Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-28 / 9. szám
nk órája HERCZEG ÁRPÁD vetniük; de tudták azt is, már bárki megtette volna ugyanezt. Titkos és bűnös elégedettséget érzett mindegyik. Később az, aki odatette a rádiót, arra gondolt: talán nem is én voltam) - Másvalaki meg azt gondolta: Lehet, hogy én voltam ? - Ezért mondták később azt, hogy nem tudni, ki volt, mert éppen aludtak, és amikor felébredtek, látták hogy ott van, és rögtön tudták, el kellene venni onnan. És valaki elindult, hogy elvegye; ekkor mozdult meg az öreg is, és az üvöltő Sokol leesett, koppant egyet a kőpadlón és elhallgatott. A fülhallgató az öreg fülében maradt, zsinórja meg, mint egy köldökzsinór, lógott, összekötötte a néma embert a néma rádióval. Mindenki tudta, hogy ez a köldökzsinór nem köldökzsinór többé, de mindannyian rettegtek: hátha mégis. Senki sem mert megbizonyosodni erről, ezért a rádió sokáig ottmaradt a kövön. Az emberekben az idő múlásával múlott a bűntudat is meg az elégedettség is, ám egyre nagyobb lett bennük az idegesség és nyugtalanság. Mégsem mertek a rádióhoz nyúlni, a nővérnek kellett felvennie jó egy óra múlva. — Nincs maguk között műszerész? — kérdezte a nővér. Volt közöttük egy, aki bár nem volt műszerész, azt mondta, ért a rádiókhoz, és szives örömest megcsinálja. Hadd legyen meg az öregnek ez az utolsó öröme. Amig ez az ember a rádióval babrált, a többiek kisompolyogtak a szobából, sorba álltak a vizelde előtt. Jó sokáig tartott, amig elvégezték a dolgukat. Miután elvégezték, és az is megpróbálta elvégezni, akinek nem kellett, megvárták egymást; néhány zavart szól váltottak. Szegény öreg, már nem sokáig húzza, úgy látszik - mondták. Visszamentek a kórterembe. Az ember éppen a bőrtáskát csatolta vissza a Sokolra, és azt mondta: Ennek most már kampec I Az öreg molnár visszanyerte az eszméletét, és a betegek odamentek hozzá; próbálták kitalálni, mit akar. Mit kíván, Bogdán úr? Hozzunk valamit? Gyógyszert? Hívjuk a nővért? Vagy az orvost? - Az öreg nem felelt, nem jelzett; már jobb keze is béna volt. A betegek csak álltak, nem néztek egymásra, hallgatták az öreg zihálását. Amikor nagyon elviselhetetlen volt ott állni, kimentek. De egyvalaki ottmaradt; és később másvalaki bement, csak odaáll! az ágy mellé, szótlanul. Senkinek se kellett sokáig ott állnia; amikor úgy érezte, mór nem bírja tovább, mindig bement valaki és fölváltotta. Másnap hajnalban, amikor föleszmélt, az öreg arca egészen kisimult volt. Mintha egész életében nem dolgozott volna semmit, egyáltalán, soha senkinek a malmában nem járt volna. Szeme tiszta volt és nyugodt, amilyen akkor sem, amikor még ép ésszel mesélte csodálatos történeteit gazdasszonyáról, a szép molnáméról és a bugris malomgazdáról. Talán nem is fog meghalni I - röppentek ^ki a szavak valaki szájából; aztán másvalakiéből: Talán csak haladék, talán neki is jobb volna, ha nem szenvedne tovább. Többet nem szólt senki. Feküdtek nyitott szemmel, bámulták a mennyezetet. Az a néhány szó meg ott lebegett a fejük fölött, a mennyezet alatt, és csak a reggelihez szólító kolomp csalta le őket onnan. Fura szavak voltak; kisuhantak a résnyire nyitott ajtón, végiglebegtek a hosszú folyosón, bekopogtak a betegszobák ajtaján, leszálltak az alagsori étkezdébe és ott lebegtek a lámpatestek csőingái között: talán, talán ... A betegek nyugtalanul ettek.- Bogdán úr, hall engem? - szólította az öreget az orvos a délelőtti viziten. A főnővér elhúzta a kezét az arca előtt. Nem lát, nem hall — mondta. Ha elveszíti az eszméletét, már nem tér többé magához — mondta az orvos. A szokásosat azért, ugye... - rebegte a főnővér. Igen a szokásosat azért. mondta az orvos. Dél körül valaki, akinek volt egy zsebrádiója, bekapcsolta, és az öreg éjjeliszekrényére tette. A rádió szólt másnap reggelig; igaz, nagyon csöndesen, hogy ne zavarjon senkit, hogy mindenki aludjon. Éjfél után, amikor a magyar adó elhallgatott, valaki ráállt a luzemburgi állomásra A hajnali váltás előtt bejött a nővér; pár