Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-11 / 28. szám
APUK KITÜNTETETT FALU. OKOM LETT VOLNA CSAK pozitív példákat keresni, de a tükörkép NEM IGAZODHAT VERSENYFELTÉTELEKHEZ. 3. N. Gizella harmincesztendős. Röviden, tömören beszél, de egy föltétellel. Ne írjam le a nevét, vagy változtassam meg. — De elmondom, mert problémámmal nem vagyok egyedül. Az anyósomra vagyok utalva. Különben nem dolgozhatnék. És az ő kedvükért kellett keresztelőt is tartanunk. Pedig én csak névadót akartam. Nekem az kell, hogy az emberek — falubeliek — szeretete, tisztelete vegyen körül, hogy érezzem, ide, ebbe a közösségbe tartozom, itt mindig mindenre számíthatok. Vagy mégis másképpen kellett volna döntenem? ... 4. Az első aranylakodalom a faluban Katonáéknál volt. Már néhány éve ugyan, de szívesen emlékeznek vissza rá. Lőrinc bácsi a lakodalmi képeket rakja elém, és tréfálkozik: — Szebbek vagyunk, mint az igazi lagzin, nemde? ötven évet kibírni együtt, mit szól ehhez? — Azt mondják, csak isten akaratával lehet.. . — Azt mondják? Azt higgye, amit én mondok: Az én feleségem mindig egy iparkodó asszony volt. Megfogta a koronát minden időkben. Maga varrta a ruháit is, mindig tett-vett valamit. A nyugdíj se sok, még jó, hogy hét gyermeket neveltünk fel, aztán most hol ezzel, hol azzal segítenek ki. Hát így lehetett ötven évet együtt kibírni. A mi akaratunkból ... Vagy ötvenötöt, ha jól számolom ... A másik Katona-családban jövőre már a vaslakodalomra kerül sor. Ferenc bácsi nyolcvankét éves, a felesége hárommal kevesebb. Féltő gondoskodással veszik egymást körül, a néninek ráncos arcából felcsillan apró szeme, amikor a férjéről ejt szót. Milyen szép szál legény volt valamikor ... De még most is egyenes, ha kihúzza magát... Pedig mindig dolgozik. Hiába mondok neki akármit, csak fog valamit, fúr, farag, kantárt készít, zsákot varr, kosarat fon, vesszőt háncsol, anynyi a munkája, hogy meghalni se lesz ideje. Ferenc bácsi éppen kapanyelet farag a plébánosnak. Gondosan csiszolgatja a szálkáktól, finom kézbe kerül. Másról nem is tudunk beszélni, csak a munkáról. Elnézegetem fáradt, bütykös ujját, és arra gondolok: jövőre Ferenc bácsiéknak vaslakodalmat rendez a nemzeti bizottság, a PÜT, a szövetkezet, az iskolások elhozzák majd ajándékaikat, elhalmozzák őket szeretetükkel, figyelmességükkel, törődésükkel, — és talán a plébános mond egy misét értük, ha megkérik rá ... 5. — Ahány ház, annyi szokás? — néz rám kérdően Kulcsár Lajos, a helyi nemzeti bizottság elnöke, a PÜT vezetőségi tagja, és máris válaszol helyettem: dehogy, dehogy ... Tudományos világnézetünk elsajátítása hosszadalmas folyamat. Sok minden elősegíti, meggyorsítja. A szociológia, a tudomány dolga felmérni, hogy milyen tényezők hatnak gátlólag, és milyenek serkentőleg. Én csak azt mondhatom — a mi falunk nevében — hogy a polgári ügyek testületé (és sokan azon kívül is) áldozatos, lelkes munkát végeztek az elmúlt huszonöt évben. A névadókon, házasságkötéseken, temetéseken mindig jelen vagyunk. Függetlenül attól, hogy egyházi vagy polgári esemény-e. Mert úgy érezzük, lakótársunk, polgártársunk jelentős életeseményén a falu hivatalos szerveinek képviseltetnie kell magát. És egyre terjesztjük szocialista hagyományainkat. Már megünnepeljük, ha egy fiatal érettségi bizonyítványt vagy szakmunkáslevelet kap, ha katonai szolgálatra indul; nem feledkezünk meg nyugdíjasainkról sem. A világnézeti terület bonyolult és érzékeny nevelési terület. Nemcsak hozzáértés kell hozzá, hanem átélés, .