Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-07 / 6. szám

Minél inkább elharapózott vidékünkön az erőszak, szüleim annál nagyobb gondot fordítottak rá, hogy én, az elsőszülött, megtanuljam: a fehéreknek a feketék ellen viselt háborúja nem a dolgok természetes rendjéből következik. Éppen ellenkezőleg, mondogatta anyám, Isten parancsa a szeretet. Nem természetes, nem is örök érvényű, hogy a fehérek gyűlölnek bennünket. Ha én vettem fel a telefont, és kikiáltottam anyámnak: — Mami, egy fehér hölgy akar veled beszélni! — tudta szegény, hogy nem csak a puszta tényt közlöm. „Fehér hölgy”, „fehér férfi” — nem tudtam harag nélkül kimondani. Anyám józan érveléssel próbálta csillapítani mérgemet. Ismert olyan fehéreket, akik őszintén küzdöttek a faji előítéletek ellen. Alabamában, vidéken nőtt fel ugyan, de főiskolás éveiben ő is részt vett a faji megkülönböztetés elleni harcban. Küzdött a scottsborói fiúk kiszabadításáért, 'és ebből a harcból fehérek, köztük kommunisták is kivették a részüket. Anyámat saját politikai harcai megtanították rá, hogy a fehérek is „ki tudnak bújni a bőrükből”, és képesek

tel, hogy valahogyan megvédhettük méltóságunkat, m , gyerekek, kicsi korunktói kezdve látogattuk Marengo megyében a régi, családi farmot. Apai nagyanyánk és Henry nagybátyánk családja élt ott egy ősöreg, testetlen, viharvert kunyhóban; ilyenben született apám is összes testvérével. Olyanok voltak ezek a látogatások, mintha a múltba, az ősforráshoz térnénk vissza.

Ha lett volna egy udvarház a közelben, száz évvel korábban akár rabszolgaszállás is lehetett volna ez a kunyhó. Két kicsi hálószobája volt, hátul egy konyha, meg egy közös szoba; mi, gyerekek ebben a szobában aludtunk, a földre tett szalmazsákokon. Nem volt villany: petróleumlámpa világított sötétedéstől lefekvésig. Vízvezeték helyett ott volt kint a kút, abból merítettük az ivóvizet, meg amit hétvégi bádog kádfürdőinkhez melegítettünk az udvar nyílt tüzén. Kicsi koromban féltem a buditól, ezért egy kis fehér zománcbilibe pisiltem, beleimen meg inkább a bozótban könnyítettem, hogysem belépjek az irgalmatlanul bűzlő kis házba, ahol az ülődeszka keemberi lényhez méltóan cselekedni. Derekasan igyekezett, hogy zavarral, gyűlölettel teli kicsi lánya ne azt lássa a fehérekben, amik, hanem azt, amivé válhatnak. Azt akarta, ne a fiókban rejtőző fegyverekre, meg a zokogó, fekete asszonyra gondoljak, aki segítségért sikoltott ajtónk előtt, hanem a harmónia, az egyenlőség eljövendő világára. De én nem is értettem, miről beszél.

Amikor már annyi fekete család költözött a dombra, hogy kialakíthattam baráti körömet, mi is megteremtettük a magunk védelmi eszközeit. A szó volt a fegyverünk. A házunk előtt, a füvön verődtünk össze, s ha arra jött egy autó, és fehérek ültek benne, rájuk ordítottuk legdurvább fehérgyalázó jelzőimet: — Vörösnyakú! Tróger! — és megdöbbenésük láttán hisztérikus kacagásban törtünk ki. Szüleim elől eltitkoltam ezt a szórakozást. Nem tudhatták, mit jelentett nekem és mindnyájunknak, akik most ismerkedtünk a fajgyűlöletrek nyílásában látni lehetett, hogyan úszkál lent a sok ürülék.

Jó koszton élt a család: nem tudtam még ekkor, hogy ez az olyan ember ritka örömei közé tartozik, aki reggeltől estig keményen dolgozik, és csak arra tud gondolni, hogy visszanyerje erőit a másnapi robotra. Gyerekfejjel nem láttam különbséget munka és játék között a farmon; újdonság volt a munka, és nem kellett egész nap csinálnom. Ha a csirkéket etettem, jókat nevettem, hogyan rohannak az élelemre, hogyan kapkodják fel egykettőre. Élveztem a tojásszedést, a moslékhordást a disznóknak, a fejést, örültem, ha a lovakat az itatóvályúhoz vezethettem.

Ha pedig kimehettem a határba, a zöldellő, tágas gyapot- és dohányföldekre, egyenesen a Paradicsomban éreztem magam.

Szerettem mezítláb hajkurászni a csirkéket, szőrén megülni a lovat, segédkezni hajnalban a tehenek kihajtásánál. A farmon folyó munkákon kívül az volt az egyetlen szórakozásom, ha lementünk a közeli patakra — az „érre”, ahogy mi neveztük — úszkálni, vagy ha a mocsarak furcsa, csúszómászó, nyálkás állatkáktól nyüzsgő csodavilágával ismerkedtünk.

