Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-12-22 / 51-52. szám

1945 A jányféléket, meg a gyerekeket is ötéves koruktól befogták csőrölni. A csőrlőt tudta hajtani. Elég korán vöt, de mire tizenhat éves lett a jány ismerte a fonást, a szövést. Én ki­lencéves vótam, amikor elkezdtem szőni. Mindenkinek kellett, hát még akinek apja nem vót. Tavasszal men­tünk a Haragistyára csemetébe, té­len fontunk, szőttünk. Készült a stafírung. Bele-beleült a jány, de jobban az anyja csinálta. Tudni kel­lett így is, mert az anyja nem vót vele, ha férhe ment. A legények meg, ha valaméket kiválasztották maguknak, el is mentek megnézni. Fonóba, vagy otthon. Mingyá kide­rült, mit tud a jány. Tanácsot min­den szülő adott a fiának, dehát leg­többször a fene se hallgatta meg. Az kellett, aki tetszett, nem az, akit akartak. Ez vót a jó. Kenderbő is, lenbő is szőttünk. Iparkodott minden jányos anya, hogy legalább két csatát mindenbő aggyon. Ágylepedőt, szakajtókendőt, komakendőt, abroszt, zsákokot, tör­lőt. Mindent másbó szőttek. Később má pamuttal is keverték, de elein­te csak tisztán. A csepűt zsáknak szőtték, a pátyoszt a szöszt törlőnek, a véknyából ágylepedőt. 1947 Megismerkedtem az urammal. Le­lencgyerek vót, rendes becsületes, Szilicén nevelték. Onnan került ki ő is Csehországba. Keltünknek má könnyebben esett gondolkozni. Be­­széltőnk egymásnak mindent, hogy csak jobb lenne otthon, a magunkéi között. Megesküdtünk, oszt csak nem hagyott bennünket békén a gondo­lat. Haza kéne menni. Hogyan? Mi­kor? Oszt, ha megint visszahoznak? Telt az idő, tán egy év is elmúlt, míg kifiP'’eltük, mit lehet. Elindul­tunk. ötven kilométert gyalogoltunk (Elmesélte Kálmán Dezsőné kecsői (Kecovo) állatgondozó) az urammal, amíg a vonatra jegyet válthattunk. Nem fogtak ki rajtunk, mer mégis hazajutottunk. Otthon kitakarítottuk a házat. A hazahozott pénzből vettünk egy kecskét, majd mire eljött negyven­­nyóc ősze, már lovunk is vót. Az uram nagyon szerette a lovakat, a fődet. A miénk vót, nem a más jó­­szágját hajtotta a más földjén. Ott­hon vótunk. ö tudta a legjobban, mi az, ha az ember a maga ura. 1949 Szilicére azért jártónk. A nevelő­­szüleit tisztelte. Ott tanultam meg a legszebb szövésmintákat. A simát Kecsőbe tanultam jány koromba. Ezt ágylepedőnek, zsáknak szőttük. Nehezebb a csíkos, amékből törlőt, törülközőt, szakajtókendőt csinálónk. A felszedettet Szilicén láttam. Két nyisttel szőtték. Kecsőben a három-Részletek egy parasztasszony megír* ■Ki p lój nyistes divatolt. Ezzel kevesebb vót a munka. A kétnyisteset legjobb, ha ketten csinálják. Az egyik sző, a másik meg húzza a fonalak közt a fát. Ezt, ha akarja az ember, ha nem, eltéveszti. Olyankor ki kell fej­teni, ha csak nem akarja hogy szé­gyenkezzen. Ezt a fajtát a falubán csak én tudom. Tanulták, tanulták, de nem ment mind a három féle. Van darázsfészkes, tökmagos, gyű­­szós. 1952 Növekedtek a gyerekek. Jányok, hát kellett nekik is készíteni ezt azt. Akkoriban még a házónkban is vót fonó. Telente hozzánk jártak asszo­nyok, jányok. Utánuk meg gyöttek a legények. Nem is tudom, mikor maradtak el, nem jegyeztem meg. A faluból akkoriban nehezen tu­dott eljárni az ember, ha meg el­került Tornaijára, a járásró sokszor vissza is jött. Semmit se intézett. Pedig alakulóban volt a szövetke­zet. Az első két esztendőt aligha le­het a maihoz hasonlítani. Mi is be­álltónk. Az uram elment a magne­zitbányába, én meg állatgondozó lettem. Nulla négy, nulla öt egysé­geket kerestünk. A tizenhat tehenet ketten fejtük. Később malacokat hoztak, helyembe édesanyám került, mer azokat etetni kellett. Vótak aj "3-«■» > ’S чн »© N U N <ZJ

Next

/
Oldalképek
Tartalom