Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-28 / 9. szám
A BCräTKÖNYM BbLbWb JÁN JOHANIDES 21. — Mit szólsz hozzá, Mifto? — kérdezte, de nem nézett rá a fiára. — Mi lenne, ha az egész kócerájt áruba bocsátanám? — firtatta tovább, s szem környéki izmainak állapota váratlanul korosabbnak mutatta a nézését. Közben a levegőbe ^bámult, mintha onnan várt volna feleletet, de senki sem válaszolt, csak a lanyha szélroham érintette meg könnyedén a nagy, terebélyes ablakot, s kapta föl a száraz fűszálakat. Murák lehajtotta a fejét, jobb tenyerét ritka, vékony szálú, palaszürke hajához emelte, mintha meg akarta volna tapogatni vagy simítani, s a télikert sarkig kitárt szárnyas ajtajához ment. Közben kisfiús, ámuló szemmel nézte a filodendronokat, mintha sosem találkozott volna még velük, mintha először látott volna filodendront, s szeretné jól az emlékezetébe vésni, mintha tekintete önkéntelenül azon igyekezett volna, hogy minden filodendronlevél helyzetét alaposan megjegyezze magának; arca azonban egy olyan férfi arcára is hasonlított, aki a filodendronban fontos külföldi személyiségeket lát, akiket most mutatnak be neki, s ő éppen arra készül, hogy odanyújtsa a kezét. Csakhogy ettől a pillanattól fogva változni is kezdett: fokonként olyan férfi tartását vette föl, aki díszőrséget áll egy elhúnyt munkatárs ravatalánál, s a temetésrendező észrevétlen jelére, egy megbeszélt jelre vár, mely lazítana ünnepi merevségén, s intené, hogy rajta a sor, hogy lépjen ki. Murák átlépett a küszöbön, bement a télikertbe, a ravatali díszőr komor, bús méltóságával, s lassan a télikert ellentétes, délnyugati ablakához húzódott. Először a datolyapálmákat vette szemügyre. Figyelte a legyező alakú ágak poros, csukaszürkébe hanyatló zöldjét, azzal a természetellenes, utólag tanult közönnyel és sajgó, de türelmes kedvetlenséggel, mint az, aki nem választhat kilátót a világra. Pillantása ezalatt annak a két fonott burkolatú ötvenliteres hordónak a kiszáradt, repedések cikcakkjaival összeszabdalt, öntözetlen hagyott és csupa seb humuszára tévedt, ahol a pálmák nőttek, s megint gyermekeire kapta a tekintetét: úgy lesték, mint akik a válaszára várnak. Murák visszafordult a kiaszott humusz repedés-hálójának sötét, élesen kirajzolt s a pálma teste körül csontszerű erezetéhez, amely különösen a fonadékba csomagolt hordó pereménél csupa tövisnek látszott. Lojzo, Sofia és Mifto olyan formán követte apját, ahogy kiábrándult nézők gubbasztanak negyedrangú cirkusz ponyvája alatt, miután várakozásuk előbb fanyalgássá alakult, fanyalgássá, ami éppen most csap át ingerültségbe, dacba, amit a nyílt fellengzős család túlereje vált ki. Murák a vesszőkosárra tekintett, mely a pálmás hordó közelében állt; arcán lassan növekvő csodálkozás, ámulat kezdett elömölni, s ez egy elmúlt, betakart, betemetett, elsimított, feledésbe merült s már nem is fájó, de hirtelen újra támadt, újra meztelen, újra elgennyedt szégyent vagy egy élemedett, de változatlanul ellenálló dacos, szilárd, hirtelen mégis hátbatámadt tisztaság váratlan, nyers sérelmét idézte. Két tenyere keresztbe csúszott, mozgásuk elakadt, ujjait szétnyitotta szemérme előtt — egy pillanatig olyan ruhátlan férfira hasonlított, aki nemiszervét takarja — fölegyenesedett és hátrébb lépett, mintha valaki előbukkant s elébe állt volna a pálma mögül. Murák a kosárfal vastag mogyoróvessző-fonatát nézte, s annak az embernek