Vasárnaponként, amikor hazaértünk a kis fatemplomból — ott volt pár mérföldnyire az országúton —, sült csirke, csikótűzhelyen sütött, otthon köpült vajjal megkent pirított kenyér, frissen szedett zöldség és édesburgonya, és frissen fejt tej, várt bennünket.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyanyám meghalt. Valameddig velünk élt Birminghamben, de aztán Kaliforniába költözött, és felváltva lakott apám leánytestvéreinél, akik a nyugati partvidékre vándoroltak; a feketék számára nyíló mesés lehetőségek csábították oda őket. Nagyanyám testét hazahozták Alabamába, Marengo megyébe; szülőfalujában, Lindenben szentelték be, és temették el. Halála nagy csapás volt, mert számomra ő volt az az erő, a kor, a bölcsesség és a szenvedés élő jelképe.

Tőle tanultuk meg, milyen volt

pénzét. Bűntudatomat azzal altatgattam, hogy anyámra gondoltam, aki mindig vitt ezt-azt az osztályba járó gyerekeknek. Fogta a mi ruhánkat, cipőnket — sokszor még ki sem nőttük —, és azoknak adta, akik jobban rászorultak. Mint anyám, én is csöndben, harsonázás nélkül tettem, amit tettem. Éreztem, valami baj van ott, ahol gyerekek éheznek, és én is hibás vagyok, ha semmit nem teszek.

Ez volt az első találkozásom a saját fajtámon belüli osztálykülönbségekkel. Mi voltunk a nem is olyan szegények. Míg iskolába nem kerültem, azt hittem, mindenki így él. Mindennap háromszor étkeztünk bőségesen. Volt téli ruhám, nyári ruhám, voltak hétköznapi ruháim, meg néhány „vasárnapi” öltözékem. Ha kilyukadt a cipőm bementünk a városba újat venni, pedig megtalpalva a régit is hordhattam volna még.

A család jövedelme apám és anyám keresetéből tevődött össze. A születésem előtti időkben apám, aki nagy áldozatok árán diplomát szerzett Észak-Karoli-ANGELA DAVIS

Életem

(részletek)

a rabszolgaság. Nem sokkal a Felszabadítási Proklamáció után született, szülei még rabszolgák voltak. Tett is róla, hogy ezt ne felejtsük el. Amikor az iskolában Harriet Tubmanról és a földalatti mozgalomról tanultunk, nagyanyám képe lebegett előttem.

Anyám, maga is elemi iskolai tanító, már megtanított írni, olvasni, és elemi fokon számolni. Amit az első osztályban tanultam, sokkal alapvetőbb volt, mint az iskolai tananyag. Megtanultam, nem elegendő ok a jóllakásra, ha valaki éhes, a meleg ruhára, ha fázik, az orvosi ellátásra, ha beteg. Sok gyerek még egy zacskó burgonyaszirmot sem vehetett magának ebédre. Megrendítő élmény volt, hogy jó barátaim az ebédlő előtt ácsorognak, és némán nézik, hogyan esznek bent a többiek.

Napokon át töprengtem azokon, akik esznek, és akik csak nézik. Végül úgy döntöttem, tenni kell valamit. Tudtam, apám esténként egy zsák aprópénzzel tér haza a műhelyből, s a pénzt éjszakára a konyhaszekrényben hagyja. Egyik este ébren maradtam, míg el nem aludt az egész család. Akkor, bár féltem a sötétben, a konyhába lopóztam, és elemeltem egy-két pénzdarabot. Másnap éhes barátaimnak adtam őket. Éhségüket erősebbnek éreztem, mint lelkifurdalásomat. Nekem csak a tudattól kellett szenvednem, hogy megdézsmáltam apám

nában, a raleigh-i St. Augustineban, történelmet tanított a Parker középiskolában. Nagyon nehéz volt a megélhetés akkoriban, fizetése szinte a semmivel egyenlő, ezért kevéske megtakarított pénzén autószervizt vett Birmingham belvárosi négernegyedében.

Titokban nehezteltem a szüléimre, amiért világos bőrrel, és nem gyapjas, hanem hullámos hajjal ajándékoztak meg. Könyörögtem anyámnak, hadd egyenesítsem ki, hogy olyan legyen, mint a barátaimé, ö azonban továbbra is vizes kefével simítgatta a hajamat, és vazelinnel dörzsölte, hogy belefésülhesse a hátamat verdeső két nagy, hullámos fonatot. Ünnepélyes alkalmakra pedig barna papírból készült csavarokra csavarta a hajam, és Shirley Templefrizurát csinált.

Egy nyáron a Blossom Hillen táborozott cserkészcsapatunk. Éppen kunyhóink felé ballagtunk az ebédlőből, amikor megeredt az eső. A lányok ösztönösen a frizurájukhoz kaptak. Az én ki nem egyenesített hajam nem volt kényes a vízre, nem törődtem az esővel. Az egyik lány témát váltott: Angélának jó haja van. ítéletnapig kószálhat az esőn, nem árt neki. — Tudom, nem akart megbántani, mégis egészen megsemmisültem. Berohantam a kunyhóba, és zokogva az ágyra vetettem magam.

7