Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-30 / 22. szám
DÉNES ZSÓFIA wmkmm i 8. No de most mór csak hallgassa meg. Büdöskúti uraimék mi járatban vannak nála. Rossz jelnek tartja, hogy a makovicai komornyik igen udvarias. — így van ez, nincs másképpen!kiált fel Büdöskúti uram, miután kellő reverendával üdvözölte a nagykereskedőt..— Ha az embernek a vidék legjobb posztója, atlaca, tabitja, tercenellája kell, a szövőmesterek remekei, akkor csak Eperjesre mehet Czimmermán uram őkegyeiméhez. Akkor azután bizonyos, hogy a legjobb, legszebb, legtartósabb mívet kapja! — Mivel szolgálhatok Büdöskúti uramnak? — kérdezi a kereskedő, miközben üzletfeleit hellyel kínálja. — Azt, ugyebár, tudja kegyelmed, hogy a mi nagyságos urunk, I. Rákóczi Ferenc fejedelem, e nyár folyamán, júliusban nagy hirtelenséggel elhalálozott Makovicán, áldassék poraiban. — Tudom — tükröződik kegyelet a kereskedő arcán. — Azt is tudom, hogy Kassára elszállítani nem lehetett, ott temették el a makovicai kápolnában. — De ez nem végleges nyughelye, Czimmermán uram. Zrínyi Ilona nagyságos fejedelemasszonyunk, Kassán óhajtja eltemettetni, Rákóczi fejedelemhez illő gyászpompás temetéssel — a legelső alkalommal, hogy a belháború az elszállítást megengedi. És mi a temetési alkalmatosságokat - mármint közülük a szöveteket — kegyelmednél akarjuk megvásárolni, nagyságos Zrínyi Ilona asszonyunk kegyes parancsából. Czimmermán Zsigmond uram pecsétgyűrűs keze nyugtalan mozdulattal simogatja szakállát. Ez az hát, ez az. Fejedelmi gyászpompa. Rengeteg alkalmatosság ... — Mondja csak tovább, kegyelmed. — Tehát legeisösorban a puchói csinálok posztójából kell nekünk száz vég, a finomból, az udvariak gyászöltönyére. Ez remekelt legyen, mondanom sem kell. — Egy vég hét tallérba kerül — szól csendesen - Czimmermán. — Mi kell még? — A másodrendű posztóból, a kisznicerből négyszáz végre van szükségünk. — Hat és fél talléron végje. . . Minek a rengeteg posztó? — A kisznicer a szolgák ruházatára és az egyházak bevonására és díszére. — Egyházak? Mindjárt több templom? — A makovicai kápolna és a kassai jezsuita templom. Czimmermán nagyot nyel: — Az négyezer-háromszáz tallér. — És ebből mit enged, Czimmermán uram, ilyen nagy vásárlásnál? — Kifizeti kegyelmed rögtön? — Kifizetek foglalóul háromszáz forintot. — Kevés! — szalad ki önkéntelenül Czimmermán száján. — A nagyságos fejedelemasszony így parancsolja — nyomja meg a szót Büdöskúti uram szigorú tekintettel, rögtön utána hozzáteszi, és ezt már nyájasan: — Nagy igyekezettel leszünk, hogy minél hamarább böcsülettel kontentáljuk kegyelmedet. Nagyasszonyunk ezt is megmondta. Mit enged kigyelmed? — Mit engedhetek? Nekem ki kell fizetnem Puchót. — Ne nyakaskodjék kegyelmed, tudja, hogy az udvar elvárja engedékenységét. — Száz tallért_ — ejti ki fakó hangon Czimmermán. — ötszázat - diktálja ellentmondást nem túrón Büdöskúti, aki hú szolga, és jól akarja végezni dolgát. Az háromezernyolcszáz tallér, mínusz háromszáz forint, a többivel adósak maradunk, és erről írást adunk kegyelmednek. Az árut pedig átveszszük itt, Eperjesen, a háza előtt, jövő hónap elsején. A többi, amire még szükségünk van. csekélység. Jegyezze fel kegyelmed. Két vég fehér atlacot veszünk a ravatal körüli szövétnekek bevonására. Három vég gyászfátyofkelmét a gyászosasszonyok öltözékére. Végül háromszáz darab nagy fekete zászlót, mivel mindenütt lobogjon, Rákócziuradalmon, amerre megy a menet. Majd ezt is elszámoljuk. Egyelőre beérjük ezzel. Több mint egy esztendeig várakozott a két fejedelemasszony, amíg a temetés végbemehetett. A bujdosó hadak megerősödtek, sikeres harcaik sok új hívet toboroztak nekik, lengyelek is csatlakoztak hozzájuk. Ott száguldoztak a Szepességben, Kassa és Munkács kapujáig harcoltak. Akárhol érték volna a pompázatos menetet, bizonyos, hogy kifosztották volna. Nyár derekára azonban elcsendesedett a felvidéki harc, mivel a bujdosók másfelé mentek lesre és ellenkezésre — és akkor kisebb menetekre szétszakadtan, a gyászkiséret eljutott a koporsóval Kassáig. A város német