Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-27 / 26. szám
a kereslet, de ha egy közkedvelt, nagy példányszámban megjelenő lapban közölt cikk szellőzteti a tényeket, a kereslet zuhanásszerű, csökkenése biztosra vehető . . . Ezt követően az angol DCBL cég is kivonta a forgalomból a maga gyártmányát, A cég vesztesége körülbelül 165 ezer fontsterlingre rúgott, s a vezetőség különösen azt tartotta felháborítónak, hogy mielőtt ismét piacra dobhatná a készítményt, persze más néven, más csomagolásban stb. egy csomó költséges kísérletsorozatot kell elvégeztetnie. S így nem is olyan biztos, hogy érdemes lesz-e egyáltalán . . . Az üzletembereknek, akik ma már más „brancsban" más árukkal kereskednek, a Contergan-botrány nem több kellemetlen emléknél. Az áldozatoknak — a Conterganbébiknek — megváltoztathatlon tragikus valóság. Tizenhét — húsz évesek. És az egész élet előttük áll, s nekik valahogyan végig kell élniük . . . x x .■ Christiane Christiane Allary tizenhét éves. egyike 1. ... és a számára konstruált különleges kormánnyal éppen olyan természetesen kerékpározik, mint bárki más 2. . . . nem szorul akkor sem senkire, ha magnózni akar vagy kaktusz tenyésztéssel, kézimunkával, rajzolással foglalkozik 3. Christiane a konyhában sem veszik el: tojást feltörni nem is nagy dolog . . . 4. Norbert Allary, a papa. aki megszervezte a hamburgi C'ontergan-gyerekck társaskörét. A 70 rokkant fiatal közül a kört mindössze 15-en látogatták. Allary szerint: „Sokan csak a saját elszigeteltségüket. gettójukat látják és nem veszik észre, hogy a közösség milyen tartást képes adni az egyénnek." Ez bizonyára így igaz. De legalább ennyire igaz az is. hogy a körtől való távolmaradásnak más, gyógyíthatatlan társadalmi oka is van ... Erről viszont Allaryék nem tudnak, vagy nem akarnak tudni. a sok ezer áldozatnak. Életéről a Brigitte c. nyugatnémet nőlap közölt riportot egyik idei számában. Karol nélkül jött a világra. Hamburg egyik csendes negyedében lakik szüleivel, húszéves bátyjával és kilencéves öccsével. A család a kislányt a legmesszebbmenő gondoskodással, a legnagyobb gyöngédséggel és szeretettel nevelte önállóságra, önbizalomra, tartásra. Amikor Hamburgba költöztek, Christiane hároméves volt, és a szomszédok, ha összetalálkoztak, sokáig tapintatosan elfordították a fejüket, hogy elrejtsék döbbenetüket, sz.ánalmukot. De a szülők nagyon okosan nevelték a kislányt: nem zárták el oz emberek, a világ elől, hogy megkíméljék a fájdalmas tapasztalatoktól, felismerésektől, sőt ellenkezőleg, sokat jártak vele ki, hogy minél előbb túl legyen az első fájdalmas tapasztalatokon és megszokja, hogy ő más, mint a többi. S erre nagyon korán rá is jött, „a szomszéd gyerekek az utcában kezdetben elkerültek, valahogy féltek tőlem, de ez nem tartott soká" - meséli. A Contergan-gyerekek számára Hamburgban különleges iskolát létesítettek, ahol a tanulást elkezdték. Egy bizonyos idő után innen áthelyezték őket normális iskolákba. „A beleilleszkedés eléggé nehéz volt számomra, mert ezúttal én féltem ezektől az egészséges gyerekektől, mert sokkal nyersebbek voltak, mint előző osztálytársaim. Ha azt akartam, hogy elfogadjanak, nekem talpraesettebbnek kellett lennem, mint ők, ami végül is sikerült." Ahogy meséli, Christianenak határozottan sikerült magának tekintélyt kivívnia. Nem utolsósorban azzal, hogy speciális asztallapján a lábával éppen olyan gyorsan és jól írt, mint a többiek a kezükkel. Ezenkívül megtanult kerékpározni, síelni, lovagolni. „De egy dolog miatt nagyon el voltam keseredve, amikor