Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-25 / 30. szám
DÉNES ZSÓFIA ü 16. Amikor a farkas báránnyá lesz Az „édes kegyelmes asszonyom" őnagyságától nem kapott választ Ilona, ellenben Munkácsra kiküldött levélvivő embere, amint visszatért, jelentette, hogy a fejedelemasszony egészségi állapota — a várbeliek szerint - napról napra aggályosabb. Ősz óta tudta Ilona, hogy napa állandóan gyengélkedik, arról azonban nem hallott, hogy legújabban szívrohamok is gyötrik. Kiss páter és Jadviga néne — beszélte most az ö embere — annyira féltik egészségét, hogy orvosain kívül senkit sem engednek a fejedelemasszony szobájába. Zrínyi Ilona őnagysóga meghagyta, hogy ő, a küldönc, csak személyesen adja ót levelét a nagyasszonynak, de ez sem történhetett meg. Amikor ő ragaszkodott ehhez, mivel parancs, az parancs, akkor Kiss páter keményen megdorgálta, miért nem fogad neki tüstént szót, és kezéből a levelet erőnek erejével kiragadta: ö viszi be a betegnek. Ö vitte be valóban - őnagysága ne méltóztasson ezért haragudni, mivel az erőszakoskodásról ő nem tehet. Kisember ő ahhoz, hogy szembeszálljon a nagy hatalmú páter úrral . . . Nem tetszett a dolog Ilonának. Báthori Zsófia súlyosan beteg, és rossz szellemei elzárják a külvilágtól. Bizonyosra veszi, az ő levelét sem adták ót. Miben mesterkedik ismét az a két gonosz lény? Mit csikarnak ki tőle, mit rabolnak el tőle, mivel maszlagoljók körül, mivel gyakorolnak az elgyengültre nyomást, hogy utolsó napjaiban még az eddigieknél is nagyobb eredményeket érjenek el nála? Hátha végrendeletet íratnak vele, mely a Rákóczi-árvákat károsítja meg súlyosan? Akkor azután perelhet, futkoshat, harcolhat ő maga, hogy az ő árváit megvédje igazukban. Mindenre képes az a bűnszövetkezet. Kiadta a parancsot belső személyzetének: azonnal lássanak hozzá, hogy előkészítsék útjukat. Ügy csomagoljanak, és lássák el háza szükségleteit, hogy talán hetekre avagy hónapokra elmennek ismét Munkács várába. Báthori Zsófia fejedelemasszony beteg, illő, hogy menye ápolja, illő, hogy unokái közelében legyenek. Egész belső udvari személyzete utazik ővele Munkácsra. De hogy mennek, elindulnak, erről nem adott hírt Munkácsnak. Ha megtudnák, megparancsolnák: ne jöjjön. Helyesebben Kiss páter parancsolná meg, ő feltétlenül maradjon távol. Erről azonban szó nem lehet! Minél betegebb, elesettebb Báthori Zsófia, annál több joga van neki — és csak neki! —, hogy mellette tartózkodjék. Csak neki van joga, hogy ápolja. Joga és kötelessége. így indul el Makovicóról, kötelessége tudatában akaraterősen, szilárdan, feltartóztathatatlanul. Készen állt, hogy megvédje igazát. Munkács vára lőréseiről többszörös ágyúszó dördült el,' amikor a makovicai hinták a kapu strázsája elé értek; a vár katonai parancsnoka tiszteletet tett Zrínyi Ilonának és a Rákóczi-gyermekeknek. A hinták dübörögve robogtak át a leeresztett várhídon. és a kapun belül, a térségen ezalatt pillanatok alatt felsorakozott a kapuőrségül rendelt közkatonaság, felderült arcú legények, akik elmosolyodtak örömükben, amikor megérkezett az ifjabb fejedelemasszony és kisuruk. Ferkó szeme sugárzásán meglátszott, hogy gyermekszíve viszonozza a rokonszenvet. Fenn. a behő palotában ezalatt a nagyasszony ajtaja halkan megnyílt, kisuhant Jadviga nővér, és nehéz mozgással követte őt a páter. Nyugtalan tekintete ráesett az ajtónálló hajdú arcára. — Mi történt, János?- Megkövetem főtisztelendő uramat, nem tudom.