parancsnoka, az öreg Schmith generál, reverenciával várta a fejedelemasszonyokat. Ilona előzőén írt neki, hogy a temetésre engedelmet kérjen, és a császári tábornok udvarias levélben felelt Rákóczi özvegyének. Nem ellenzi a fejedelem Kassán való eltemettetését a jezsuita templomban, éppen csak kiköti, hogy ő a kapukon nem bocsát be mást, mint az udvartartás úri és szolgarendjeit. A kapuk esetleges védelmére pedig kirendeli vasasait. Ö maga áll élükre, közli, hiszen a bécsi udvarnak ö felel a rendért. A temetés rendezőitől pedig titoktartást és éberséget kér: a beavatottakon kívül senki ne tudja meg előre, mely napon lesz a szertartás, mivel az idők fölötte veszedelmesek, és az ilyen nagy temetésből könnyen támadhat tűz, megrohanás, zendülés. Zendülés! Hogyne félt volna tőle Schmidt generál, hiszen tisztában volt a kassai polgárság érzületével is. Csak az hiányzik — írja Ilonának —, hogy a gyászkíséret nyomán vagy soraiban bujdosók, álcázott mezei hadfiak is belopakodjanak. Ezekkel Kassa népe rögtön egyesülne, zavargásukat örömrivalgással segítené meg... Nem! A császáriak nem kérnek ebből! Ellenben Báthori Zsófia és Zrínyi Ilona fejedelemasszonyok kegyeletes szándékát óvatosságban elősegítik. Ilyen levélváltás után nyílt meg a gyászolók előtt Kassa főkapuja, amikor Zrínyi Ilona és pataki udvartartása, Báthori Zsófia és munkácsi udvarnépe, majd a Rákóczi-rokonság kiszállt hintáiból, hogy a kapuszárnyak nyomban bezáródjanak mögöttük. Forró nyári nap ez a reájuk virradó augusztusi tizennyolcadika. Az éles napfényben alig látszanak a hatalmas krakkói viaszgyertyák és szövétnekek lángjai, a menet élén a zászlóvivő kezében kibomlik a nehéz fekete, rojtos és csimbókos tafotaselyem gyászlobogó. A Rákócziház színes selyemzászlói a címerrel pedig a kétoldalt haladó zászlóvivők kezén lebegnek gyászfátyolok alatt. Elöl a főpapság és a papság halad zárt sorokban, a jezsuita rendházak küldöttei, kezükben égő gyertya, fejük felett egyházi zászlók és feszületek, körülöttük kavargó tömjénfüst, mintha a merevnek maradt, közömbös arcokat akarná láthatatlan rendező elködösiteni. Felhangzónak a gyászzsolozsmák, sirató latin énekek, s a oapság ajkáról átveszi azokat az egész, hosszú gyalogos menet. Mindenki gyalogol a menetben, a díszes ónkoporsót magát, nyolc főúr viszi a vállán, fekete mentében. A test mellett jobb- és baloldalt tizenkét úrfi halad gyászdolmányban, kezökben fehér címeres, fehér atlaszba csavart, emeletiq érő szövétnekek. A test után lépkednek a gyászos asszonyok, középen ő maga, Ilona, magasan, vékonyan, gyönyörű válltartásáról mindenkinek felismerhetően sűrűn burkoló fátylai alatt. Gyermekeit nem hozta el, féltette, de szorosan mellette Rákóczi Erzsé1 bet halad. Erdődy arófné, az elhalt unokanővére. aki mindig is szerette Ilonát. Mögöttük vezetik kétoldalt kötőféken a menet egyetlen parioáját. Rózsaszín orrlikú, hótiszta, büszke járású harci mén, a Rákócziház címeres kápájával s a nyereqael, melyből utoljára szállt ki az ifjú fejedelem. Az úri rend menete következik, möqötte kiqyózó, hosszú sorban a szolganép és végezetül négy nemesifjú viszi vállára emelten az eoitófiumot. a márványlapot, mellyel megjelölik majd a templomszentély falát, hol a koporsót üregbe engedik. „Voltam Erdélynek igazán választott fejedelme — szólal meg a halott nevében a kő —, de választott catholicus hitemet botomnál nagyobbra becsültem, és meg is tartottam agyarkodó eretnekek között. Már nem gondolok múlandó világi bottal, mivel az örökkévalót elnyertem.