Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-25 / 30. szám
Fotó: Bolcsó Barnabás Családi (foto) kör pályázatunkra beküldött felvételeiből DÁVID TERÉZ Ők is lesznek öregek... Nein szeretek ünneprontó lenni, de valami nem hagy nyugodni. Néhány héttel az iskolaév befejezése előtt rokonokat vártam a vasútállomáson. Késett a vonat. A peronon várakozás közben észrevettem egy fekete ruhás, kendős idősebb asszonyt, amini tanácstalanul álldogált a csomagjai között. Fejét hol jobbra, hol balra fordítva nézett, várt valakit. Már megérkeztek a rokonok, kiváltottuk a csomagokat. ő még mindig ott állt. Nem hagyott nyugodni, mi lesz a nénivel, ha nem jön érte senki. Visszamentem. Megörült amikor megszólítottam. Tétovázva mondta, hogy az unokája, Ilike nem jött eléje, pedig tegnap táviratot küldött neki. .. Biztosan sok most a tennivalója, vizsgái vannak. Azért is nem írt már hat hete. A szövetkezetben itt a kapálás ideje, a szénát is most gyűjtik, a szüleinek odahaza sok a dolguk. . . Hát úgy gondolta ráér, eljön, mindegy, hogy otthon ül, vagy a vonaton... Hoz neki egy kis hazait, mert ilyenkor még arra sincs ideje, hogy rendesen egyen. .. Futva érkeztél. Lobogó szőke hajadról messziről felismert a nagymamád. A szeme felcsillant, amikor meglátott. Büszkén mondta, mérnöknek tanulsz. De te gyorsan elvetted a kedvét azzal, hogy ez nem tartozik senkire. Aztán korholtad toi'ább, hogy elment az esze, ilyet kitalálni! Vonatra ül, aztán csak itt van. Elfelejti, hogy hány éves. nem is tudod, hogy egyezhettek bele otthon. Különben is. minek jött, mit nyugtalankodnak mindig. .. És mit írj mindig haza? Két hét múlva amúgyis otthon leszel. Ennyit hallottam, és ez eleg volt. hogy képet alkossak rólad. Lehet, hogy éppen most kóstolgatod édesanyád föztjét, amelynek igazi ízét talán csak évtizedek múltán érzed majd igazán. Fiatal vagy, és jólesik, hogy becéznek. elhalmoznak szeretettel, szép ruhákkal. aggodalommal, gondoskodással. Ami most neked oly természetesnek tűnik, annak értékét csak évek múltán ismered fel. ha már a saját lábadon állsz. Egyszer. gyermekkoromban mondtam valamit az édesanyámnak. Bosszúságomban valami sértőt. Mindig bántani fog, amíg élek. Vajon, te elérsz-e addig, hogy eszedbe jusson, hogyan viselkedtél. és mit tettél idős nagyanyáddal szemben. Megérzed-e egyszer, mily visszataszítóan, lekezelően bántál vele az állomáson? Pirítja-e majd szégyen az arcodat amiatt, hogy a városiak között restellted a fejkendős falusi nagymamát, aki több száz kilométert utazott, hogy megnézze, abban a nagyvárosban az unokájának nincs-e valami baja. Mostanában az emlékeimmel foglalkozom. Kimondom vagy leírom „család“, és magam előtt látok egy keményfából való nagy asztalt, kétszer naponta fehér abrosszal letakarva, mely nem ritkán stoppolt, foltozott, mert anyám kelengyéjéből származik, sokat mosták, vasalták. Az asztalt körülültük, apánk, anyánk, hárman gyerekek, és elfogyasztottuk, ami a tányérunkra került. Asztali fohász nem volt, de voltak meghitt beszélgetések, mindenki beszámolt gondjáról-öröméről, problémáiról. Asztalt bontani nekünk gyerekeknek nem volt illő, sem sietve bekapott utolsó falattal a szánkban gyorsan elillanni. És az ebédet, vacsorát illett megköszönni. Ünnepeken, jelentős alkalmakkor, nálunk vagy valamelyik rokonnál, összegyűlt a „nagy család“, anyánk városunkban élő testvérei, azok gyermekei, unokatestvérek, nagyanyánk. Asztalt a