Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-07 / 6. szám
Japánban a pszichológusok és az ifjúsággal foglalkozó más szakemberek erősen félreverték a harangokat: az utóbbi két évben ijesztő méreteket öltött a gyerekek és a fiatalkorúak öngyilkossága. És jogosan aggódnak, hogy ez a hullám nem fog alábbhagyni, ha hatékony intézkedésekkel, legalább az oktatásügyben, nem állják útját. A tőkés országokban általános jelenség, hogy növekszik az öngyilkos fiatalkorúak száma, és ami még ennél is megdöbbentőbb, életkoruk mind alacsonyabb. Egyáltalán nem megy ritkaságszámba, hogy tíz-tizenkét éves gyerekek dobják el maguktól az életet. 1976-ban a japán rendőrség hivatalos statisztikája szerint több mint 700 gyermek és tizenéves lett öngyilkos. Tavaly márciustól augusztusig 398-at jegyzett föl a statisztika, köztük a legfiatalabb egy kilencéves kislány volt. A nyilvántartásból az is kiolvasható, hogy ugyancsak az elmúlt esztendő folyamán egy alkalommal tíz nap leforgása alatt 11 gyermek és fiatalkorú öngyilkosságát jegyezték föl. Ezek között volt egy tizenhét éves fiú, aki azért akasztotta föl magát, mert más lett helyette az osztályelső, egy tizenegy éves azért követett el öngyilkosságot, mert meghűlés miatt néhány napot kellett mulasztania az iskolából, egy tizennégy éves a vizsgától való elviselhetetlen félelmében vonat alá vetette magát. A japán pszichológusok ennek az öngyilkossági hullámnak a fő okát az iskolákban, tanintézetekben uralkodó, a szó szoros értelmében gyilkos légkörben látják, ami közvetett vetülete a túliparosított japán társadalom embertelen hajszájának, az egyénnel szemben támasztott követelményeinek, és a tőkés gazdasági rend szabadverseny törvényének megnyilvánulása az iskolákban. Sehol másutt, a világnak talán egyetlen országában sem olyan sorsdöntőén meghatározó jellegű az egyén életének alakulására az iskolavégzettség, mint Japánban. Akinek sikerül bejutnia valamelyik előkelő főiskolára, mint amilyen például a tokiói egyetem, máris — nem is anynyira az előmenetellel, mint az egyetem nevével — a legfényesebb karriert biztosította magának. Aki viszont egy ilyen egyetem felvételi vizsgáján megbukik, elvágta maga alatt a fát: a szigorúan hierarchikus japán társadalomban előmenetelre többé soha nem számíthat. Ennek tudatában tehát a tehetősebb szülők minden áldozatra képesek. A rendes iskola mellett külön előkészítő, illetve kiegészítő tanintézményekbe is beíratják gyermekeiket. Ennek a külön iskolának a neve Yuku — minden japán tanuló réme. A legnagyobb ilyen jellegű tanintézetben, a Tokioter Yoyogi Zeminaruu-ban 18 000 gyerek magolja naponta három vagy még több különórán keresztül a matematikát és a grammatikát. Ezek a gyerekek ilyenformán éveken keresztül napi tizennégy, olykor még több órát töltenek megfeszített tanulással. Sok szülő már három-öt éves kisgyerekét rákényszeríti a Yuku-ra. Persze, ez az állandó tanulási stressz csak a gyerekek kisebb százalékánál vezet öngyilkossághoz. Viszont egészségkárosodás nélkül csak nagyon kevesen bírják, a legtöbben így vagy úgy, belebetegednek. Masayoshi Namiki professzor egy orvoskongresszuson elmondott felszólalásában közölte, hogy tavaly egymaga 19 tizennégy éven aluli iskolásgyermeknél állapított meg gyomorfekélyt, s kis pácienseinek több mint a fele Yukuiskolás volt. Kiemelte egy kilencéves kislány esetét, aki hirtelen elkezdett vért köpni. Ez a kislány három kiegészítő tanintézetet látogatott a rendes iskolán kívül, s ezenfelül még egy angol konverzációs tanfolyamot is. A professzornak meggyőződése, hogy az iskolások körében egyre sűrűbben előforduló gyomorbántalmak oka nem más, mint ez az esztelen tanulási hajsza. A neves orvostanár és a gyerekek, illetve fiatalkorúak öngyilkossági hulláma végre felrázta a szigetország közvéleményét. Legalább annyira, hogy az egyik tekintélyes lap, a Japan-Times is felemelte a hangját: „íme, a drámai bizonyítékok arra nézve, hogy milyen természetellenes ez az életstílus, amelyre az iskolák felkészítenek, sőt, amire egyenesen rákényszeritenek I“ Árnyékok A FELKELŐ NAP ORSZÁGÁBAN i IFJÚ 1 SZEMMEL Miről és hogyan vitatkoztunk ? „Mindenkinek üzenem,, a szerelmet senki senkinek ne tiltsa! Mert lehet a világon valakinek mindene, de ha nincs szeretet vagyis szerelem, végek4 (Egy idősebb asszony leveléből.) Most, hogy a vita befejeződött, mindenki számára tanulságos lehet ha elismételjük, hogy a szerelem kapcsán miről és hogyan vitatkoztunk. így egy arasszal ismét közelebb kerülhetünk egy olyan kérdés megismeréséhez, amely sokunkat, ha nem is mindennap, de eléggé gyakran foglalkoztat. Nem hiszem azonban, hogy csupán maga a megismerés lenne a fontos. Sem nekem, sem az olvasónak nincsenek illúziói arról, hogy ez a vita megoldotta a felmerült problémákat. Hogy ezentúl szerelem-ügyben majd tisztán látunk. Az eredményt abban látom, hogy az ésszerű hozzászólásokon valóban elgondolkoztak, s ezek alapján nézeteikben és cselekedeteikben is továbbléptek. A leveleket olvasva — azokat is, amelyeket helyszűke miatt vagy más okból nem közölt a lap — a szerelemmel kapcsolatos kérdések négyféle közelítését különböztethetjük meg. Közülük az elsőt erkölcsinek nevezném. Ez a fajta megközelítés egyfajta egyszerűsítést is jelent. Hisz a szerelem nemcsak erkölcsi probléma. Mégis a vitázók több mint 40 százaléka hozzászólásában a szerelmet, a szerelmeseket ilyen szempontból ostorozta illetve védte. Ezeket az olvasókat olyan problémák foglalkoztatják mint
