Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-25 / 30. szám
* Vass Lajos „fiakkéros“ feleségével A három Vass-fiú édesanyjukkal Az öregedő „fiakkéros" (balról az első feleségével és rokonaival x Vass László, aki közíróként .harcolt a társadalmi igazságtalanságok ellen. LÁBNYOMOK II. A „Vas fiakkéros" legkisebb fia Hiába keresnénk az utat a rozsnyói (Roznava) állomásról a Fekete Sasig. Sem az út, sem a Fekete Sas nincs mór. Az utat a gyorsan fejlődő kisváros temette maga alá. A híres fogadót, amely annak idején Petőfinek ha nyugalmat nem is, de éjszakányi szállást adott, még a háború előtt átépk tették. Csak az állomás épülete áll, dacolva az idővel, csendesen tűrve a változás kiszabta alsóbbrendű szerepet. Naponta hétszer előtte halad el odavissza a Rozsnyó — Dobsiná között közlekedő személyvonat. Ezenkívül csak a vonal mentán termelő néhány kisebb bánya és ipari üzem életét biztosító tehervonatok verik fel a régi állomás csendjét. Alig van utas. Talán, ha a Felső-Sajó völgyében élő, családi ház építésre kedvet kapott bányászok és ivadékaik közül valamelyiknek éppen a közeli építőanyag-raktárban akadna dolga. A Móricz Zsigmondot fuvarozó „fiakkérról" sem tud mindenki. A főszerepet játszó, gyorsvonatokat is fogadó új állomásról autóbusz jár a két— három kilométerre levő városközpontba. Az író megörökítette „Vas frakkérossal" ellentétben, menet közben az autóbusz vezetővel tilos beszélgetni... ,,A sírkövesnél visszafordult az öreg. — Utazók vagyunk, utazók? Vigéc? — szólt hunyorgatva. — Nem biz én. — Nem? — Nem. Odapillantottam a lovaira, hogy azok mit szólnak a dologhoz s fölrántva a száját, savanyúan mondta: — Hát, azok megdöglöttek most, mind. — Meg biz a. — Szegények. — Úgy látszik, maga sajnálja legjobban. — Négy családom van, kérem. A lónak is enni kell. Megszakította velem az ismeretséget. Visszament a lovaihoz; hármasban vitték tovább a fekete rossz hintát. Szinte odakönyökölt a tomporukra, ahogy előrehajolt. Lám, lám, hiába köszöntötte bennem a tiszteletreméltó utazókar kedvelt tagját. No, de lassan -megbékült; újra visszafordult. — Micsoda fiam van! Kettő! —mondta s kinyújtotta a nyelvét az ajka pereméig, cuppantott hozzá. — Micsoda fiam van! Kivált a kisebbik. Az egész iskolát kitolja! A szemembe hunyorított apró, fényes szemével és csakúgy kacagott a boldog apai örömtől minden vonósa." Vass Lajos „fiakkérosnak" 1914-ben, amikor a Móricz-riport a Világ 314. számában megjelent, három fia volt. Az íróval való találkozáskor feltehetőleg nem említette az 1911-ben született, akkor két—három éves Józsefet, aki ma Rozsnyón a Kertész utca (Záhradnícka) 5-ös számú házában él családjával. Abban a házban, amelyet az egykor apja vásárolta kertben épített fel. „Kezdett nekem tetszeni a Vas fiakkéros, a régi magyar agyafúrt fuvarosoknak ez az utolsó példánya, akinek a fiai gimnáziumba járnak és az egész iskolát „kitolják" s a legnagyobb úri gyerekek hozzájuk járnak számtani példáért. Hát a következő nemzedékben már e Vas fiakkéros természetes esze ott fog dolgozni valahol feljebb egy kaszttal, s az unokák talán majd még feljebb egy társadalmi réteggel."- így jövendölte meg Móricz Zsigmond családunkról, s rajtunk keresztül az akkor már tudatosan élő és feltörekvő szegény családokról a várható jövőt. — kezdi vallomását Vass József. - Bátyáim a század tízes éveiben jártak gimnáziumba. Lajos 1900-ban született, s hetvenegy évesen, 1971-ben halt meg. Lászlónak viharosabb élete volt. Közíróként harcolt a társadalmi igazságtalanságok ellen. Talán ez is okozta korai, 1950-ben bekövetkezett halálát, így őrződött meg a mai napig a móriczi jóslat. (Vass László publicisztikai munkássága a Magyar Nap kulturális rovatában teljesedett ki. A cikkeinek többsége haladó állásfoglalás