keserű, titkolt, szenvedélyes, de védtelen és alázatos szorongásával figyelte a kosarat, akinek a következő pillanatban már döntenie kell valamiről, vagy örökre el kell szánnia magát valami lépésre, míg szeme a madárszemek kifejezését vette föl, mint a rövidlátóké, közvetlenül a szemüveg levétele után. Ügy meredt a kosárra, mint az, aki egyre inkább képtelen elhinni azt vagy azt a dolgot. Közben pillantása a vastag fehérítetlen végeken kissé foszladozó fő tartóvesszők egyikére siklott, amikhez az egész kosár fonadéka csatlakozik, de rögtön vissza is fordult a vesszőfonatra. Ügy nézett, mintha minden átfont vesszőt többször is, külön-külön meg akart volna vizsgálni, mintha minden szálkát és apró hasadást ki akart volna nagyítani, s önkéntelen az a mogyoróvesszó-köteg merült föl emlékezetében, mely az ablak alatt hevert, mikor a hurutos, hetvenkilenc esztendős kosárfonó mestert hallgatta, aki arról beszélt, hogy ismeri Luca egész családját, hogy Luca öregapjával katonáskodott Kolozsvárt, s csak 6 tudja, mi az, ami Luca családjában minden nőt romlásba kerget. Muráknak eszébe jutott, hogy az a kosárfonó — a kosárfonó mester, aki reggel mindig azt mondta, hogy hétfő van, este pedig, hogy szombat — meg ő, hogy ők ketten váratlanul lópaták dobaját hallották, sok szólamú hejehujától kísérve. Mindketten az ablak felé fordultak: fölpántlikázott lajtoriás szekéren, egymás hegyén-hátán szorongó, kezükkel és lámpásaikkal vadul hadonászó testek közt menyasszony alakja fehérlett. A fogat nyomában újabb fogat vágtatott, hasonló hejehujával, lámpásokkal, pántlikákkal. Murák emlékezett a kosárkötő ziháló agyondohányzott hangjára, amit időnként a maga kotyvasztotta bableves szürcsölgetése szakított félbe, maga előtt látta, hogy szedőkanalával fölkavarja a bab barnás rózsaszín felszínét, hogy szedőkanalának tojásdad peremével kettészeli a füstölt csülök húsát, s kordában tartott benfentességgel hajtogatja, hogy az ilyen átkokról nem szabad ám hangosan beszélni, mert azt tartják, hogy minél sűrűbben emlegetik, annál nagyobbra nő az átok hatalma. Murák ismét látta, hogyan őrölte ínyével a kosárfonó mester a babszemeket, hogyan köpködte őket a döngölt agyagos földre, s hogyan mesélte, hogy ez az átok azóta nehezedik Luca családjára, amióta Rudolf őfelsége, akit annyi rágalommal illettek, elhalálozott, Rudolf, aki ő császári és királyi fenségének, Ferenc Józsefnek a fia volt, Rudolf, a kellemes nagyúr, aki olyan igen 'rejtelmes halált halt — abban az évben számtalan titokzatos haláleset történt —, hogy azon a napon, mikor az összes újság Rudolfról írt, azon a napon kezdődött az átok, mert azon a héten gyilkolták meg azt a szerbet is, vagy kicsoda-micsoda volt, valaki azt állította, hogy mohamedán, mert Luca nagyanyja, mondják, megtartotta annak a szerb, horvát, macedón embernek a pénzét, azét, akit a felesége három bátyja szúrt agyon a kuplerájban, ahol Luca nagyanyja éppen kisegített, hogy — mondják — az volt a legjobb kupleráj Temesváron, elsőnek kapott villanyt, hogy állítólag cipészárral szúrták agyon vagy ilyesmivel, később Luca nagyanyjánál fel is darabolták, hogy azok a szerbek, azok a mohamedánok vagy mik, hogy Luca nagyanyjánál még nem is tudtak borotválkozni, az öreg mesélte, hogy rossz nyelvek mindig esküdni mertek rá, hogy Luca öreganyja biztosan összeszűrte a levet azokkal a mohamedánokkal, mert — mondják — mindjárt búcsút intett a kuplerájnak, hogy