Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-18 / 16. szám

Nagy László felvétele- Ugyan ... idáig hallatszott.- Ne mondjam tovább?

Megijedtem. Csak meg ne sértsem már.- Dehogynem, komám, nem az egész hallatszott el idáig.

Egy kicsit még duzzogott, de folytatta:- Beszéltem, persze, egyébről is .. ■ hogy vitték bele az urak az országot a háborúba... a második hadsereg pusztulását is elmondtam, a Donnál... a sztálingrádi csatát, mindent, az egész háborút, részletesen.- Részletesen - bólintottam.

Alulról rámpislogott.- Ha nem mondom el részletesen, nem világosak az összefüggések. Az embereket minden érdekli.- Bizonyára. De azt is mondtad, azért, hogyan kell működni a löldigénylő bizottságnak?

Nem válaszolt. Csak nézett rám szigorúan.- Jó. Szóval mondtad.- Működik. Ahogy kell:- Akkor téged erről nem olyan sokat beszéltettek . ..- Erről már minek?- Akkor hol az ördögbe voltál olyan sokáig?- Nem hagyod elmondani.

Nem hagyom! Csak nyeltem.- Igen. — Hagyta rám. A zsebében kotorászott. - Van egy cigarettád?

De aztán legyintett, eszébe jutott, hogy én nem dohányzom.

Csak széttártam o karom.- Semmi... — mondta —, megyek úgyis mindjárt. Felvettem a pulóvert.- Ha már visszajöttek, kénytelen voltál tovább beszélni.- Hát, úgyse mondtam el még mindent.- Mindent... Minden nem fér bele egy gyűlésbe.- Én azt mondom, hogy ha már egyszer ott vagyunk, az emberek összejöttek, akkor annyit kell elmondanunk, amennyit csak lehet, ne menjen kárba az idő... Ki tudja, mikor adódik megint alkalom.- Azt az alkalmat, ami most adódott, mindenesetre kihasználtad ...- Nem zavarták a megjegyzéseim.

Elmesélte a délutánt is. Nem emlékszem már a részletekre. Mintha a vetőmagról lett volna szó. Mert nem volt akkor könnyű a vetőmag dolgát eligazítani. Hiszen, ha nincs mit vetni, hiába is kapják meg az emberek idejében a földet.

Közben számolgattam, hány órát beszélhetett ez a Cseke? Koratavasz volt. Hamar sötétedett. De villanyt gyújtottak. Volt áramszolgáltatás. Legalábbis egy darabig. Mire igazán kellett volna, már ki is aludt.- Kértem — azt mondja —, van-e petróleumlámpájuk. De már hozták is. Abba sem kellett hagyni a beszédet. .. ómig

aztán egyszer csak el nem fogyott a petró.

Most már igazán itt lett volna az ideje, hogy befejezze. De Csekét nem olyan fából faragták. Beszélt rezzenéstelenül a sötétben tovább. A parasztok meg hallgatták. Sőt, végül mégis hoztak gyertyát.

Elképzeltem a vendéglői vagy olvasóköri termet, tele székekkel meg padokkal, a hidegben kucorgó emberekkel, ahogy Cseke az asztalnál magyaráz nekik, néhány kísérteties gyertya fényénél. Szerencsére akkor még nem voltak szépen legépelt beszédek, hogy fel kellett volna olvasni. Mert olvasni nem lehet világítás nélkül. A világosság csak a Cseke fejéből jött: onnan áradt szét a teremben.

Egészen addig, mig a gyertyák is el nem égtek. Három volt-e vagy öt, ma már nem emlékszem: de ahány annyiféle. így hát nem egyszerre égtek el. A lény fokozatosan csökkent.

De akkor már a hallgatóság is.

— Nem vártam meg - azt mondja Cseke —, míg az utolsó gyertya is kimúlik. Megmondtam nekik, hogy ennyi világításból ennyi tellett. Nem azért, mintha a sötétben nem lehetne folytatni akár reggelig... de reggelig nekem haza kell érnem, mert hétfő lesz, nekem munkába

Az az igazság, hogy ha nem fél öt van, szívesen hallgattam volna. Mert ö még ezt az utcai beszámolót is úgy mondta el, hogy nem egyszerűen összefoglalta a gyűlést, hanem sűrűn idézte közben önmagát, de nemcsak a szöveget, hanem az előadásmódot, a hangsúlyokat, sőt a kézmozdulatokat is. Ez ugyan némileg humoros is volt, de arra kellett gondolnom, hogy lám, ez a Cseke nem nagy szónok, s miért van mégis mindig sikere? Minden szavát elhiszik, éppen mert nem szónokol, csak mondja, amit hisz, érzik rajta, hogy igazat beszél.

— ... Szóval ez az egész elég sok, ugye... a háború, a frontok, Sztójay, a beszolgáltatás, Szálasi... a németek mindent elvittek . .. elég az hozzá, hogy még el sem értem a felszabadulásig, máris harangoztak.- Ebédszünetet kellett tartani?- Ugyan.

