Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-04-11 / 15. szám
Kedves Mária! Amióta lakást kaptatok és az új lakótelepre (Medzi Jarky) költöztetek, csak egyszer beszéltem veled. Talán két hete laktatok ott, és azt mondtad, hogy ezt a lakónegyedet mindenki irigyelheti Bratislavában. Csendes helyen épült, a nyolcemeletes házak félkörben emelkednek, minden lakás napos, levegős. A házsorok egy nagy térséget zárnak körül, ahol kerékpárpályát, szánkózódombot, gyermekjátszóteret létesítettek. A gyerekeknek van hol futkározni és reggeltől estig a napon lehetnek. A szülők szemmel tarthatják csemetéiket, ha kinéznek az ablakon, láthatják, mit csinálnak. Attól sem kell félniük, hogy autó alá kerülnek. Jól emlékszem, említetted, hogy két óvodával, bölcsődével, szép nagy iskolával, egészségügyi központtal, nagy bevásárlóközponttal és étteremmel adták át az új negyedet. Kevés új lakótelep kap egyszerre annyit, mint a tiétek. Azóta három év telt el. Amikor nemrégen a városban találkoztunk már kevesebb lelkesedéssel beszéltél új otthonotokról. A lakással semmi baj, elégedettek vagyunk, a szomszédokkal is jól kijövünk, csak a környezet, az szörnyű. Szemétdomb az egész lakótelep! Mit mondjak neked, azt látnod kellene! Elmentem és megnéztem. Az ablakok alatt, a járdákon, a játszótereken, mindenütt szemét éktelenkedik. És nemcsak eldobott papírok, rongyok, kenyér- és egyébb hulladék, hanem a hasznavehetetlen dolgokat is gátlástalanul az utcára hajigálják a lakók. Cipők, papucsok, dobozok, tönkretett gyerekjátékok és ki tudná felsorolni, hogy mi minden hever még a zöld pázsiton. Siralmas és elszomorító látvány az is, hogy az alig egy éve kihelyezett padoknak már csak a megcsonkított részei éktelenkednek. A fákat sem óvják meg az emberek. A „gyerekek” addig csavargatják, amíg ki nem törik. És ha nem bírnak velük, bicska is van a világon. Nos, mit szólsz hozzá? — kérdezted, és a választ meg sem várva azt mondtad: A legszívesebben elmennék innen! Én nem mennék el. De így nem tudnék ott élni! Sorba járnám a lakókat, a lakóbizottságokat, felkeresném a pedagógusokat (azt mondtad, sokan laknak ott), a polgári bizottságok tagjait és mozgósítanék mindenkit, aki segíthet és velük együtt venném fel a küzdelmet a nemtörődömség ellen. Elvégre a ti lakótelepetek! Ti éltek ott és ölbe tett kézzel nézitek, és zsörtölődtök hogy bokáig ér a szemét, rongálják és tönkreteszik a közvagyont. A szemetet nem a városból horják oda! És sem a nemzeti bizottság, sem más nem takarítja el helyettetek! Nektek, magatoknak, az ott élő embereknek kell kilépni a kényelemből, kitörni a közönyből, és rávezetni gyereket, felnőttet, hogy az életkörnyezet névjegy — a benne lakó, benne dolgozó, benne élő emberek tisztaságszeretetének, rendszeretetének, szépérzékének tükörképe. Üdvözöl első kör szétszakadt. Szabálytalan darabokra szaggatta tíz év vergődése, gyűlölködése. Megosztásra került a kanál, az ágy, eltűntek a családi képek, levelek, elmaradtak a közös barátok. A második kör van kialakulóban. Lassan, nehezen veszi fel szabályos formáját. Az élettapasztalatok nem mindig teszik optimistává az embert. Az a „tabula rasa“ nincs már többé, amire egyszerű volt kört írni. Beírt lapok fekete betűi kísértenek, nem lehet nyomtalanul kitörölni életükből. Pedig a gyerekeknek úgy kell felnőni, hogy meg ne sejtsék a kör (néha pattanásig) feszülő légkörét... A kislány hároméves lesz. Az apaság gyakorlásának egyetlen sérthetetlen pontja. Az övé. Nem osztozik kettőjük kapcsolatán senki. Gyöngyöző kacagása, éjszakai felriadása, láztól