Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-30 / 22. szám
szaKKorDen tol ti, a gyönyörű Kaaisavölgyében. mindig van felfedezni való. Egyre táguló értelmével figyeli a világot. Hivatást választott — az első lépés sikerült. Vajon hová kerül, milyen emberek közé? S mit visz magával útravalónak? Mit mond majd, ha az új iskolatársai megkérdezik: hogyan élnek ma az egykori partizánfalvak lakosai, hogyan élnek Uhrovecben az emberek? Hogyan élnek, Blazenka, a te szüleid? Ismered őket otthon: reggel, ha munkába készülnek, délben, ha ebédhez ülitek körül az asztalt, este, ha a pihenés óráiban megbeszélitek a nap eseményeit, a család gondjait. De mit tudsz róluk azután, ha kilépnek a kapun, és a munkában töltött napjukról? Édesanyák, édesapák ezrei kezdik naponta újra és újra. Vajon mit tudnak erről gyermekeink? Hogyan élnek bennük szüleik mint dolgozók — mint munkás, tanító, orvos, tervező —, akik a munkaruhába bújva egy másik énjüket tárják ki. Induljunk el felfedező útra a Basko szülők munkahelyére! Kísérőnk Blazenka, a tizenkét éves Jana és a hatéves Lubica. Milan Basko és felesége együtt dolgoznak a topofcany Béke bútorgyár uhroveci üzemében. Az édesapa marós, 1958-tól a gyár dolgozója. Az édesanya, Vlasta Basková munkásnő huszonhárom éve van itt alkalmazásban. Mindketten a gyár törzsgárdájához tartoznak, nemcsak az új üzemrészben ismerik őket, hanem az előző, régi gyárban is kivívták már maguknak a jó munkásnak járó elismerést. Emil Diko, az üzem igazgatója, Trsfanová elvtársnő, a személyzeti osztály vezetője igazít útba: — Ilyen dolgozókra van szükségünk. Példaképek lehetnek. Hosszú évekig könnyebb — nehezebb munkát végezni, zajos, huzatos munkacsarnokban — panasz nélkül. Talán lenne munkahely, ahol könnyebben is megkereshetnék a kenyerüket. De az ő ÍYUpULl iliUiirvcii Ulld, Cgj'ö/.CLU ctfcAlcU, kartonlapok, nehéz fúrógép, ami ördögi gyorsasággal forog, fúródik a fába — Biztosan nehéz az a fúrógép, és mindig ugyanabban a kézben tartani ... — néz ránk a középső lány. Jana. Persze, hiszen édesanya gyakran dörzsölgetni a jobb kezét, mondja is néha, hogy: ejnye, de nehéz már megint a karom. És milyen pontosan kell a lyukakat fúrni, biztosan a szemét sem veheti le a gépről. A szemét nem. Pontosságot, nagy figyelmet igényel a munkája. Még jó, hogy ilyen közel van az édesapa munkapadja is. Jó érzés odapillanlani, látni, hogyan dolgozik, hogy minden rendben van. Ez a közelség egyfajta biztonságot, nyugalmat kölcsönös kettőjük életének. — Édesapa min dolgozik? — Marós, — mondják egyszerre a gyerekek.! — Azért olyan erős a keze, mert azokat a nehéz lapokat emelgeti. Es mert erősen markolja a szerszámot, nehogy kicsússzon a kezéből. Különféle alakú, lyuggatott falapok hevernek szanaszét. Egész rakás is van egy-egy fajtából, másutt piros meg fehér deszkalapok, kárpittekercsek várnak a csomagolásra. — Tudjátok mi lesz ebből az összevisszaságból ? Blazenka, a rangidős magyarázza. — A mi osztályunk már járt itt a gyárban. Brigádoztunk. Láttuk, hogyan kerül egyik kézből a másikba a darab fa, hogyan formálódik. Azután a kilyuggatott darabokat pontosan egymásba illesztik és összeáll belőle a szekrény, ágy, fiók, ülőke. Ezt minden gyerek tudja errefelé, hogy itt készül a „Junák” gyermekbútor, amit nemcsak mi nézünk vágyakozva a kirakatokban, hanem a felnőttek is. Valóban ismert, keresett gyermekbútor készül ebben a gyárban. Gondos, figyelmes, pontos munkával. Mert édesanyák, édesapák készítik, akik közben gyermekeikre gondolnak, és kezük nyomán mindig ott marad valami gondolatukból, érzésükből. Mindegy, hogy a bútornak majd Blazenka vagy egy hasonló korú Zbysko, Natasa vagy Ingrid fog örülni. Mert az uhroveci bútorgyár híre (a Topolcany nemzeti vállalaton keresztül) határainkon túlra is eljutott. Szívesen vásárolja termékeit Lengyelország, a Szovjetunió, és néhány nyugati ország is. Vége a munkaidőnek. Baskóék hazafelé indulnak, öten lépkednek az úton, mögöttük egyre kisebb lesz a gyárkémény. Ahogy eltűnnek a zitnáradisai kanyarban, a hegyoldal már el is takarja az egész épületkolosszust. Csak a szél hozza utánuk a gépzúgást, a gyárkémény szisszenését. . . — Most kellene fogalmazást írni arról, hogy milyenek az én szüleim — mondom Blazenkának, a legidősebbnek. Harminc sorba most sem tudnám máshogy leírni. De azt hiszem, minden gyermeknek el kellene mennie szülei munkahelyére. Nem is egyszer. Talán ezentúl jobb ízű lesz a kenyér, amit anyám szel majd, lábujjhegyen megyek körülötte, ha fáj a feje a zajtól, és széket húzok apámnak, ha megtér a munkából ... És milyen jó érzés látni, tudni azt, hogy a munkahelyén szeretik, megbecsülik, tisztelik apámat is, anyámat is. Szinte jó lenne most világgá kiáltani: az én apám. az én anyám . . . MEGYERI ANDREA