- Rohanvást rohanj, és tudakold meg, kik jöttek! János futólépésben távozik. De még a folyosó végére sem ér, hogy páter uram papi szolgája szinte repül befelé. A páter eléje kiált:- Beszélj! — Fötisztelendő uram, Zrínyi Ilona őnagysága érkezett meg az úrfival és a kisasszonnyal — feleli a szolga lihegve. A kapu aljáról rohant lélekszakadva a lépcsőkön, folyosókon át idáig. Jadviga fölszisszen, a páter dühösen szitkozódik, de észbe kap, lenyeli mérgét, és parancsot ód: — Hamar értesítették a várnagyot, hogy külön palotáját nyittassa meg neki. Ennek a folyosónak végére pedig tüstént tíz fegyveres ajtónálló jöjjön. Szigorú parancs: nagyasszonyunkat senki sem háborgathatja. Senki a világon erre a folyosóra nem léphet be. Ónagyságának csend kell. Ar orvos elrendelte. Megértettük? A tisztelgő hajdú arcán zavar látszik. Köhint, így mondja:- Igenis, fötisztelendő uram! Páter uram, mielőtt visszamenne a nagyasszony szobájába, még egyszer visszafordul: — Ha itt lesz a tíz legény, kiket a folyosó elé rendeltem, kopogjatok az ajtón. Beszélni akarok velük. Jól értsék meg, én mit parancsolok. Elhallgat, de egy pillanatig még egy helyben áll. Kövér kezével végigsimit arcán. Mintha felindulásának minden nyomát le akarná törölni, hogy arca, mire visszamegy a nagyasszonyhoz, ne legyen más, csak kegyes és ájtatos. Ilona, amint lemosdotta az út porát, és tiszta köntösbe bújtatta gyermekeit, kézen fogja őket, és elindul az épületszárnyakon át Báthori Zsófia belső palotája felé. A tíz fegyveres hajdú ajtónálló, akit az imént rendelt a folyosó bejáratához Kiss páter, lábhoz tett fegyverrel tiszteleg Zrínyi Ilonának és a fejedelmi gyermekeknek, miközben szoros rendben sorakozik fel a megőrzendő ajtó elé. Ilona jól látja ezt a felsorakozást, amely őnekik, illetve őellenük szól, de úgy tesz, mintha mindebből nem venne észre semmit.- Kegyelmetek remekül tudják a reglamát, miként kell ajtónállni - mosolyog. A legények arca sugárzik mosolyától, valamennyi imádja Ilonát. Régebbi munkácsi tartózkodásai alatt ezek már itt szolgáltak, valamennyien tapasztalták a fiatal fejedelemasszony jóságát. Barna fürtű kisurukért pedig minden pillanatban tűzbe mennének. Ő, hát ezekkel őrizteti llonáékkal szemben az ajtót — ehhez is a páter elbizakodott rövidlátása kell.- Csak éppen túl szorosan állanak kelmetek amott középen - mondja derűsen Ilona. - A Rákóczi-famíliának az ilyen bejárat szűk.- Parancsoljon nagyságod - lép hirtelen elhatározással oldalra az egyik középen álló hajdú, és az embersor — mintha csak ezt várta volna - menten kétfelé válik.- Isten hozta nagyságodat, a kisasszonyt, kisurunkat! — törik meg nagy hirtelen a reglamát és a csendet. Most már sietnek nesztelen léptekkel Báthori Zsófia betegszobája felé. A nagyasszony viaszsárga arccal, mélygyűrűs szemét lehunyva ül a kályha előtt, magas támlás karosszékében. Nyusztprémes hózikabát fedi felsőtestét, térdétől lábát vidraprém takaró melengeti. A kályha melletti padkán a páter és Jadviga nővér oly halkan beszélgetnek, hogy szinte hangtalanul mozgatják ajkukat. De jól megértik egymást, ez nem kétséges. Az egybetartozás meglátszik rajtuk. Amikor Ilona váratlanul és a páter szigorú rendelkezése ellenére gyermekeivel belép, a főtisztelendő és az apáca rémült arckifejezéssel ugrik talpra. Báthori Zsófia tovább szendereg. Kiss páter mondani akar valamit, de Ilona fagyos tekintete alatt megdermed. Ilona pedig állhatatosan nézi őket. Nézi őket olyan megvetéssel, mintha minden gyanúját, vádját és felháborodását szavakban adná tudtukra. Meg is értik, amit Zrínyi Ilona hangtalanul mond, mert Jadviga földre süti szemét, Kiss páter pedig, amennyire térfogata csak megengedi, összezsugorodik. Hosszú percek utón, amikor megszólal, jéghidegen csak azt mondja:- Köszönöm kegyelmeteknek, hogy helyettem ápolták őnagyságát, amíg nem voltam itt. Eljöttem, és átveszem gondozását. Kegyelmetek most pihenjenek. Mi virrasztunk mellette. Csaknem suttogta mindezt, mégis ellentmondást nem tűrőn. A kis Ferenc egy szót sem értett az egészből, de