Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-21 / 12. szám
FORRADALOMRÓL A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 60. ÉVFORDULÓJÁRA EMLÉKEZÜNK ficánkolt a magasban Emil bácsi erős karjai között, és máris bírókra kelt volna vele, ha Emil komolyan gondolta volna. Hamarosan előkerült Mária, Emil felesége is a kisfiával. ö a többi asszonnyal együtt a kisgyerekeket ajnározta, ügyelt, hogy minden rendben menjen, a gyerekek megkapják az uzsonnájukat, a szórakozásukat, ne legyen sehol semmi panasz, semmi baj. Előre sejthettük, hogy Emilt itt találjuk, ahol az ő „fiai“, a munkássportolók ügyeskednek, mert legfőbb törekvése volt: erős, józan, tanult ifjúságot nevelni a jövőnek. Egy darabig gyönyörködtünk a sportmutatványokban, de megzavart bennünket egy biciklis küldönc, aki Arató doktort kereste. Levelet adott át neki, amelyben kérik, tartson ünnepi beszédet a Zsigmond téri iskolában, mert a kijelölt előadónak hirtelen Salgótarjánba kellett utaznia. Emil elkomolyodott. Tudtam, most ő is arra gondol, hogy a csehek előrenyomulása már Salgótarjánig ért, és mozgósítani kell a bányászokat, vasutasokat, városuk, hazájuk védelmére. Pár nap múlva már ország-világ fölvették, és ez a film megmaradt, nem söpörték el a viharzó évek. Aznap jelent meg a Népszavá-ban a májusi versem, és máris szavalták, de oly sok vers, és mese hangzott el, hogy nehéz lenne fölsorolni valamennyit. Érezni lehetett, hogy két kézzel akarják szórni a szépet és a jót a gyerekeinknek, és mintha egy óriási ölelő kar, tárult volna feléjük, a dolgozó nép karja, hogy dajkálja, védje, fölemelje őket. Akkor egy szép, fiatal leány: Csillag Bözsi elszavalta a Gyermek című versemet. Majd a Balga óriás című mesém következett. Ezt én mondtam el, és mesélés közben jött egy pillanat, mikor úgy láttam, mintha szegény kis Miklós fiam nézne rám a kis proletárgyerekek tágra nyitott szemeiből, sápadt arcocskáiból, mert ő is hasonló volt hozzájuk élete utolsó hónapjaiban. És mikor odáig értem a mesében, hogy „a kisfiú ment... ment...“ szinte vártam, hogy valamelyik rámondja, hogy: „mendegélt“, mint ö szokta, az ő édes, komolykodó szavával. Ilyenkor szinte erőszakkal téptem ki magamat az emlékek kötelékéből, hiszen ott ült előttem viruló kisfiam: Gábor, s tengerzöld szemeiből az élet sugárzott felém. Már alkonyodott. Az égen felhők gyülekeztek, és egy hirtelen támadt szélvihar megsuhogtatta a faóriások lombjait. Az orgona- és a jázminbokrok mint megelevenedett díszletek, hajlongtak a szélben. A nyáriasan öltözött gyerekek dideregni kezdtek, s egyszerre vége lett a jókedvnek. Szülők és kísérők összeterelték a kicsinyeket, és védett helyre vittük őket. Akkor valamennyire elcsöndesült a szél, de a levegő lehűlt, s érezni lehetett, hogy vihar közeledik. A sziget vén platánjai rezegtették széles leveleiket és különös zizegő dallamot játszottak az újra föléledő szélben. A gyerekeket szerencsére még idejében sikerült hazafelé irányítani. Mi is futottunk, de útközben mégis elkapott bennünket a vihar. A magasban átázott zászlókat csattogtatott a szél, és leszaggatta a májusi díszeket, plakátokat. Volt valami vészjósló ebben a tavaszi viharban, amely csatatérhez tette hasonlóvá az utcákat, s az emberek oly fejvesztve rohantak hazafelé, mintha legalábbis ellenség közeledne felénk. És valóban közeledett. Entente intervenciós csapatok lépték át határainkat május elsején. A románok elfoglalták Szolnokot, és a csehek Salgótarjánig nyomultak előre. A történelem nem pihent egy pillanatra sem. Siralmas állapotban érkeztünk haza. Gabit azonnal ágyba fektettük, s én magam is siettem ledobni átázott ruháimat. A fogam vacogott, és valami ideges remegés fogott el, mintha lázas lettem volna. A férjem később került haza ugyancsak bőrig ázva, rosszkedvűen, mert vad hírek keringtek a városban. De alighogy egy kicsit összeszedte magát otthon, és végiggondolta az eseményeket, felülkerekedett rendületlen hite, és bátorítva mondta: — Lehetetlen, hogy így maradjon! A munkásság nem nézheti tétlenül, hogy újra a nyakára lépjenek. Micsoda lelkesedés volt ma is a menetben és a gyűléseken, csak ez az átkozott vihar ne jött volna! De majd csak kisüt a nap ... hiszen május van, 1919 májusa ... Talán az emberiség tavasza közeledik... FÉNYBEN, naaBBAH (részlet) tudta, hogy a hős salgótarjáni bányászok és vasutasok föltartóztatták a csehek előrenyomulását, de akkor az a levél mindazt fölbolygatta bennünk, amit pár órára feledni szerettünk volna. Rövid töprengés után Emil a férjemhez fordult: — Vállalnád, Andor? Nekem ma annyifelé kell mennem, lehetetlen időt szakítanom erre is. Nem mondhatom le egyiket sem, nem szabad. Tudod, a fiatalok nagyon érzékenyek. — Ne is folytasd, Emil, már megyek is — mondta a férjem, s így történt, hogy a Zsigmond téri iskolában ő tartotta aznap az ünnepi beszédet. Folytattuk utunkat. A gyerekek most már teljesen ellepték a Szigetet, már a félénkebbek is nekibátorodtak. Rájöttek, hogy nem fenyegeti őket botjával a csősz, és a pici lábak belemerültek a fű bársonyába, ahol nem szúrja kő, nem sérti eldobott szög, drót a meztelen talpacskákat. A fák tövében, a bokrok alján már javában folyt az étkezés. A gyerekek kakaót, kiflit, kalácsot kaptak. Persze órákig tartott, míg a rengeteg gyerek megkapta a maga részét. Utána verseket, meséket hallgattak, bábjátékban gyönyörködtek, majd zeneszóra táncra perdültek a virágok között, eleven virágok. Ezután a Margitszigetet nagy ünnepélyességgel átadták a gyerekeknek. Gárdos Mariska volt az egyik szónok. Az ő szép és lelkesítő szavai kísérték az ajándékot. „Már nincs beléptidíj, már nincs tilalom, csak vigalom, csak napfény, kék ég, illatos levegő. A pesti bérkaszárnyák sápadt kis rabjai kivirulhatnak a fényben, napsütésben.“ Ezt az ünnepséget akkor filmre is Bortnyik Sóndor mstszete o Ma 1919. májusi kulönszámának címoldalán jelent meg
