Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-30 / 22. szám
------------------------------------------------------------ GÁL SÁNDOR MESÉT MONDOK, VALÓSÁGOT (Részlet a készülő könyvből) Ülök az asztal mellett, s nézel, kai terhelt arcát. Vajon hány fagyhuu, lett végigélnie ebben a században már?! — Elmész valahova? — kérdi a munkámra célozva, ami miatt hazajöttem. — Mennék — mondom tétovázva, mert belül valami ismeretlen erő ránehezedik szándékaimra, s elhatározásaim; terveim egyre távolodnak. S ami még rosszabb: azt érzem, kevés az erőm a megvalósításukhoz. Mert minden szétesöben van, alig látok valamit, ami hűséges maradt önmagához, aminek formáját, alakját, színét gyerekkorom emlékei között őrzöm. Ezért mennek veszendőbe napjaim. Amit sikerült a régmúlt időkből megtalálnom, összegyűjtenem, hézagos, hiányos, mint az öregember fogsora. A ma élők emlékezete pedig a gyermekkor határánál alig ér tovább. Ami nem íródott le, azt az idő eltakarta, befedte. Hol s hogyan keressem azt, ami csak volt, s nincs már?! Az egyszer volt valóságból mese lett, ha lett. A csontvázra, ha van, ráképzelhető a hús, a bőr, az eredeti idomok, s a színek is. De ha csontváz sincs már? Ha csak csontszilánkokat őriz a föld?! A semminél az is több! Menteni, megőrizni, maradékaink számára — egybegyüjteni az egybegyűjthetőt — ebből áll a kimondatlan parancs. A lányom a tévé mögül, ahova az imént a kiflivel bevette magát, elötotyog. Ügy látszik, megelégelte a magányt. Unatkozik egyedül. — Évike piskala — mondja. A múlt időt nem szabad komolya venni. Nála ez jövő-idejű fogalom. Szerencsére. De azért ilyenkor nem árt igyekezni. Ültetem is gyorsan a bilire. Fél perc múlva jelenti: — Apuka, csurog. Valóban csurog. A valóság eme neszeit hallgatva végre eldöntőm magamban, hogy az előbbi, feltételes módban megfogalmazott válaszomat, amelyet apám kérdésére adtam, kijelentőre módosítom. S ha már változtatok rajta, akkor legyen többes számú is. Nem megyek, hanem: megyünk! Negyedórás készülődés után, vállamon két fényképezőgéppel, mellettem a tiszta ruhába öltöztetett lányommal elindulunk a kerten keresztül a temetőbe, majd azon átvágva a Fődásásba. A kora reggeli hideg szél csillapodott, nem csapkod olyan vadul, s a kék égen egyre melengetőbben ragyog a nap. Félóráig is eltart az út. A lányom léptennyomon talál valami figyelemre méltót. Hol egy követ, hol egy száraz a túlsó oldalon. S az Üjtelep felőli partoldal akácfái is megvannak. Csak megnőttek, törzsük vastagodott emberderéknyivá. Mégsem ezeket keresi a szemem, hanem az egykori tó helyén az egykori tavat. A megfakult omlások falán a szerszámok nyomát. De a tó helyén nincsen tó, s nincs az agyagfalakon az ember friss kéznyoma. Már nem kell az agyag a házépítéshez. Más matériából, téglából, salakkockából épülnek az emletes házak. Pedig ennek a falunak, ennek az emberlakta helynek a sátrak után nem fa, sem nem kő, de agyagból készített sárfalak voltak az oltalmazói, erősségei. És a sárfalhoz az agyagot évszázadokon keresztül innen, a Födásásból termelték-hordták. Falunyi földet szekereztek el innen hon- és földfoglaló elődeim. Nekiálltak kapaccsal, lapáttal és ették, pusztították az anyagot, hogy a maguk javát gyarapíthassák vele és általa. Egyre nagyobb lett a gödör, egyre mélyült. Szélei kicsipkésedtek, s tavaszidőben, amikor a föld fagya kiengedett, az alávájt, kikapacsolt pandalok leomoltak. A tetőről lesodródott fekete termőföld elkeveredett a sárga agyaggal. Az ilyen rézsútos leomlásokat hamar benőtte a fű, a gyom, a gizgaz. Itt virított a legnagyobb tányérü sárga kutyatej, amelyről mindig azt hittük, hogy leszakított szárából mérges tej csorog. Az ilyen omlás addig maradt meg, amíg megint nem kellett az agyag, amíg az omladékot el nem takarították, hogy a házépítéshez szükséges agyaghoz hozzájussanak. M ost ahogy nézem, az omlások háta zölden virít, s a fel-feltámadó szélben hullámokat vet rajta az ujjnyi magasra nőtt idei fű. Csendesen állok a nagy gödör felett, fogom a lányom kezét, aki egy száraz ágacskával simogatja a földet, és arra gondolok, hogy a Fődásás története, valósága belevész az időbe; az omlásokat benövi a fű, és pár évtized múlva a nevén kívül semmi sem marad belőle. A fiatalok, a most felnövők, mint a lányom is, a Fődásásról semmit sem tudnak majd mondani. Emlékük sem lesz róla. Pedig a falak, amelyek között ez a nép született, amelyek között felnőtt, élt és él — s hal is a természet rendje Veszendőbe indult napjaim így még talán haszonra fordíthatom. Ha nem hibázom el az utat. Azt az utat, amelynek térben könnyen mérhető a távolsága, az idő mélységeibe lenyúló ága azonban szinte mérhetetlen, s tele van titkokkal, kiismerhetetlen útvesztőkkel, láthatatlan kanyarodókkal, zsákutcákkal, kacskaringókkal. De mégis: út. Olyan, mint ez, amelyen a lányommal megyek. Ez is leszakadt az omlásokkal, s ilyenkor a leszakadt rész helyett másikat „gyúrtak", amely az omlást megkerülte. így változott, s maradi meg olyannak, amilyen ma. S ahogy látom, már ilyen is marad. Nem lesz több omlás itt, s nem kell új részt taposni a leszakadt helyett. Ezt nem bánkódó nosztalgiával gondolom, csak a gyermekkoromból idesettenkedő emlékek, a födásásiak, keverednek össze azzal, amit most lát a szemem. S ezt a kettőt igyekeznek összekapcsolni, hogy mese is legyen és valóság is. Ügy mese, hogy: valóság; s úgy valóság, hogy: mese. Kimondva a célt, a tennivalót, megkönnyebbül a lélek. A szél se bánt, nem csíp belém, mint reggel. Elcsendesedett. Hazafelé menet gyerekkori tréfás-csúfolódós áprilisi versre tanítom a lányomat. Április elsején kántáltuk, ha sikerült valamelyik társunkat rászedni, hogy cselekedjen meg valami értelmetlenséget. A csúfolódó versike így szól: Április bolondja Május szamara Főmászott a toronyba Megniznyi, hogy hány óra. Fél tizenkettő. Szamár mind a kettő. A harmadik ismétlés után már a lányom is velem mondja: Április bolondja. Május szamara, Főmászott a toronyba . . .
