Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-30 / 22. szám
Ml ÍGY LÁTJUK Vitánkban, amelyben a szocialista brigádok életéről, a kollektívák összetartásáról, segítőkészségéről, a dolgozók munkahelyi és családi gondjainak megoldásáról, a szabad idő hasznos eltöltéséről, a kulturális és sportrendezvények közös és egyéni látogatásáról írnak olvasóink — közöljük Mária KráTovicová nemzeti művésznek a Szlovákiai Nőszövetség kongresszusán elhangzott vitafelszólalásának egy részét. Szavai azokhoz a szocialista brigádokhoz, üzemi dolgozókhoz szólnak, akik elkerülik a színházat, kihasználatlanul hagyják a bérletet, nem igénylik a kultúrát. Neki, a Szlovák Nemzeti Színház tagjának, aki hosszú éveken át estéről estére a színpadra áll, hogy művészetével gazdagítsa az embereket, joga van e bíráló szavakra. Mert aki jól dolgozik, az mástól is megkövetelheti a becsületes, jó munkát. Mária Král'ovicová munkásságáért május elsején a nemzeti művész címet kapta. A kitüntetéshez mi ezúton gratulálunk. Belépőjegy, néző, színész Szavaimban benne van azon színészeink büszkesége, kérelme is, akiket rivaldafényben, a képernyőn vagy a mozik vásznán lát a néző, de azoké is, akik a kulisszák mögött varrják a jelmezeket, szervezik a munkát, toborozzák a közönséget, szurkolnak a súgólyukban, fagyoskodnak a pénztárakban. Mindazoké, akik nélkül nem születhetne meg a szerelem Júlia erkélye alatt, s akik nélkül nem tudna meghalni Cyrano. Elvégre összetartozunk, elválaszthatatlanul és mindenkor. Önökkel is, a nézőkkel, akik nélkül nem lenne élet a kultúrában és kultúra az életben. Egyre többen vannak, akik agitálás nélkül, nem a forma kedvéért és nem azért, mert úgy illik, hanem természetes, belső szükségletből járnak a kultúra szentélyeibe. Vannak országok, ahol a falvak és a külvárosok lakói, nem is szólva a munkanélküliek millióiról, csak álmodnak arról, hogy egyszer majd ők is jegyet váltanak a Burgtheaterbe vagy a Manhattani Operába. Repes a lelkem, ha a nézőtérre pillantva látom, hogy olyan lányok mint én voltam valamikor, és szintén olyan isten háta mögötti faluból, mint én, jönnek modernül felöltözve a színházba. Szeretjük minden nézőnket. A rendszeresen hozzánk látogatókat, és azokat is, akik csak most ismerkednek a színházzal. Azokat, akik „valami könnyen emészthetőt" kérnek ma, de tudjuk, hogy holnap a megismerésért, a tanulságért jönnek majd, hogy másokat is tanítsanak élni azoknak a hősöknek a példája szerint, akiket mi alakítottunk. Szeretjük azokat, akik csendesen ülnek, gyöngéden fogják egymás kezét, velünk sírnak, velünk nevetnek, átélik játékunkat. Azokat is, akiket soha senki sem tanított, mi hogyan illik és akik maguktól iparkodnak ráérezni. Amit fájlalunk, azok az üres széksorok, mert számunkra nincs rettenetesebb érzés, mint látni az üres székeket. Ilyenkor úgy érezzük, megcsaltak, elhagyatottak lettünk, egyedül maradtunk. Senki se higgye, hogy hiúságból vagy dicsőségvágyból akarjuk, hogy minél többen tapsoljanak nekünk. Persze, kell a sikerérzés. De tudni akarjuk, hogy benne vagyunk-e a társadalmi történésben, segítünk-e, eredményes, alkotó-e a munkánk? És ami nekünk, szocialista társadalmunk művészeinek a legjobban fáj, az a mi társadalmunk, a mi munkásosztályunk ablakon kidobott pénze. Van aki egyszerűen azt mondja; mit érdekli magukat, hogy mitőlünk senki sem jár színházba, hogy a számunkra lefoglalt