Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-21 / 12. szám
KOLTOK A ADY ENDRE Uj, tavaszi sereg-szemle Robogj föl, Láznak ifjú serege, Villogj, tekintet, világbíró kardunk, Künn, a mezőkön, harsog a Tavasz S mi harcból harcba csapat-szemlét tartunk. Mi szétáradunk űzhetetlenül S hol élet zeng, ott vívódva mi élünk. Kis, romlott ország vén kadáverét Fűti élettel a vér, a mi vérünk. Száguldva jártunk s most megpihenünk, Hol friss szívek, szomjas szemek fogadnak: Vérbe vágyódunk, mink is vér vagyunk, Piros kedvű, új ütemű lovaghad. Kik voltunk tegnap ködrongy-fantomok, Csatákat gyűrünk megemberesedve. Tegnap még buták tréfája valánk S ma vagy holnap már Isten legjobb kedve. Futótűz volt a sárkány-paripánk, Bevett vár minden óvhatatlan szándék, ölünkben szabad, új és romboló Garmadával a megváltó ajándék. Mise, tömjénfüst, dicső babonák Dőlhetnek ránk már bús, keserű tűzbe, Hálózva fűtjük mint az ereket Üj élet-műként, űzetve és űzve. Szetcsörtetett a Láznak csapata, Betűt, vonalt, színt és hitet kiváltott, Hályogot tépett a magyar szemen S mint nézhetjük most vele a világot. S hiába: a vakság már nem magyar, Nincs magyar glóbus és a magyar észnek Meg kell tanulni a mi ütemünk S nem magyar sors az ábrándos enyészet. Átváltódik, kit lázunk megkerül, Mélyül s tornyosul gondolat és álom, Megrázkódik újat lesve a szív S minden szokottság fojtogat, mint járom. így lettünk mi az új-látó szemek, Üj rezdülés és ünnep az idegben, Hit, vágy, cél, csók mind-mind azóta más, Mióta mi lüktetünk a szivekben. Ki minket üldöz, szivét vágja ki, Ki minket nem ért, önmagát gyalázza, Mert ott vagyunk mi immár mindenütt: Üj a világ nálunk is már, hozsánna. Tűz, vér, láz, újság boldog változás, Csupa teremtés lángol a szemekben, Örök tavasz, örök forradalom, óh, ékeskedjél, mindig ékesebben. Robogj föl, Láznak ifjú serege, Villogj, tekintet, világbíró kardunk, Künn, a mezőkön harsog a Tavasz, Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk. JUHÁSZ GYULA Tavaszi / * eJ Feketefátylas ég alatt Mezők és tornyok alszanak. Alszik Milánó, Moszkva, mind, A vágyaink és bajaink. • De lenn az áldott föld alatt A szent csírák nem alszanak. Az örök erjedő erők, Dúsan, vígan gerjednek ők. Szívek hamvából ég fele Nő, nő az Élet gyökere. Örök törvény parancsa szól, S egy éj során száz hant alól A sarj kikéi, s minden felett Arany napunk is fölnevet! M ntünk e hegyről lefelé. Gabi fiac kám előreszaladt, majd visszafutott, nem bírt magával. Mór szeretett volna ott lenni, látni azt a májusi csodát, amit lefestettem előtte. Sok kérdésére kellett válaszolnom, s éreztem, hogy a gyerek már messze túl van a valóságon, és ez a május elseje ott lebeg valahol magasan a mesék tündérvilágában. A gyermeki képzelet táltos paripáján oly könnyű felröppenni a magasba, és a mi kisfiúnk még a felhőket is megnyergelte, ha kedve kerekedett rá. A Margit körúton találkoztunk az áradó tömeggel, s mi is csatlakoztunk hozzá. Zúgott a dal, a Marseillaise, vérpezsdítő zenéje vitte a menetet, és mi is vele énekelünk: Fegyverbe honfiak, polgárok, nők, ifjak ... A francia nép forradalmi dala szárnyat adott a felvonulóknak, meggyorsult a lépések ritmusa, s fejünk fölött a vörös zászlók vidáman lobogtak a tavaszi szélben. Ma is magam előtt látom a képet: hullámzik a májusi nép. Anyák karjukon viszik a kicsiny gyermekeket, kézen fogva vezetik a nagyobbakat, s arcukat pirosra festi az öröm. Úgy VÄRNAI ZSENI árad a menet, mint a tenger, mikor a hold maga felé vonzza hullámait. Mi is megyünk. A kisfiam nem győzi nézni a színes csoportokat, az egyes mesterségek jelképeit: az óriás kereket, a vasutat, a mozdonyokat, a pékek óriási kiflijét, kenyerét, a falusiak színes virágos csoportjait, a különböző vidékek ragyogó népviseletét, és az óriási földgömböt, amelyre rá van festve az egész világ. A sok csoda közül talán ez a legcsodálatosabb számára. Végre elérkeztünk a Margitsziget bejáratához, és a tömeg egy részével mi is arrafelé kanyarodunk. Már ezer és ezer gyerek zsibong a Sziget gyepszőnyegein, az évszázados fák alatt. Keringenek, mint esti pillék a fény körül, csaponganak, kergetőznek, de vannak, akik félénken elhúzódnak, még nem mernek örülni, még nem tudják elhinni, hogy ez a színes, ragyogó, virágos élet itt körös-körül az övék. Pedig a bejáratnál hatalmas diadalkapu hirdeti: Gyerekek, tiétek a jövő! Alig hallottuk egymás szavát, mert a katonazenekar is rákezdte. A kürtök, trombiták, klarinétok, dobok, cintányérok indulókat, munkásdalokat recsegtek a gyerekek és fiatalok nagy örömére. Több helyen pódium állt, s a gyerekek máris fölkapaszkodtak a deszkákra, föl-le ugráltak, kergetőztek. A munkástestedző fiataljai sportgyakorlatokat mutattak be. Futás, birkózás, rúdugrás, gerelyvetés, labdarúgás járta, s Gabi le nem vette szemét ezekről a szép mutatványokról. Akkor valaki hátulról fölkapta a gyereket, és a levegőbe emelte: — Akarsz birkózni, Gabi?! Az ismerős hangra odanéztünk, hát Arató Emil doktor volt. Nagyon megörültünk neki, Gabi is boldogan