politikai, művészeti kérdésekben. A Sarló egyik vezető egyénisége volt. 1938-ban kilépett a Magyar Naptól és a Prágai Magyar Hírlap munkatársa lett. Később Budapestre került. Haladó eszmeiségéhez mindvégig hű marad. Ezt bizonyítja a tény, hogy a magyar népi írók folyóiratában, a Válaszban és a Magyarország című napilapban publikált. (A szerk. megjegyzése) — Közvetlenül a felszabadulás utáni években is újságíróként, szerkesztőként dolgozott. Amint azt később megtudtam, halála előtt a kórházba is a szerkesztőségből vitték el. Ma sem tisztázott milyen gondatlanság okozta, hogy egy vakbélgyulladás az életébe került. Bizonyos, hogy László került a legmeszszebbre. Apám mellett leginkább ő volt a Móricz-kapcsolat őrzője, hordozója, írásaiban mindvégig a nagy író értékeit, jelentőségét hirdette. Itt van egy részlet a Rokonokról 1933-ban írt kritikájából. Drenkó István barátom kutatta fel, sajnos a megjelenés helyéről nincs pontos adatunk, ezért nem is adjuk közre a feltételezéseinket: „Ebben a regényben urak szerepelnek. A Tiborcokról csak néha esik szó. A munkanélküli kubikusok egyre növekvő serege! A rossz tanyarendszer! Az analfabetizmus, a műveletlenség és a szegénység hármas börtönében fetrengő földműves munkásság! Minderről alig esik szó. A szociális problémákról nincs megfertőzve a felső réteg. A szenvedő néptömegek mélyen, az események hátterében húzódnak meg, sötét kereteként a pompázó duhajvilágnak! így volt ez az ÚRI MURI pesti színpadán is (1928-ban a Vígszínház mutatta be. A szerk megjegyzése): elöl a kivilágított udvaron folyik a napok óta tartó dóridó, az úri muri, és messze a kerítésen túl a sötét éjszakában a zsellérek ijesztő mozdulatlansággal bámulják uraik mulatozás'át. Az apám, aki kisváros úri társadalmának fiakkérosa volt a boldogabb világban, amikor elolvasta a regényt, ezeket mondotta: — Hej, fiam, bizony szép világ volt ez! Sok jó úri mulatságra elhordtám én az urakat! Mennyi ilyen történetet tudok én, amik itt vannak ebben a könyvben! - És mesélni kezdett nekem egy szloveszkói kisváros eltűnt múltjából csodálatos történeteket, amelyeknek szereplőihez annyira hasonlítanak a regényalakok." Apám alakja is feltűnik László bátyám írásában. . . Milyen ember is volt ő? Hát, nem egészen olyan mint amilyennek Móricz Zsigmond ábrázolta. Mi, a Vass József, a legkisebb fiú fiai tudtuk, hogy az író mindenkori joga, hogy alakjait általános érvényű tulajdonságokkal ruházza fel, még az olyan riportázsokban is mint a „Vas fiakkéros". Családján kívül a lovait szerette a legjobban. Mi is, mert abban az időben a magunk fajtájának az volt a legnagyobb büszkeség, ha lova volt. Ezért is féltette apám annyira a kenyérkeresőit. Hetvennyolc évesen halt meg. A harmincas években készült fényképeken kertészkalapban, surcosan lát ni. Elérte célját, fiait kitanítatta, és öregségére vett egy kertes házat, ahol éldegéltek édesanyámmal. Édesanyám volt az összekötőkapocs, aki mindig kispórolta a tandíjat, s a kevéske fuvardíjakból a háztartást is vezette. Nagy az ő érdeme, hogy sikerült ezt a kertet megvenni, ahová mi is építkeztünk a közelmúltban. Nem tudom meddig méhészkedhetek, hogy a méz árával kiegészítsem a négyszázhatvan korona nyugdíjamat. Igaz, a feleségem még dolgozik a takarékpénztárban. . . így emlékezik, így él a „Vas fiakkéros" legkisebb fia, aki bátyjával, Lászlóval éveken keresztül a Sarló mozgalmában dolgozott. Az 1978 őszén a debreceni Déri Múzeum emlékünnepélye alkalmából rendezett kiállításon az ő fényképe is ott volt a sarlósoké között. És az unoka? A brnoi agrártudományi főiskolán tanul. Itt önkéntelenül visszatér a móriczi jövendölés. A nép életét vizsgáló, műveivel gyógyítót és gyógyulást kereső író tudta a jövőt. Zsellérek, városi kocsisok szeméből olvasta ki. DUSZA ISTVÁN