helyek üresek? Az a fő, hogy megfizetjük az árát. Hát nem így van! Hajdan a gróf úrnak, akár egy Eszterházynak, a színházban állandó páholya volt a címerével, és még örült is, ha az emberek összesúgtak. Odanézz, azt a páholyt a gróf úr bérli. Elég volt neki, ha egyszer egy héten megjelent egy ária erejéig. De ma a színházat a mi társadalmunk fizeti! A jegyek árában a közvetlen termelési költségnek csak a 12 százaléka van, a többit a társadalom téríti meg. És ezért aki a jeggyel a zsebében hiányzik, az a munkások pénzének lopására vetemedik. Meglopására a fénynek, világosságnak, erőforrásoknak, a legértékesebb tőkének: az emberi erőnek. Az emberi talentumnak. Harcba hívom Önöket az üzemekből és intézményekből, főleg azokból a „gazdag” gyárakból, ahol megengedhetik maguknak, hogy színházbérieteket váltsanak. Ellenőrizzék: hogyan kamatozik a kultúrára fordított tőke? Nem hever-e a bérlet mesterük, az igazgatójuk fiókjában? Nem jár-e kézről kézre az ő ismerőseik körében? Mondhatják azt is; ugyan minek beszélni annyit arról a kis papírlapról, amit belépőjegynek neveznek? Miért fájjon a fejünk azért, mert üresen áll az a pár hely a színházban, hangversenyteremben? Mi gondunk vele, hogy a kiállítótermek tátongnak az ürességtől? A mi társadalmunk felkínálja a kulturális élvezetek, a művelődés, a megismerés, a szépségben való elmerülés mérhetetlen lehetőségeit, s ezt az ember személyiségének sokoldalú, pozitív fejlődése érdekében teszi. Nem szabad hát visszaélni vele! Nem szabad kihasználatlanul hagyni. S hogy ez mindenütt így legyen, az Önöktől is függ. M. Robinsonová felvétele Bűn, ha az ember valamiféle lázadó együttérzés hatására témájához géniusztól kölcsönöz címet? Nem érzem annak, annál is inkább nem, mert talán csak Dosztojevszkij tudná regényben visszaadni azt a zárt, roppant belső feszültségek gyötörte és külső igazságtalanságok verte tragikus világot, amelyet a keleti vendégmunkások teremtettek Nyugat-Németországban. Az elszomorított és megalázott tízezrek világát. Barátságosak, de nem barátkozók. A végtelenségig béketűrök, de ámokfutókká válnak egy pillanat alatt, ha . . . senki sem tudná megmondani, mikor és miért. Jó munkatársak, szolidárisak ettől-eddig, de sztrájktörők, mert egy fillért sem hajlandók veszteni, senkiért és semmiért. Hallgatnak, ha asszonyukról, lánytestvérükről kérdezik őket, de hihetetlenül bőbeszédűek, ha hazájukat és gyermekeiket dicsérhetik. Mindegyikük csak egy évre, kettőre jön, vagy csak annyi időre — ezt előre nem tudhatja -, ameddig egy bizonyos, pontosan meghatározott összeget össze nem gyűjt. Aztán sohase lássa többé Németországot, de Európát sem. Otthon marad, gazdálkodik, házat épít, további gyermekeket fog nemzeni, és ő lesz a legboldogabb ember a falujában, mert tisztelni fogják, mint a gazdagokat, s mivel gazdag, Allah is észreveszi és hosszúra növeszti a szakállát. Aztán . . . letelik az így vagy úgy kiszabott idő, és ő marad. Marad, mert küld haza minden pfenniget, a családja még mindig nem tudja megvenni neki a kis gazdaságot, mert a szikkadt, sziklatörmelékes anatóliai föld úgy szívja magába a pénzt, mint a szivacs a vizet. Fátyolos asszonya a város félelmetes kőrengetegében a számára kijelölt nyomorúságos négy fal között egészséges gyermekeket hoz a világra közben, akik cseperednek, nőnek, iskoláskorba kerülnek, de iskolába nem járnak, mert nem ELSZOMOI