kicsi voltam, mégpedig azért, hogy télen nem csinálhattam hóembert . . ." De ezen az egyen kívül úgy tudja, nem is volt több olyan élménye, amikor rokkantságát olyan rettenetes sorscsapásnak érezte volna. Talán azért, mert otthon sohasem kényeztették különösebben és sohosem bántak vele úgy, mint magatehetetlen, önállóságra alkalmatlan lénnyel. Az apa, Norbert Allary „A magzati károsodást szenvedett gyermekek segélye" (a hamburgi Contergan-áldozatok egyesülete) szülői tanácsának elnöke, és feladatának, kötelességének tartja, hogy leánya sorstársait is, amennyire erejéből futja, buzdítsa, bátorítsa. Meggyőződése: „Hovatovább megmutatkozik, hogy ezek a gyerekek semmiben sem vagy csak elvétve tehetségesebbek, mint a többiek ... Én sohasem hittem el azt oz állítást, hogy a Contergan-gyerekek átlagon felül intelligensek. Csak mi a kezdet kezdetétől arra vezettük őket, hogy megerőltessék az eszüket, mert számukra sorsdöntő, hogy milyen iskolát végeznek, milyen képesítést szereznek." Christiane nagyszerű eredményeket ért el a középiskolában, így is végezte el. Osztálytársaihoz hasonlóan ő is volt kötelező gyakorlaton, hajlamainak megfelelően a baleseti utókezelési kórházban. Itt csodálatos és felejthetetlen élményekben volt része: lépten-nyomon tapasztalta, látta, hogy példája milyen óriási hatással volt ezekre a kétségbeesett emberekre; itt döntött további sorsáról is: az egészségügyben fog dolgozni, jelenleg a szociálpedagógiai szakiskola tanulója, ha ezt elvégezte, főiskolai szinten logopédiát fog tanulni Heidelbergben. Tehát három évre kikerül a család védőszárnya alól, idegen városban, idegen emberek közé. Nem fél az élettől, csak . . . „Karok nélkül tudok élni. De sohasem fogom megszokni, hogy emberek annyira tapintatlanul bámulnak . . .* És Christiane tudja azt is, hogy lesznek az életben nagyon nehéz, nagyon keserű percek . . . o szerelem, párválasztás, párkapcsolat, családalapítás . . . lehetségesnek tartja, hogy ezek a dolgok talán elérhetetlenek maradnak számára. „Ha rendes élettársra találnék, szeretnék férjhez menni és családot alapítani . .." Nagy vonalakban ennyi áll a riportban. Szerzője nem számolt be arról, hogy hogyan élnek Christiane kevésbé szerencsés, a szegényebb és alsóbb társadalmi rétegekben világra jött sorstársai? Nem derül ki a riportból, hogy ezért a több ezer rokkant fiatalért mit és mennyit tesz az állam, a társadalom, amelynek végső soron produktuma és egyben létfenntartója a vállalkozás, tehát ez a botrányos Contergan-ügy is? És az sem, hogy az állam, a társadalom hogyan és miképpen óvja meg a téri es anyákat — a mindenható tőkés vállalkozás könyörtelenségétől —, hogy hasonló tragikus tömegszerencsétlenség ne fordulhasson elő? LANG ÉVA XVI. JÓKAI NAPOK Igyekszem tárgyilagos lenni — vagyis objektív véleményt fogalmazni -, annál is inkább, mert tagja voltam a csehszlovákiai magyar műkedvelő színjátszó csoportok országos versenyét értékelő bizottságnak. Az idei rendezvénysorozat a Jókai Napok történetében valószínűleg a „legszervezetlenebb" jelzőt fogja viselni. Ez sok résztvevő szójából — többször is — elhangzott az országos verseny folyamán. A közönségen kívül — gondolom - a rendező szervek is tisztában vannak a hiányosságokkal. Az olvasók tájékoztatására hadd mondjunk el annyit, hogy csaknem naponta más (egésznapos) programot hirdetett a műsorfüzet, a két műsorközlő — s ráadásul más történt a valóságban ... A tizenhat év folyamán akadt már nemegy olyan esztendő, amikor (egyízben pl. száj- és körömfájás idején) csaknem