Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-21 / 8. szám
Az öreg szája megint tágra nyílt, fölcsodálkozott a Murák-házra, s kijelentette: Ezt véletlenül akár rögtön megvenném ! Murák hátralépett, köszönés nélkül sarkon fordult, s eltűnt a házban. Besietett a hallba, hátát az ajtónak támasztotta, s Mifióra nézett. Később Lojzóra. Majd Softára. Ügy nézte gyermekeit, mintha valamit szeretett volna föltárni előttük, valamit kinyilatkoztatni, noha ez az egész dolog el sem ért a tudatáig, mintha ilyen vagy olyan módon éppen figyelmeztetni készült volna gyermekeit valamilyen körülményre, ami ne tán meghaladja a nyugdíjba készülő ember ismereteinek horizontját, s amit esetleg sohasem lenne képes nevén nevezni, továbbá azt a látszatot keltette, mintha valami olyan dologgal igyekezett volna megismertetni őket, ami kisiklott szavainak konzerváló, rendszerező és csonkító jelentései közül, s amit hosszú, keserves évtizedekig ugyanúgy ott érzett magában, mint a lehelletét. — Nos? — nézett végig Murák a fiain és leányán. — Hallottátok? — kérdezte fojtott hangon. Mit kellett volna hallanunk? hez hasonlított, mikor hatodik érzéke megsúgja neki, hogy az emberi segítség fájdalommal fog járni, szeme igyekezett behatolni Sona tekintetébe, de mindig elcsúszott sikamlós, domború fényén. — Sofia, ugye te a kocsit szeretnéd? A kocsit választanád? Kívánja-e még, valaki a kocsit — Sonán kívül? — vallatta Murák a gyerekeit, s egy olyan műszaki ember kemény, céltudatos és személytelen tekintetével nézett rájuk, akinek semmi se fáj. — Öhajtja-e valaki a kocsit Sonán kívül? — tette föl Murák némi hallgatás után megint a kérdést. — Sonán kívül akarja-e más is a kocsit? — kérdezte Murák harmadszor is egy kicsit megemelt, s talán magabiztosabbnak is mondható, de lágy hangon. Bal szemében lassan fokozódni kezdett a csillogás, összébb húzta, s jobb szemével úgy figyelte Lojzót ahogyan egy összpontosító, de szorongó és gyakorlatlan kezdő lövész figyel célzás közben, közvetlenül a fegyver elsütése előtt. Lojzo szeme összeszűkült, szájával csücsörített, kiborotvált állát markába szorította, s olyan volt, mint aki éppen mosolyogni próbál, de arca csak valami finom érzékiségről kezdett árulkodni. Gunyoros tartózko-A B€T€TKÖNYV| „ [М Ы Ш Ь JOHANIDES kérdezte Mifto fölényesen és hanyagul, de szorongva is, csakhogy árnyszerű szorongásának ez a kinyilatkoztatott, szóbeli formája úgy hatott, mintha olykor ő is megszimatolta volna azt, amit időről időre apja is érzett, s talán ezért jelent meg a szemében egy ismeretlen és önkéntelenül fölfedett benső érzésnek, egy el sem képzelt tétovaságnak, sőt, esetleg valami félelemszerűnek, egyszersmind a dolgokat igazi nevükön nevezni akaró, de még nem kifejtett, nem kicsiszolt fiatalos vágynak is a villanása Igaz is, mit kellett hallanunk? kérdezte Soha halkan, de annál nyomatékosabban és dacosabban, szemének, szájának és arcizmainak olyan kifejezésével nézve apját, amilyennel egy ellenszenves tolakodóra meredt volna rá, aki a villamosban leszólítja. — Az ajánlatot. Azét az öregúrét. Hát nem elképesztő véletlen? Mi lenne, — ha eladnánk ezt az egészet? Minden gondunk abban a szempillantásban megoldódna. — Murák Softára pillantott, s szeme, ami e röpke pillanatban eev beteg borzfióka szemédással méregette apját. Olyan arcot vágott, mint aki valaminek a megsejtésével, kitalálásával, kikövetkeztetésével, egy szándék kiszámításával próbálkozik. Lojzo előre dőlt: izgatott volt, büszke és fölényes. Talán egy nyilvánvaló, de bizonyíthatatlan gyanú alapos voltáról győződött meg, esetleg egy figyelmen kívül hagyott, lényegtelen és hitel nélküli adatról, egy adatról, mely egyszeriben a koronatanú bármi egyébnél magasabb értékére ugrott, s tekintete a kredencen nyugvó sárgaréz kulcsos, vasalt, zárt kazettára tévedt No, akarja-e még valamelyikőtök, úgy értem, >Sonán kívül, a kocsit? kérdezte Murák negyedszer is a fiaitól, s zakója ujjáról egy gomb a matt fényű asztallapra koppant. Miért licitálsz apa? — kérdezte Lojzo, s valami kétpólusos tekintettel fürkészte apját, mintha ismét föltámadt volna benne a megvetés, de közben szégyenkezett volna is miatta. Elképedve, értetlenül, kíváncsian és fölháborodva, másfelől valami rejtett szánalommal meredt rá. Izzadni kéz-ЩТ dett. Akarod-e, Lojzo, a kocsit? — kérdezte az apa, és sápadt, de független arcán valami hozzáférhetetlen és áthatolhatatlan, bár köznapi nyugalom áradt szét — Nekem, személy szerint nem kell a kocsi — mondta Lojzo a könnyed, de csöppet sepi meggyőző megvetés hangsúlyával, s úgy