másodpercig tartotta az öreg csuklóját, és elment, és visszajött az ügyeletes orvossal. Kis idő múlva jött két férfiápoló, felnyalábolták néhai Bogdán Pál vízimolnárt és elvitték. Aki tegnap a rádiót adta, visszavette és elzárta a táskájába. Csak neki volt rádiója. A szobában három napig nem hallgattak zenét. Orsolya BÓLYA PETER t. Hogyan került Tollasi közelébe ez a regényes nevű nő? Igen egyszerűen. Olt egy presszóasztalnál és sirt. Tollasi, aki gyomorgörcsét feloldandó, konyakot inni tért be a helyiségbe, azonnal felfigyelt Orsolyára, hiszen csecsemőkora óta szíven ütötte a síró nők látványa. (Ezt a nők általában megérezték, és inkább kiabáltak Tollasi társaságában. A sírást más, közönyösebb emberek számára tartogatták.) — Miért sir, asszonyom? — szólt át Orsolyához Tollasi. — Szerintem nincs oka rá.- Gondolja? Tudom.- Maga nagyon kedves - mondta Orsolya, és abbahagyta a bőgést. így kezdődött a beszélgetés, amely megismertette egymással Tollasit és Orsolyát. Orsolya szép nő volt, loncos fekete hajjal, hatalmas kék szemmel, amelyből sugárzott, hogy Orsolya mindentől és mindenkitől fél; fél az utca zajától, a járművek sebességétől, az emberek gonoszságától, önmagától, a pénztől és annak hiányától, a férfiaktól és főként a nőktől... Egyszóval mindentől, ami az ún. Életet alkotja. Mint kiderült, egy alkalommal mór ki akarta végezni magát, bevett fél kiló altatót, de aztán félálomban felhívta a mentőket, hogy ideje kimosni a gyomrát. Gyógyszertári asszisztensként dolgozott, többek között a főnökével is viszonya volt. Egyedül élt kétszobás lakásában, amely valamikor egy öregasszonyé volt: Etel néni hetvenéves volt, mikor eltartási szerződést kötött Orsolyával, telt az idő, Orsolya öregedett, Etel néni fiatalodott, s bizony nyolcvanöt éves volt, amikor elhunyt. Orsolya pedig harmincöt éves vénlány, amikor végre lakáshoz jutott. — Nem csoda tehát, ha néha lejárt a sarki presszóba sími. 2. Néhány napos ismeretség után Tollasi meghívást kapott Orsolya lakására. Örömmel vette, mert Orsolya hatalmas felsőtesttel rendelkezett, s az előcsatározások folyamán magas női képzettségről tett tanúságot. S valahogy megvidámodott, amióta Tollasival mászkált: énekelt, táncolt, fecsegett, igaz, néha elsópadt és remegni kezdett, de ez egy-két konyak után nyomban elmúlt. (Nagyon tudott inni. Sajnos hamar berúgott, és ilyenkor aludni akart, egyedül. Igen, Orsolyáról szobrot lehetett volna mintázni; a harmincon felüli, magányos, nagyvárosi nő emlékművét.) A »pásztoróra" rendben lezajlott, Tollasi és Orsolya kitűnően megértették egymást, rengett a szoba, riadtan leselkedett a képernyő, amely a szükséges világítást szolgáltatta. — Orsolya igen gyakorlottan vitte véghez a véghezvinnivalókat: minden mozdulattá a hatalmas rutint bizonyította: ahogy elővette az ágyneműt, ahogy felkapcsolta a tévét, ugyanakkor lehalkította a hangját, ahogy italt vett elő a pohárszékből... - Ránk - mondta, kezében a pohárral, és vegyes mosollyal nézett Tollasira. - .Tulajdonképpen sokkal jobb lenne a Vízivárosban sétálni, egyedül" — gondolta Tollasi, és lenyelte a pásztorórai konyakot. A lokós tágasnak, üresnek és hidegnek hatott: a holt cserépkályhában talán Etel néni lakott, hogy még halála után is idegesítse Orsolyát és vendégeit. 3. Tollasi oldalt fordult az ágyon, s a kék fényben egy fotót vett észre az éjjeliszekrényen. Komoly, szemüveges férfit ábrázolt a kép, aki öntudatosan nézett a világba, talán még Etel néni sem zavarta. — Ez ki? — kérdezte komoran Tollasi. — A szerelmem. Aha. És hol van ő? Amerikában. United States of America — mormogta Tollasi. Nagyszerű ember — mondta Orsolya. — Orvos. De verseket is ír. Értem. Két aranyos gyereke van, meg egy nagyon rendes felesége. Tavaly találkoztunk először, és elhatároztuk, hogy soha nem válunk el. — És ... És mikor jön? — Nem jön többet. Orsolya a mennyezetet nézte, álmodott. Tollasi kimászott az ágyból, riadtan öltözni kezdett. Elmész? — mondta Orsolya. — Jól csapd be az ajtót. NOl 7