— Egyáltalán, ettél te valamit?

— Nem volt arra idő.- Idő?- Hát én, ugye, beszéltem. Néhányon elmentek ... dehát a többiek figyeltek ... beszéltem tovább ... közben mások is kiszivárogtak. Megkérdeztem, ne hagyjam-e abba? Dehogy, azt mondták, dehogy hagyjam, nagyon érdekes . . . pedig láttam, hogy olyan is elmegy, aki azt mondta, abba ne hagyjam .. . Rájöttem aztán, hogy elszaladnak ebédelni, visszajönnek, s aztán még nyugodtabban ülnek a fenekükön. Szóval folyamatosan mindenki megebédelt, csak én nem.

— Világos. - Hiszen tapasztaltom, ahol senkinek sem volt annyi a kamarájában, hogy még vendéget is hívjon, ott éppen megesett az ilyesmi.- Szóval, egy idő múlva megint ugyanannyian voltunk, mint harangozás előtt. Sőt még többen, mert akadtak, akik elhozták az asszonyt is.

— Az se unatkozzon_ — morogtam.

— Na, várj, felrántok egy pulóvert, hűvös ez a reggel.

kell mennem, ezzel a rossz kerékpárral meg éjszaka az országúton ... Szóval, az se sokkal könnyebb, mint a szónokolás.

Ezt aztán megértették.

Eleresztették.

Nevetett, legyintett. Már elég világos volt; látszott a másnapos szakálla; azt hiszem, az annál gyorsabban nőtt, minél kevesebbed evett.

Elgondoltam, hogy az egynapos gyűlés után még egész éjszaka rázatta magát a fakerekű kerékpáron. Nappal csak ki lehetett kerülni még egy nagyobb göröngyöt is, szép csendesen el lehetett poroszkálni vele akármeddig. De éjszakai- Na, gyere már be, a jóisten áldjon meg, van egy kis árpalisztből sült kenyerem!- Ugyan komám, tudod, hogy nekem igazi búzakenyerem van otthoni - S levette a fenekét a kerékpárvázról, mint aki indulni készül.

Kenyere valóban lehetett. Egyebe se.- Ha a gyerekek meg nem ették! Mikor hoztad az utolsót?

Mert Cseke tavaly cséplőgépnél dolgozott *gépészúr"-i minőségben, s csak apránként hordta haza valamelyik faluból a cséplőrészt, egy kis zsákban a kerékpárvázon, hogy jobban be lehessen osztani.

Be kellett neki osztani, mert most meg hatóságként járta a vidéket, hogy ami gépet előtalál, azt megjavítsa a tavaszi munkákra. Ezzel a főispán bízta meg. De azt a főispánt csak a katonai parancsnokság nevezte ki, s mikor megalakult az ideiglenes kormány, vagy még előbb, őt elvitték Debrecenbe a kormányba, arról már nem volt ideje gondoskodni, hogy Csekének még fizetése is legyen. Maradt a tavalyi cséplőrész. De ki törődött okkor ilyen aprósággal?

Szombaton! — mondta hetykén. Szombaton hozta az utolsót, abból még kell hogy legyen. S olyan öntudattal, mint akit valóságos búzakenyér vár otthon, leláflitotta a kerékpárt. Meg is forgatta a pedált, hogy indulásra készen álljon.

Most, éppen most, hogy olyan diadalmasan rámnevetett, látszott meg igazán, milyen rettenetesen láradt és sovány.- Azt még nem is mondtam, hogy voltak bent az urasági majorokból is vagy hárman: szóltak, hogy hozzájuk külön ki kellene menni. Nekik is csak szükségük van emberi szóra. Mondjuk, jövő vasárnap. Vagy lehetne akár egy hétköznap is.- Persze, lehetne... ha valamelyik nap arra járnál.,.- Hogy én?- Hát ki? Hiszen már meg is ígérted nekik!

Ezen egyszerre nevettünk mind a ketten.- Úgyis akad ott vagy két rozoga HSCS-traktor; hátha el lehetne indítani...- Hátha.- Szóval mehetek?- Csak nem szeged meg a szavad! De most menj már, mert itt esel össze nekem az éhségtől az ablakom alatt!- Hát ettől lélsz, mi, hogy a te ablakod alatt?

Kerestem valamit, hogy mit vágjak hozzá; a kucsmám kaptam fel, megfenyegettem vele.- Na, jó, szervusz, majd ha erre járok, felzörgetlek.

Végre nagy kényelmesen felült a kerékpárjára, s óvatosan, hogy a kövön ne nagyon zötyögtesse, elhajtott.

Nem mozdultam, hogy visszaleküdjek; arra már késő.

Kihajoltam, utána néztem. így maradt meg az emlékezetemben: igyekezett, de nem haladt valami szélvész-sebesen. Csak hajtott, görbedő háttal. Mint aztán egész további életében. Sose vitte semmire. De mire is vihette volna fakeréken?

C0>]