódok és rigmusok. Kenyerész, mint az aranyász. Az aranyász főleg kenyéren él. Szellemesen jellemzi az egyes mesterségeket az alábbi mondás: Sokat fárad a vadász. Ritkán száraz a halász, Mindig vizes az aranyász. Az aranymosók szegénységéről is vallanak a közmondások: Ahány oranyász, annyi rongyász. Harminc aranyász, harminc halász és harminc vadász, kilencven koldus. A Szőnyben fennmaradt dal is a szegénységről mesél, de azt derűs mosollyal adja elő: Halász, vadász, aranyász, Ores zsebben kotorász. Ha szegény is, vígan él, Egész nap csak vizet mér. Komáromból mór közel egy évszázada eltűntek az aranymosók, de a közeli Csollóközaranyoson (Zlatná na Ostrove) még napjainkban is működik egy: Zsem'ovics Imre, aki az ősi módozatok szerint, hagyományos eszközökkel űzi ezt a régi, híres mesterséget. (Részlet a szerző Komáromi mesterségek című könyvéből) MU