“ Ilona megrázkódik. Most látja csak: az a fekete had, amely itt nyüzsög, Kiss páter fölöttes hatósága és segédlete az ország minden tájáról, az üres ceremónia és az ország nyomorúsága közepette az akarva akart és kisarcolt fényűzés — nem, ezzel nem ő temeti hites urát, hanem Báthori Zsófia az ő fiát. Az agyarkodó eretnek emlegetés pedig itt, a kövön, az örök elhallgatás küszöbén, milyen halálon túli fölös hadakozás ... Nem, ő, Ilona, itt már nem verekszik senkivel. Itt a halálé a szó. Szemét könny futja el. Az „örökkévaló botot" elnyerte? Milyen korán nyerte el, szegény, pediq hogy szerette, imádta az életet. Tíz év hogy lepergett! Szeméből lefut a könny ajka szélére, sós íze van és keserű, nem baj, hadd sirassa az urát, hadd sirassa, hadd sirassa. (folytatjuk) Veszendőbe mennek a napjaim. Téblábolok a hideg tavaszban, nem tudok mozdulni sem előre, sem hátra. Csak bóklászok a régi utakon, elárvult ösvényeken, temetőben, tóparton, legelőn, erdőszéleken, mint a visszajáró lélek. Nyugtalanul ácsorgók, tétlenül, indulás és érkezés között itt az udvaron, vagy az utcán, s köszönök az erre jövőknek, akik szavamra felkapják a fejüket, s tudom, sokáig azon töprengenek, ki is volt az, aki rájuk köszönt. S bizony, magam is olykor sokáig gondolkodom azon, hogy hát tulajdonképpen kire is köszöntem az imént jónapot. Aztán befordulok az utcáról, magam után bekattintva a vaskaput, s leülök a padra. Itt nem ér a jeges északi szél, amely az éjszaka megperzselte a fákat, s a földbe dugott palántákat. Nézem a lányomat, aki alig múlt kétéves, s most, hogy birtokba vette az eddig számára ismeretlen teret, s benne szabadságot biztosított magának — birtokolja és bitorolja a középső udvart, jószágostól, mindenestől. A nyitott kamrából hordja kifelé a tavalyi csöveskukorica utolsó maradványait, s a sárga csöveket kínálgatja kutyának, arra settenkedő macskának és a kazal mögül előtotyogó piros csőrű, hollófekete kacsáknak. Az udvar díszeinek. Aztán a megfagyott virágú kajszibarackfa alatt levő, betonból készült kacsaitató vályúba áll bele nagy bátran. Még szerencse, hogy a lábán gumicsizma van, mert különben estére tömhetném bele a lázcsillapítót, köhögés elleni orvosságot. A nyárikonyha és a veranda szögletében álló színes pádon ülve szemlélem önfeledt tapicskolását, ahogy áll az itatóvályú vizében, s ahogy az elnyert szabadságot öntudatosan birtokolja. Itt sem autó, sem villamos, sem más városi veszedelemtől nem kell tartania. Igaz, Kassán (Koáice) sem ő az ijedős, aligha tudja mi is a félelem, mi rettegünk érte, felnőttek. S ez a tavaszi vízben-tapicskolás semmi veszedelmet nem rejt. Hacsak... Hacsak nem talál ki valami mást ott az itatóvályú közepén. Mert ahogy látom, már nem elégszik meg azzal, hogy a vízben áll, le is hajol, s a keze könyékig merül a vízbe. — Nono! — kiáltok rá szigorú hangon. — Azt nem szabad! Fölegyenesedik, telém fordul, ujjairól csöpög a víz. Kisbekecse is vizesen csillog, s meglehet, a rövidszárú gumicsizmába is befolyt a víz. — Apuka — kiáltja — Évike mosi kézit. Na, azt látom. S azt is, hogy ismét lehajol. Felkelek a pádról (amelyet apám akkor vásárolt, amikor nyugdíjba ment, hogy legyen min elüldögélnie, ha fáradt), s megyek a kacsaitatóhoz. — Gyere —- mondom —, már elég volt. — Apuka tamó! — parancsol rám szigorúan egyszerre két nyelven. Otthon szlovák bölcsödébe jár — magyar nincs —, s a két nyelvet párhuzamosan tanulta meg, külön-külön és vegyesen használja. Magyarul — az anyjától a Kassa környéki, enyhén archaizáló nyelvjárás ragadt rá; — így beszél: „Évike mosi kézit”. Kíváncsian várom, hogy szűkebb szülőföldem, falum jóízű ó-zásából, í-zéséből mi ragad rá az alatt a pár hét alatt, amíg itt leszünk. Az imént kiadott parancsa, az „apuka tamó” azt jelenti, hogy menjek el. De látom, nem engedelmeskedhetem a parancsnak, mert a veszedelem nagyobb, mint amilyennek apám nyugdíjas padjáról véltem: a csizmában víz van. Gyorsan vállamra vettem a rúgkapáló apróságot, s indulok vele be a konyhába, a házba, Persze, hatalmasan tiltakozik, csapkodja a fejemet, s szid. Szlovákul — a változatosság kedvéért. — Ty skaredá! — kiáltja és püff! nagyot csattan nedves tenyere a képemen. Ez a „ty skaredá” is a bölcsődéből való. Játékra fordítom a dolgot, mint odahaza. — Mit viszünk? — kérdem tőle. — Zsákot! — kiáltja. — Mi van a zsákba? \ — Kumpli! Amikor az első és a hátsó udvart elválasztó kerítésajtóhoz érünk, a pince mögül előkerül apám drótszőrű magyar vizslája. Álmosan pillog ránk, mintha valamijét elvettük volna. A lányom még mindig a vállamon rúgkapálva kiabál rá. — Nem mísz! Havó, nem mísz!