tekintett öccsére, Miftóra, mint egy diák, ha titokban örül, amiért a tanító a padszomszédját hívta ki, de e változékony, kiérleletlen, kétségbevonható és szinte bizonyíthatatlan kárörömféle ellenére, mely Lojzo sima ábrázatán egy hidegen barátságos arc fotóreklámjára hasonlított, a felgyűlt, de alig észlelhető és jól kordában tartott gyűlölet meg a kitörni kész keserűség felszín alatti, bőr alatti jele is átsuhant. Minő úgy tekintett Lojzóra, mint aki tudomásul vette a szótlan gúnyt, amivel bátyja arcjátéka illette, s kialvatlan, gyulladásos szemének nyugodt, bár beszédesen megvető pillantásával válaszolt. A két fivér Softához fordult, s arcuk hasonulni kezdett. Ügy nézegették nővérüket, mint egy kezük ügyében álló bútordarabot. — Kell-e a kocsi? — kérdezte Lojzo engedékeny, hunyorgó, de ugrásra kész tekintettel, amiben a nemzetközi hotelportások fölényes és gépies szívessége is ott lapult, mikor az embert a város túlsó szélére, valami alantasabb szállóba tanácsolják. — Apa, miért csinálod ezt? — kérdezte Softa tétova, remegő hangon. — Mert mindnyájatokat ismerlek — felelte Murák lassan és halkan, nagyon halkan, valami tétova szégyenkezés tónusában, mint aki éppen bevall valamit, de közben szégyellni is kezdi a dolgot. Egy pillanatig úgy látszott, hogy a gyerekek miatt szégyenkezik. Végignézett leszármazottam, s szeme éles fényben kezdett csillogni. Pillantása egyetlen pontra zsugorodott, jóllehet úgy tűnt föl, mint ami távolodni kezd. Olyan benyomást keltett, mintha már jó pár ütés érte volna a szemét, mégis, ki tudja, volna-e benne alázat a nem feledhető sokkok nélkül. Száját kinyitotta, miközben följebb húzódott és remegni kezdett a nyelve, mint a dadogóké, mire a szája összezárult, s jobbjával görcsösen szorongatni kezdte bal keze mutatóujját. Jobb tenyere a következő másodpercben kinyílt, baljának öt ujját egyetlen gyors, heves mozdulattal összekapta, s így szólt: — Remélem, nem azt akarjátok mondani, hogy nem ismerlek! — vetette oda nekik, s így folytatta: — De mi lenne, ha tényleg áruba bocsátanám ezt az egész dolgot? Ha mindent eladnék, ha pénzzé tenném az egészet: a kocsit! A nyaralót! A kertet! A házat! — kérdezte Murák ismét, mint aki szégyenkezik. (folytatjuk) TAMAS MIHÁLY ¥ i Józsefnek csak fél keze volt, a bal. A jobbat ellőtték valahol, állítólag Galíciában, tizennégyben. Vácsi Jani, az a vékony, de sok beszédű kőműveslegény ugyan minden adandó alkalommal erősítgette, hogy rumot lopott József a germánoktól, és azok vágták le a jobb kezét, hogy elmenjen a kedve a rumtól, de erre nem volt semmi bizonyíték, még annyi se, hogy attól kezdve ne szerette volna József a rumot. Szerette. Igen szerette. A keze helyére pedig vaskezet kapott a magasabb államvezetőség jóvoltából, olyat, hogy a csonka karjára kellett szíjazni. A vaskéz végén karika volt, a karikán keresztül csavar, csak be kelleti dugni a karikába az ásónyelet, rászorítani a csavart, és mindjárt dolgozhatott is József. Ha volt mit. Dolgozott is, árkot ásott, csatornát fektetett, és mert mindenfajta munkához a bal kezével kellett beszabályoznia a jobbat, ami sok időveszteségbe került, megszokta, hogy amíg dolgozik, hát gyorsabban dolgozzék, hogy behozza a bíbelődéssel elvesztett időt. Szombat este azután, meg vasárnap, néha még hétköznap is, amikor már nem dolgozott, olyankor ivott. Rumot. Vácsi Janinak erre vonatkozólag is megvolt a véleménye: azért iszik József, és azért éppen rumot, hogy bepótolja azt, amit már nem tudott ellopni a germánoktól. Merthogy azok még idejében levágták a kezét. József ilyenkor csak mosolygott, csapzott fekete bajuszát elsimította a szája felől, rákacsintott a mérnökre, és csak annyit szólt: — Beszélj, pájinka ... Túlságosan Vácsi Jani se mert vele bolondozni, mert József megtette néha, hogy csak úgy tréfából meglegyintette valamelyiket a vaskezével. Attól pedig még a legyintés is fájdalmas volt. Most is, hogy abbahagyta a munkát, és hogy a mérnöknek se igen volt dolga, lecsavarta József az ásót a csonka kezéről, és a gazdája mellé húzódott. — Mi az, József? — Semmi... csak egy kis beszédem lenne. Eltávolodtak egy keveset az emberektől, József elkezdte. — Akartam én már tegnap este beszélni a tekintetes úrral, de hát akkor •észeg voltam. Disznó voltam. A mérnök ráhagyta. — Szokott lenni, József. — Hát igen ... de most nem erről van szó. Egyébről. A Liget fái alá kerültek, József nehezen indult a beszédnek. A mérnök biztatta : Mivel van baj, József? — Hát... az asszonnyal. A mérnök úgy tett, mintha meglepődnék. Csak nem?... Hiszen magának