vendéglátó ízlése és tehetsége szerint terített, de hozott magával süteményt, gyümölcsöt, nyalánkságot a vendég is. Nagy ivászat soha! Pohárka likőr, férfiaknak stampedli szíverősítő, néhány üveg sör. Ilyenkor énekeltünk, saját nótázásunkra táncra perdültünk, szavaltunk. monológokat adtunk elő, az öregek adomáztak, ifjúságukról beszéltek. Valóságos műsoros délutánok-esték voltak ezek. Vasárnap délutánokon séta, látó gatás nagyanyánknál, fürdés, korcsolyázás az Ung partján vagy jegén, az évszaknak megfelelően. Vacsora után könyv, anyám kezében foltozni való ruhadarab, apám fellegvárat épített, papírból természetesen; gondosan körülvágta a kartonpapírra nyomott téglamintás ábrákat, és egymáshoz ragasztotta azokat, a szoba megtelt az olvadt enyv szagával. Mikor felserdültünk, elkerültünk a háztól, de nevezetes alkalmakra mindenünnen hazatértünk, mert örömben-búban „otthon“ egyesült a család. Manapság ha kimondom „család“, száguldó gépkocsit látok magam előtt, megrakva gyerekekkel, csomagokkal, rohannak az emberek, mintha űzné őket valaki vagy valami — talán az idő. Érdőszálen, vízparton letáboroznak ugyan, nyilván mert örülnek, hogy végre kiszabadultak otthonukból, a négy panelfal közül, ami tulajdonképpen nem is otthon, csupán lakás! A szűkre méretezett, bútorral tömött szobákban nagyobb összejövetelre nem jut hely. Aki ilyesmire vágyik, vendégeit borozóba, vendéglőbe viszi, ott kényelmesebb, tágasabb, porszívózni, mosogatni sem kell.. . (Holott a mai háziasszony, rendelkezésére sok olyan háztartási gép áll, aminek régen híre sem volt.). No meg aztán. . . a gyerekek ősidőktől fogva játszani szoktak; de hova tűntek a tágas udvarok? Igaz, van játszótér, homokkal meg egyéb szórakoztató alkalmatossággal, de ide szükséges egy nagymama. A nagymamák többsége — éppen a szűk lakások miatt — nyugdíjas otthonban él. Vagy nyugdíjasklubban panaszkodik a fiatalokra, akik nem értik meg, az unokákra akik nem respektálják. „Pedig ők is lesznek öregek...“ — Egyelőre azonban napköziben lesik szabadulásukat. Természetesen lakáskulccsal a nyakukban. A lakásban viszont nem anyuka várja őket, hanem a csend, meg egy cédula az asztalon: mit hol talál, ha megéhezik... No és persze utasítás... viselkedjen jól... Este elnyeli a családot a televízió. Mire embernyi emberré serdülnek a gyerekek — ha fiúk, megnövesztik a szakállukat, ha lányok, minél kurtábbra, vagy minél hoszszabbra szabatják szoknyájukat, s esetleg nadrágba bújnak —, saját örömeik után futnak. Motorra ülnek vagy a diszkóban vonaglanak... Végül megnősülnek és férjhez mennek, többnyire, mert már muszáj, ás hosszabb-rövidebb időre családot alapítanak. A kör bezárult... Család. . . családi kör. .. A szó jelentése átlényegült. Az idősebbek értelmükkel nem képesek követni a fejlődés iramát, az ifjabbaknak a fejlődés tempója már nem elég gyors. A kimondott szó más értelmet nyer,- ha öreg szájából hangzik, és mást, ha fiataléból. Másképp látnak a harminc, az ötven... és másképp a tizenévesek. A generációk közötti távolság egyre tágul, és a távolság nem csupán évszámokban érzékelhető. Az elidegenedés folyamatában. .. Mi tartóztatja fel? Hová jutunk a technika előidézte forgószélben? Ki tudja? Bárhát... öltözködésünkben már jelentkezik a nosztalgia, meglehet, egy napon újra körülüljük a terített asztalt. Anélkül, hogy divatba hoznánk az avult csökevényeket... Végre is: a fejlődésben semmi sem lehetetlen.