őszinte emberi érzések. Azt szeretnénk, ha kapuink nyitva lennének egymás előtt, és jó szándékkal, szép embertársi érzésekkel térnénk be rajta — egymáshoz. Itt nem lehet befektetésről és megtérülésről beszélai, mint valami közgazdasági fogalmakról. A verseny első. helyezése is viszonylagos, inkább csak serkentőleg hat a továbbiakban. Az igazi eredmény- csak gyermekeinkben, a jövő nemzedékben látszik majd meg. Ha materialista világnézetünkre épülve merész emberi álmaink valósulnak meg: olyan társadalom, ahol az .ember a legfőbb érték, és mindén gondolatunkat, tettünket az egymásért érzett felelősség vezérli. Ml ÍGY LÁTJUK A Nő 24. számában olvastam a Mi így látjuk vitában közölt Türelem és kölcsönös megbecsülés című riportot. Nem tudom megállni, hogy véleményt ne mondjak én is erről a témáról. Nem ártana a többi poliklinikát is végigjárni és megkérdezni a betegeket, elégedettek-e a kezeléssel. Galántán és a hozzá tartozó körzetekben aszerint veszik sorra a beteget, ki milyen nagy táskával érkezik, hogyan van felöltözve. A nem jómódú beteg, ha félholt is, ráér várni. Esetleg, ha állapota rosszabbodik, kihívja az éjjeli szolgálatost, mert annak már kell, vágyik „illik” adni valamit. Ha nem annyira súlyos beteg, de orvosra szüksége van, akkor úgy másnap délben sorra kerül, elkezdődik a kivizsgálás. Ez csak egy része annak, ami itt történik. Ezért írom, hogy a galántai poliklinikát érdemes volna felkeresni. Filmezni, hogyan bánnak itt a beteggel, és milyen hangon beszélnek vele. Ne haragudjanak, hogy megjegyzésemmel igénybe vettem az idejüket. Nem azt vontam kétségbe, ami az említett riportban van. Tudom, engem is kezeltek Bratislavában, ott a többi kórházban is hasonlóan emberséges, figyelmes, jó a kezelés. Azt rir”ji várják el, hogy az ember ötvenszáz koronásokat dugdosson, tömött táskával érkezzen. De miért nincs ez így nálunk is? Kinek: a hibája, hogy az orvosok már azt sem tudják a sok borravalóból milyen villát építsenek maguknak, hogyan rendezzék be azon a pénzen, amit a sokkal kisebb fizetésből élő polgártól — az állam pénzén végzett kezelésért — szemrebbenés nélkül elfogadnak. Tisztelettel: Sándor Zoltánná Kajal KEDVES OLVASÓINK! Ezzel a hozzászólással vitánk új fordulóhoz ért. Nem volt módunkban olvasónk állítását ellenőrizni. Szívesen vennénk, ha a galántai poliklinika részéről megcáfolhatnánk a bíráló szavakat. Ebben az esetben a helyszínen szembesítjük a hozzászólást az illetékesek véleményével. Erre nem kerülhet sor minden alkalommal, ezért kérjük Önöket, vegyük fel közösen ä küzdelmet a korrupció, a megvesztegetés, a lefizetés, a „kenés" mindenféle megnyilvánulása ellen. írják meg nekünk, hol volt szükség „csúszópénz, hálapénz” fizetésére ahhoz, hogy valamit el tudjanak intézni. Vagy senki sem kéri, de — divat a borravaló, s azt hisszük, enélkül nincs harisnyanadrág, mintás csempe, fürdőkád, személykocsi, enélkül hever az akta, nem kerül be az iskolába a gyerek?... Jó lenne tisztán látni, milyen a helyzet, mi erről a véleményük? írják meg, levelükre ne felejtsék el felírni vitánk címét: Mi így látjuk. Kérjük még, nevüket, címüket, ne hallgassák el akkor sem, ha nem akarják, hogy hozzászólásukat teljes nevükkel közöljük. A levéltitkot megőrizzük, viszont a bírálatok kivizsgálásához nélkülözhetetlen a cím. Bízunk őszinte segítő szándékukban, tárgyilagosságukban. A Nő szerkesztősége CDP]