tetszett neki az anyja hangja. Tetszett neki, hogy engedelmeskednek neki az emberek. Az előbb kinn a vitézek is, most meg a pap és a nővér. Megfordulnak, kimennek, meg is hajtották magukat. Pedig ezek mindétig együtt vannak őnagyságával, Ferkó nagyanyjával, itt ülnek nála szobájában. Így volt ez mindig, amikor ők Munkácsra jöttek. És most anyia akarja, hogy elmenjenek, halkan, de erősen mondja, és elmennek. Csodálattal néz fel anyjára. Szorosabban fogja kezét. Szereti, hogy ilyen. Őneki is így parancsol. És őneki is mindig szót kell fogadnia. Csend üli meg a szobát, egyikőjük sem szól, most ők ülnek egymás mellett a kályha melletti padkán. Mindhárman nézik a nagyasszonyt, hogy elváltozott az arca, milyen sovány a keze, néha szakadozva lélegzik, de azért alszik tovább. Ilona úgy véli, bizonyára valami orvosságtól. Ej, ej, ki tudja, mivel étették-itatták a páterék, bizonyára olyasmivel, ami őnekik jó, nem pedig a nagyasszonynak. Hitvány népség ez, romlott és aljas szándék rejtőzik bennük. Jadviga is elfelejtette, hogy ő testvér, réges-rég nem más, csak a rend apácája - véli Ilona. S eszébe jut: valahányszor Ferkó elrontotta gyomrát, mindig is reszketett, hogy az ő kezük benne van. Ezért is vigyáztak ők úgy, de úgy Ferkóra, hogy semmi baja nem eshetett. A nagyasszony végre megmozdul, kinyitja szemét, legelső pillanatban üres marad a tekintete, de azután ráesik Ilonára, lesiklik a gyermekekre. — Ferkő! — mondja gyenge hangon. — Ferkő! Te vagy itt, kisfiam? Mindig is így szólította az ő kis unokáját, emígy ő betűvel, erdélyi módra. Ferkó felugrik a pádról, odasiet nagyanyjához, keze fölé hajlik, megcsókolja. — Juliánka — mondja a nagyasszony —, te is?! Juliánka is ott van nagyanyja karosszékénél, fél térdre ereszkedett, úgy csókolja másik kezét. — Igenis, nagyságod - feleli értelmesen —, eljöttünk asszonyanyánkkal, mivel meghallottuk, hogy beteg. Báthori Zsófia lassan fölemeli tekintetét, reánéz menyére, valami küszködik benne, mit is mondjon jöttéről. Az idegenkedés, talán ellenkezés Ilonával szemben ott ül szeme mélyén, de elnehezült szemhéja csak fáradtan rebben. Nincs már ereje a küzdéshez... És az öröm, hogy itt vannak unokái, mindennél több e percben. Ilona érzi, mi megy végbe a fejedelemasszonyban. Lehajlik mélyen hozzá, szája leér Zsófia viaszkezéig, amint fölemeli fejét, szeme megtelik könnyel. Zsófia bólint, de hallgat. Ilona szólal meg, és hangjában semmi sincs a régi merevségből. — Eljöttünk nagyságodhoz, hogy itt legyünk, amíg nem gyógyul fel. Eljöttünk gyermekeimmel nagyságod színe elé, az én ártatlan árváimmal, hogy kegyes engedelmével kedvét keressük, betegségében istápoljuk. A nagyasszony vonásai fölengednak, arca most szelíd, szinte meghatódott lesz. — Jól tették kegyelmetek, hogy eljöttek — mondja fáradtan. — Menyemasszony szolgálatát elfogadom, üljön itt mellettem, ha úgy tetszik. Juliánka! Ferkő! Édes szép kicsi árváim, jó hogy még látlak benneteket... Be nagyot nőttél, Ferkő! Mintha csak tudnák azok az okos jó gyermekek, hogyan kell állniuk nagyanyjuk tekintését. Hogyan kell megsegíteniük édesanyjukat ezen a nehéz útján. Szívbéli kedvességük kisugárzik a szemükből, és hangjukkal együtt felröppen ajkukról. Letelepszenek a szőnyegre nagyanyjuk lábánál, apró bohóságaikat elcsicsergik neki. A nagyasszony hallgatja, hallgatja, be nem telik gyermekbeszédükkel. Néha kérdez is tőlük valamit. Az illemtudó és ügyes válasz sohasem késik unokái ajkáról. Ilona még mindig áll a karosszék mellett, mély sóhajtást nyom el, a megkönnyebbülés, lidércnyomás alóli szabadulás sóhaját. Most már jöhetnek vissza Kiss páterék. Őt és gyermekeit innét már nem űzhetik el. A játékot - a sorsdöntő játékot -, érzi Ilona, megnyerték. (folytatjuk)