lehetetlennek bizonyult az országos verseny megszervezése. A rendezvénysorozat mégis megvalósult, lényegesebb szervezési fogyatékosságok nélkül. Az itt leírtak a kilencnapos fesztivál egészére vonatkoznak. Amit szinte száz százalékosan biztosítottak a szervezők, az a „szórakozni vágyó" — és a nemes szórakoztatásért nagyon hálás — közönség volt, amely türelemmel kitartott, és becsületesen végigtapsolta az éjfél utón végződő műsorokat is. Az idei Jókai Napokon a kisszínpadok országos versenye volt a legszínvonalasabb (jócskán meghaladva oz előző évek színvonalát). Az országos szavaló- és prózamondó verseny a legjobb esetben is csak átlagosnak mondható. A színjátszó csoportok versenye viszont nem érte el a kívánt színvonalat. Hadd szóljunk most bővebben erről a versenyről! A lévai Városi Népművelési Ház „Garamvölgyi Színpada" Felkai Ferenc magyarországi szerző BOSZORKÁNYOK PEDIG NINCSENEK c. történelmi vígjátékával lépett a közönség elé. A csoport darabválasztása abból a szempontból mondható jónak, hogy a XI. században játszódó, Könyves Kálmán királyról szóló „példázat” ugyancsak sok időszerű gondolatot tartalmaz. Az viszont már az előadás fogyatékossága, hogy ez a „gondolati parabola" csaknem elsikkadt a néző számára. Tüske, az udvari bolond, szerepe indokolatlanul kevés hangsúlyt kapott a rendezésben. Olyannyira, hogy a történelmi vígjátékból végül nem is lett vígjáték. Az idei Jókai Napok kellemes meglepetése volt a CSEMADOK vágkirályfai helyi szervezete színjátszó együttesének fellépése. A drámáiról már jól ismert Lovicsek Béla, hazai magyar szerző VÉGÁLLOMÁS c. vígjátékát adta elő az együttes, az eddig tehetséges színészként ismert Morovics Imre rendezésében. A „kulturális forradalom" vadhajtásait pellengérező mű - a rendezés jóvoltából - ugyancsak időszerűnek hatott. A csoport több jó színésze közül Kocsis Győző (Pista bácsi szerepében) elnyerte a legjobb fémalakítás díját. Az együttes második helyezést ért el az országos versenyen. A CSEMADOK dunaszerdahelyi helyi szervezetének színjátszó csoportja A. Ny. Afinogenov KISUNOKÁM c. színművével érkezett a Jókai Napokra, ahol, sajnos, várakozáson alul szerepeltek, elsősorban azért, mert játékukkal nem hangsúlyozták a színműnek azokat a pontjait, amelyek „túlélték" az elmúlt évtizedek néhány viharát. . . Szigeti Istvánná, az együttes veteránja elismerő oklevelet kapott sokéves, átlagon felüli színészi teljesítményéért. A dunaszerdahelyi Népművelési Központ színjátszó együttese Vörösmarty Mihály- Görgey Gábor Handa-basa, avagy a Fátyol titkai c. komédiáját mutatta be. „Fejszéjét" ez a csoport vágta a legnagyobb „fába", de végül is: nem a fa bizonyult erősebbnek. A Fókusz Irodalmi színpadból újjáalakult együttes előadásával új játéktípust képviselt a Jókai-napokon. A nagyszerű színészi alakítások mellett elsősorban ez volt oz érdemük. A következő években dől el: mennyire tudatos az a munka, amelyet most eredménnyel vállaltak. A csoport ugyanis megnyerte az országos versenyt. Szabó Jolán (Katica szerepében) pedig elnyerte a legjobb női olakítás díját. A CSEMADOK komáromi helyi szervezete és a Szakszervezetek Háza színjátszó együttese Valentyin Katajev Bolondos vasárnap az üdülőben c. bohózatát vitte színre, amellyel elnyerte a második díjat. Hollósi József és Lőwinger László, az együttes veteránjai, elismerő oklevelet kaptak több éves átlagon felüli színészi teljesítményükért. Az idei országos verseny alapján úgy tűnik; a következő években több figyelmet kell szentelni amatőr színjátszó mozgalmunknak! KMECZKÓ MIHÁLY