forró lehelete, bőrének illata, reggeli ébredése — csak az övé. Tökéletes apaság. Kapocs két próbált ember között, a fogadkozások, a megbánások, a hajnali könyörgések, a józan elszánások záloga. De nem így a másik... A fiú tízéves múlt. Értelmes, érzékeny, minden rezdülést felfogó gyerek. Hosszú, csontos könyökére támasztja kerek fejét, és belecsodálkozik a világba. Váratlan kérdése meghökkent, zavarba hoz. Családi kör, félkör, egybefonódó körök. Vajon mit fogad majd el természetszerűen az új családban? Mit hoz magával a régiből, amit tudat alatt is átment magának későbbi életére? Mi az a biztos pont, amire támaszkodva elbírja zsenge életének összes terhét? „Adj egy biztos pontot, és kimozdítom sarkából a világot“... Nem a lélek törvényét fogalmazta meg ezzel Archimédes, de erre is érvényes. Széthulló, újrateremtődő családok biztos pontja gyermekük életében: az anya. ö az, aki szidalmazva is biztatni tud, akinek haragos legyintését is simogatássá szépíti az idő, aki olyan ágyat tud vetni, amiben a legszebb az álom. De nem így az apa, a nevelő apa. Igaz, mindig szeretett volna egy fiút. De egy tízévesen kapott gyermek különös ajándék. Egy új szerelem, új remény ráadása. Az anya sokszor jelen volt a közeledés perceiben. Érezte a vadul feltörő féltékenységet, ha fia apja nyakába fonódott, és neki mondta el elsőnek iskolai élményeit, ha tőle kérdezte meg, hogy meghívja-e újdonsült barátját, ha tőle kérte a régen álmodott kisautóra való pénzt... És érezte a mély kétségbeesést, ha hangos szót kellett hallania, ha fia álmatlanul forgolódott ágyán, és ha gyanakodva, szótlanul nézett rá, rájuk .. . — Azt akarja, hogy meséljek neki esténként ... — kezdődött egy beszélgetés. — De én nem tudok. A mi családunkban nehéz volt a kenyérkeresés, nekem nem voltak meséskönyveim. Tőlem hiába kérdezi, milyenek a bubu-indiánok, milyen az a kincskereső kisködmön és láttam-e már griff-madarat... — Akkor mesélj neki az életről — tanácsolta az anya. — Emberekről, gyerekekről, akiket ismersz, akikről van mit mondani... És akkor este elkezdődött valami kettőjük között. Az élet kezdte írni betűit a még tisztán maradt lapokra. És szaporodtak a történetek: utcabeli névtelen Nyilas Misikről, Csoszogj bácsikról, bújdosó Tilinkókról. Néha színes mese, néha valódi történet kerekedett a beszélgetésből. Az első ajándék, amit a felesége fiától kapott cserébe: — Apuci, ez csak mese, vagy igazán megtörtént? — Nem mese ez, fiam, igaz történet... Valahol itt kezdődött. Egy darabka, szakasz, amely a kör görbéjét kiigazítja. Kicsiség. Sok-sok ilyen szakasz, darabka kell még, hogy a kör kör legyen. Az anya tulajdonképpen a napokban bizonyosodott meg róla, amikor gyermeke fogalmazási füzetébe lapozott... Az én apám ... olvasta a sor közepére rótt betűket... Szabad fogalmazás... áll alatta, kevésbé feltűnően ... és szavak, mondatok, helyesírási hibával írt, de őszinte, meleg szavak: ... az én apámnak nem voltak meséskönyvei ... Tőlem tudta meg, hogy ki volt Nyilas Misi. Azt is mondtam el neki, hogyan védték a Pál-utcai gyerekek a grudot... Az én apám igaz történeteket mond nekem: Mihály bácsi öreg lováról, a sebzett őzről, akit kertjében gyógyított, az öreg néniről, aki gyógyfüveket szedett a réten és szétosztotta a beteg embereknek... A füzetet este az apja asztalára tette. Reggelre visszavándorolt a többi közé, a helyére. Nem várja, hogy szó essen erről. Rendezett dolgaikat természetesnek tartja. Hiszen a megújuló napokkal mindig jönnek új gondok, amelyekhez új erő kell. MEGYERI ANDREA Nagy László felvétele
