Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-11 / 28. szám
Fotó: NAGY L. OLVASÓINK NYÁRI OLIMPIÁJA A legszebb gyermekévi ajándék Az iskolában keressük a Szabó-gyerekeket: Csillát és Miklóst. Meglepődnek, amikor megtudják, hogy nyári olimpiánk következő részében az ő részvételükkel mutatjuk be a nemesócsai (Zem. Olca) cipőüzemet, ahol — többek között — az iskolások, sportolók által szívesen viselt sportcipőket is gyártják. Csilla kilencedikes, már választott pályát. Cipőipari tanuló lesz, akár kalauzolhatna is bennünket, hiszen féligmeddig már ennek a gyárnak a tagja. — A partizánskéi Augusztus 29. cipőgyár Szlovákia legnagyobb cipőgyára. Tizenegy fióküzeme van, köztük ez a miénk is, a nemesócsai. Itt sportcipőket, de egyéb női- és férficipőket is gyártanak. Nagyrészüket a Szovjetunióba exportálják. Hogy az üzem a „miénk,” arról nyomban meggyőződhettünk. — Hová is járna ennyi asszony dolgozni, — néz rám kérdően Szabó Miklósné, aki épp>en a hosszú futószalag végén áll, — minőségi ellenőr. — Én is otthon voltam, amíg meg nem nyitották —, folytatja. — Mert hova mehettem volna két kisgyerek mellől? Elutazgattam volna minden szabad időmet. Ez meg helyben van, a munkát megtanultuk, most már mindegy, hol van ránk szükség. Csilla és Miklós segíteni kezdenek. Édesanyjuktól ellesik, mit kell csinálni: összerakni a kész vagy félig kész cipőket, megvizsgálni, egyformák-e, nem lóg-e cérna valahol, rendben van-e a varrás, formás-e a sarok, összeillenek-e a darabok. Naponta ezerhétszáz pár félkész lábbeli ellenőrzése ... — Ez minden, amiért édesanyád kapja a fizetését? — kérdezem Miklóstól. És a mama jön segítségünkre a válasszal. , — Látszólag ezt így is lehetne mondani. Ami nem látszik: az elbírálás, a reklamációk, az észlelt hibák korrigálása. Mert ilyen is van. Azt bizony könyörtelenül visszakapjuk, és a mi szégyenünk, ha reklamálnak. Egy kollektívába tartozunk, mindannyian felelősek vagyunk egyért. Azért az új munkásért is, aki csak nemrég állt gép mellé, még nincs meg a kellő tapasztalata, kézügyessége. Ha a vásárló kibont egy vásárolt cipőt, és kifogása van ellene, nem azt kérdezi ki készítette, hanem azt, hogy melyik gyárban, üzemben készült. Visszafelé megyünk a műhelyekben. Egészen odáig, ahol a műbőr még méretekben, tekercsekben áll, csak a színe látható, minősége tapintható. Itt a legvégén találjuk az édesapát, Szabó Miklóst. — Vagy az elején — tréfálkozik —, hiszen a szabászok munkája nélkül nem indulnának meg a futószalagok. A cipészet egyik legszebb mozzanata a tervezés, ezt követően p>edig a szabászat. Tehetséget, fantáziát si igényel, ez utóbbi p>edig pjontos munkát, színérzéket is. Szabó Miklóst előzetesen úgy mutatták nekünk be, mint az üzem legjobb szabászát, kitüntetett dolgozót. Az idén tüntették ki. ö lett a szocialista munkaverseny győztese. — Hányadik ágon gyakorolja a cipészmesterséget? — kihatom tehetsége, hivatása gyökereit. — Sose álmodtam róla — vallja be —, de még az őseim se... Legfeljebb Csilla lányom folytatja majd énutánam... Néhány évvel ezelőtt még a tanyi (Tón) lengyárban dolgoztam, aztán a feleségem mondta, hogy jó munkahely lett ebből a cipőgyárból, hát gondoltam, megpróbálom. Eleinte nagyon kellett igyekezni, főleg hogy a munka fortélyát is megtanuljuk. — Például, mit? — Hát tessék nézni ezt a darab műbőrt. Ebből jó tucat cipőt kell szabni. Hogy a legnagyobb anyagtakarékossággal, az rendjén van. De hogy egyszínűeket, az már nehezebben megy. — De hiszen ez barna — csodálkozik Miklós és Csilla. — Barna — igazoljuk mi is. — Barna ám az ördög bőre. Ez itt csokoládészín, az gesztenye, ez meg egészen okkerbe megy át.. . Majd aki a lábára húzza, az veszi észre, ha mi itt a szabászatban nem vigyázunk. — Mit kell ilyenkor tenni? — Ügy szabni, hogy legalább a pároknak legyen egyforma színük, és idegnyugtatóul közben ... fütyülni... De azért nem olyan veszélyes, — teszi még hozzá a szabásmester —, jó szem kell hozzá, és akad mindegyiknek párja! S közben hajszál pontossággal illeszti egyik darabot a másik mellé, milliméternyi csíkokat sem hagyva, ebből a hulladékból a legjobb „maszek” cipész sem élne meg. Végignézünk egy tucat készülő cipőmintát, s közben megtudjuk azt is, hogy Szabó Miklós mint műhelybizalmi, szocialista brigádtag nemcsak fütyül bosszankodásában, de meg is mondja, amit kell, ki is követeli, ami jár nekik. Szereti, ha mindenki pontosan, lelkiismeretesen végzi a munkáját. Ilyen nagy kollektívában annyira összefügg mindegyikük munkája, hogy másként nem is lehet. — Melyik szakaszon szeretnél majd dolgozni, ha elvégezted a cipőipari középiskolát? — kérdezzük Csillától. — A legelején. Tervezni szeretnék. Ügy tudom, ehhez még szükség lesz a felsőfokú képzettségre is, de az se baj, hiszen felvettek, a lehetőség megvan rá ... — Milyen cipőt szeretnél tervezni? — Kényelmeset — amit viselni lehet; és minden korosztálynak divatosat, változatosat, tetszetős színben, formában. — Mit viszel magaddal útravalónak ebből az üzemből? • ’ 4 — A szülémtől kap>ott alapismereteket és munkaszeretetüket. Azt hiszem mindkettő jó kiinduló pont lesz a pályán. MEGYERI ANDREA I 3
