Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-07-04 / 27. szám

— Áá — tört fel a cigányasszonyból, de aztán elhallgatott, és mereven bámult a messzeségbe,. illetye a sötétség mélységeibe.

Emberi település sehol, törtem a fejemet tovább, és elfogott a nyugtalanság. Nem tetszett nekem valami ebben az egészben.

— Tüzet is, fiatalember, egy kis tüzet — jajdult fel fájdalmasan, mint a hegedű, az anyóka.

Meggyújtottam a cigarettáját, és újra visszaültem a fűbe, de már közelebb hozzá.

Füstöltünk. Fölöttünk susogott az eperfa lombja. Sokáig hallgattunk mindketten. Elsőnek a cigányasszony szólalt meg:

— Tudom, hová megy, és azt is tudom, mi vár ott magára — mondta. — Jobban tenné, ha visszafordulna, ne akarja becsapni a sorsot — folytatta, és a cigarettavéget elnyomta a lábánál heverő göcsörtös boton. — Bűnhődeni fog, ha megpróbálja —'fenyegetett meg.

— Tudod, hogy hová megyek? Ne beszélj bolondokat — mondtam, és elnevettem magam.

— Tudom, fiatalember — mondta a cigányasszony komolyan.

— Hogy tudhatnád? Hiszen jómagam se tudom, hová is tartok most tulajdonképpen.

— Mi a manó! Hiszen az bennégett a Lajcsi putrijában — nevettem el magamat.

— Dehogy égett — felelte a cigányasszony. — Dehogy égett — ismételte meg.

— De bennégett! — mondtam ellentmondást nem tűrön.

— Én vagyok a Kati! — mondta az anyóka csendesen, és lehajtotta a fejét.

Tovább már nem vitatkoztam vele.

Hallgattunk, s megint ő törte meg a csendet.

— Mutassa a tenyerét, fiatalember — mondta kérőn, kinyújtott kezével maga körül tapogatózva a fűben, én azonban szerencsémre biztonságos távolságra ültem reszketeg ujjaitól.

A cigányasszony térdre emelkedett, és felém vonszolta magát.

Felálltam, és néhány lépést oldalra húzódtam.

A cigányasszony észrevette a helyváltoztatásomat, megfordult, és a fogai közt sziszegte:

— Megjósolom, mi vár magára.

— Nem! — kiáltottam fel, és merőn az anyókára szegeztem a tekintetemet. De nem mozdult, s ez egy kissé megnyugtatott.

— Adja a kezét — sírt fel újra a cigányasszony.

— Nincs szükségem a jóslatodra — mondtam.

— Ne féljen, ingyen csinálom — mondta ő.

— Hogy akarsz jósolni, ha nem látsz? — mondtam, és megint hátráltam pár lépést.

— A tenyeréig ellátok — mondta a cigányasszony. — Adja csak ide, megjósolom a jövőjét — ajánlkozott, igyekezve meggyőzni. Olyan esedezve és szívből jövőn beszélt, mintha az én beleegyezésemtől függne az ő sorsa is, mintha már réges-rég várna itt rám a vén eperfánál, rám, a hálátlanra, aki képtelen fölfogni, milyen jóvátehetetlen hibát követ el csökönyösségével.— Nem akarom, nem akarom megismerni a sorsomat! — kiáltottam most már dühösen. — Hagyj engem békén, vén cigány banya!

Az anyóka elcsendesedett, elórehajolt, egész testében ebbe a helyzetbe merevedett, hosszú percekig nem moccant, csak bámult maga elé. De aztán fölocsúdott, és elváltozott hangon, amelyet alig ismertem meg, így szólt:

— Vár csak, várj!

Már ő is tegezett, ami azt jelentette.

hogy kezdi elveszíteni önuralmát, hogy ingerült. Máskor ugyanis a falusi cigány nem mert idegen embereket letegezni.

Kiléptem az eperfa árnyékából, az öreg cigányasszony meg szavak özönét zúdította ki a torkán a maga nyelvén. Nem értettem mit akar, de éreztem, hogy gyűlölködő, durva szavakkal illet.

— Nem menekülsz! — rikácsolta már ismét a mi nyelvünkön. — A sorsod úgyis utolér! — kiabálta utánam fenyegetően, aztán felnevetett rekedt, visszataszító nevetéssel.

Futásnak eredtem, hogy ne halljam a banya zagyva beszédét, az az ellenszenves nevetés azonban belekapaszkodott karmaival az ingembe, a hideg futkározott tőle a hátamon, belefúrta magát az izmaimba, sőt még mélyebbre hatolt, a vérembe keveredett, nyers, cinikus igazságával megmérgezte gondolataimat.

Megállás nélkül bandukoltam tovább, jókora utat megtettem, de fáradtságot még mindig nem éreztem. Ügy tetszett, hogy a méreg, amelyet magamban hordok, különleges kábítószer, hatása a testnek nem árt, csak az ember lelkét öli meg. A testem szakadatlanul csörtetett, az agy fékező ereje nem állította le a nekilendült kerékrendszert. Az én bolondos testem nem akarta megérteni, hogy már minden réges-rég elvégeztetett, hogy az igyekezet eredménye, bármily pompásnak is látszik, csak csillogó aranyfüst, amely nekem pillanatnyi enyhülést se hoz, sőt, ellenkezőleg, újabb erőfeszítésekre kényszerít.

Azóta bolyongok a tájban, és az átellenes serpenyőben szaporodnak a sóvárgások.

TÖTH ELEMÉR fordítása

IVAN HABAJ

A VEN EPERFA ÁENTÉ KÁBÁN

— De én tudom — erősítgette az anyóka. — Én mindent tudok — tette még hozzá árnyalatnyi titokzatossággal a hangjában, és bólintott a fejével, mint valami keleti bölcs.

— Ha mindent “tudsz, akkor hát áruld el nekem, hogy kerültél ide. Rajtad kívül egy teremtett lélek sincs itt, nem látok sehol emberi települést; magyarázd meg nekem, hogy kerültél ide és mit keresel itt kíváncsiskodtam.

— Én itthon vagyok.

— Ne hazudj!

— Nem hazudok — mondta az anyóka komolyan. — Emlékszik még a Lajcsi házára? — kérdezte.

— A Lajcsi házára? — elgondolkodtam, és valami átvillant az agyamon. — Igen, hallottam róla, de az régen volt, még egészen kisfiú voltam, akkor hallottam róla a felnőttektől — month tarn.

— Itt állt a Lajcsi háza — mondta a cigányasszony, és kezével a fa közelében levő térségre mutatott.

Arrafelé néztem, és tényleg, a magas csalán és lapu között fehérlő buckákat pillantottam meg. A viskó alapjának maradványai lehettek, vagy valami egészen más.

— Én vagyok a Kati — mondta a cigány asszony. Ekkor már világosan emlékeztem a hajdani évek eseményeire, az egyik romantikus cigányszerelem tragikus végére, a történet főhősének önkéntes halálára.