a gyilkosság után meg a tárgyalás után, ami követte, ipart váltott, kalaposműhelyt vett egy idős magyar aszszonytól, s hogy mohóbban harácsolta a pénzt, mint az összes privigyei zsidó együttvéve. Murák emlékezett, hogy a kosárfonó ember kifejtette, kutya kötelessége szemébe mondani az igazságot, ha egyszer 6, mármint Murák, feleségül akarja venni Lucát; emlékszik, éppen enyhe, tavasz előtti vasárnap volt a Vág partján, Luca valami fehér kavicsot rugdalt, fölnézett rá, s azt válaszolta, hogy nem hisz ugyan az átokban, az viszont igaz, hogy nagyanyja volt a világ legzsugoribb némbere, s Murák úgy látta, hogy Luca nemcsak a hangjával, hanem lobogó, szétzilált hajzatával, kitágult, lelkes pórusaival, szép önfeledt testével, minden idegével, ereivel és csontjaival is beszél, elmondta, hogy azt az átkot egyszer úgyis föl fogja oldani, hogy az utolsó fillérig vissza fizeti, bámulta a fönt ragyogó eget, rugdalta a lenti kavicsot, s hozzátette, hogy egyszer a pénzt, amit nagyanyja azoktól a kötekedő vérű, dühös mohamedánoktól kapott, oda kell adnia valakinek, kénytelen lesz odaajándékozni valakinek, de az a pénz csak az övé, kizárólag az övé, a Lucáé lehet. NDl 6 (Folytatjuk) Halálu Bogdán úr, a vízimolnár egy hétig agonizált. Az első napokban mindenki nagyon figyelmes volt hozzá. Próbálták kitalálni kívánságait. Kérdezgették is, mit akar; vizet? ételt? fáj valamije? ágytál kell? Álmában esett le az ágyról. Megbénult, csak a jobb keze és a hallása maradt ép. Feküdt magatehetetlenül, és talán érezte, talán tudta és elhitte már, ez nem olyan, mint a korábbi bénulások voltak. Ez meglepetésszerűen és gyorsan végez vele. Ez nem tüdőgyulladás, ez tüdőrák. Fülhallgatóval hallgatta Sokol rádióját. Ha valami kívánsága volt, és jobb kezével átváltott fülhallgatóról hangszóróra, teljes hangerőre csavarta a rádiót és erőtlenül mutogatott. A harmadik napon már ötpercenként hangositotta fel a rádiót Nehéz volt kitalálni, mit akarhat. Türelmetlen lett; az elmúlt éjszaka semmit nem oludt, a hangológombot csavargatta. A nővér ráijesztett, hogy elveszi a rádiót, ha nem nyugszik el, és nem hagyja nyugodni a többi beteget. Az öreg erre elsírta magát A betegek fáradtak voltak, kimerültek. Alvást színleltek, és elengedték fülük mellett a követelőző nyöszörgéseket. Mégis, mindig volt, aki felugrott az ágyról, mert már nem bírta vagy lelkifurdalása volt. Attól lehetett tartani, egyszer valaki megüti. De nem ütötték meg kézzel, csak szavakkal. Mit akar már megint, vén nyavalyás? Inna? Zabálna? Klozetolna? Vagy mi az istent akar? Az öreg, amikor először szóltak hozzá durván, megsértődött; másodszorra megszeppent és elbőgte magát; félelem és könyörgés volt a szemében meg a nyögéseiben, aztán meg csak végtelen nagy árvaság és bocsánatkérés és alázat. Am, hiába lett alázatos, azért követelőző maradt és kibírhatatlan. A többi beteg meg még kegyetlenebb lett; és utálták egymást, de már utálták magukat is ezért a kegyetlenségért. Végtelen nagy hálát éreztek az iránt, aki elsőnek adta meg magát, és foglalkozni kezdett az öreggel. A Sokol bömbölt; két idegen állomás egyvelege feleselt. Az öreg eszméletlen volt, nem fogta a rádiót. Valaki — később senki sem emlékezett rá, ki volt az a tábori vaságy szélére tette. Feküdtek hanyatt, várták, hogy az öreg magához térjen. Vártak és tudták, hogy valaki,nagyon-nagy bűnt követett el; tudták, ezt az embert nagyon meg kellene
