Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-12-22 / 51-52. szám

й 1 I |F« К ® -Í [а Я Г I I Ä А ШШтЖ.. ^ í «л Дя г Т zjl Г J » jp ж Tulajdonképpen azért lapoztam föl a Római régiségek c. régi tankönyvecskét, hogy megtud­jam, mi az, ami a régi római cirkuszi játékokból átmentetett a mába, mi az, amit az ész emberében élő Ho­mo ludens — a „játékos ember“ — több mint kétezer év zivatarain keresztül ma­gával hozott az atomkorszakba. .. Milyen volt hát az előadás, a produk­ció kétezer évvel ezelőtt a Circus Ma­­ximus-ban? Amiről egyébként a kor nagy krónikása, Plinius — noha a rómaiak szenvedélye a cirkuszi játékok iránt köz­ismert volt — azt írta IX. 6. levelében, hogy unalmasak, s nem érti meg, ho­gyan lelkesedhetnek értük komoly em­berek. A cirkuszi menet a nagy kapun vonult be a keskeny, hosszúkás pályára, az aré­nába. Mikor már kocsik és lovak mind benn voltak, a rendezők a Hermesz­­szobrokra akasztott fehér kendőket le­vették, s meglobogtatták: kezdődhet a játék. . . A pálya közepén levő kb. egy méter magas kőfal körül futottak, haj­tottak a versenyzők, rendesen hét kört. A győztes az lett, aki a hetedik for­duló után először ért a kiindulóhelyre. A lóversenyeken vagy csak egy lovat használtak, vagy kettőt, az utóbbi eset­ben az egyik lóról a másikra ugráltak. A kocsiversenyek is kétfélék lehettek, kétfogatúak vagy négyfogatúak. A ló- és kocsiversenyeken kívül a cirkuszi játé­kokhoz tartozott az öt számból álló „mu­tatvány", a pentathlon is, amiben ugrás, futás, birkózás, diszkoszvetés és ökölví­vás szerepelt. A LÓ VELÜNK JÖTT hát az arénából a manézsbe, s az ugró­számokat is „átmentette" magának a „homo ludens“. S a nemes Plinius még rosszallóbban csóválhatná a fejét, mert a manézs benépesült az ezernyi válto­zatban megjelenő klounakkol (talán jo­­culátarok, mímesek, alakosok utódai), a hideg s forró égöv százféle csodálatos állatával, repülő emberekkel, boszorká­nyos ügyességű zsonglőrökkel — egyszó­val a sápi tóban nyüzsgő tarkabarka, csillogó, festett világ láttán, amelynek bűvkörében mégis felderül a szív, s a felnőttek egy percre éppen olyan őszin­tén és szépen tudnak nevetni, mint a gyerekek. . , S amelyet szerte a világon a bölcsőtől о sírig szolgálnak rajongva ezrek és ezrek — a cirkuszművészek tár­sadalma. „ARANYRÖKAK* Egy délutánra az NDK-beli AEROS cirkusz vendégei voltunk. A magas, szi­kár direktor felszisszent, amikor szégyen­telenül bevallottam, mennyire szeretem a cirkusz romantikáját. — Romantika??? — nézett rám, szú­rósan, szigorúan, s feddö hangon szóit: — Azt ugyan itt nem talál, itt nincs, itt csak kemény életküzdelem van! Csak ezt fogja találni a kulisszák mögött! — s ezzel elviharzott, Adi Graeber, a cirkusz művészeti vezetőjének gondjaira bízva bennünket. — Csak azért tagadja ilyen pogányul — kacsintott vigasztalón Adi —, mert ő is ebben a cipőben jár! Ugyanis is­mert újságíró volt, amikor az állam fel­kérte erre a posztra. Ö némi gondol­kodás után elfogadta, ideiglenesen — vagy húsz évvel ezelőtt. Az előadás előtti készülődésben a leg­nagyobb munka a lovak körül van. Meg kell tisztítani a patájukat, simára, csillo­góra csutakolni a szőrüket, nyergeim, kantározni, söprűvel, kefével tízszer is körüljárkálni őket, nehogy egy szál szal­ma-széna maradjon rajtuk, utoljára jö­hetnek a libegő tollbokréták. — Amint látja, nem a megszokott li­picaiakkal dolgozunk. Ez a fajta eredeti német tenyészet, a híres mecklenburgi igavonókból sikerült nemesíteni. Ezek az ún. Goldfuchsok, „aranyrókák", aranyos­barna, kissé rőtes színükről kapták ezt a nevet. KIS ELEFÁNT — NAGY GOND Jó darabig kelett támaszkodnunk Síta, a kis elefánt sátrának a kerítését, hogy a lehető legelőnyösebben lencsevégre kapjuk a bájos 10—12 éves „bakfist", és hogy a képen rajta legyen Lédi is, a hosszú selymes szőrű fehér kecske. Mint általában a tizenévesek körül minden családban, Síta körül is megsű­rűsödtek a gondok a cirkuszban. Síta és partnere, a kiskutya ugyanis tavaszra szerződést kaptak a Szovjetunióba. Ez ugyan nem lenne baj, sőt. A baj az, hogy a kis elefánt nem tud Lédi, a kecske nélkül élni — nem eszik, nem iszik, nem alszik, mélységes búskomor­ságba esik, ha barátnője nincs mellette. Igen ám, de Lédi nem kaphat beutazási engedélyt a Szovjetunióba, . mert oda szigorúan tilos patás állatot bevinni. Mi lesz hát Sítával a turnén?! Intézkedtek ugyan, hogy a határon egy új barátnő várja majd, de elfogadja-e, azt Síta? Mert ugye egyrészt a serdülök reakciói kiszámíthatatlanok, másrészt a cirkusz vi­lágában mindenki tudja, hogy az igaz barátság az élet legnagyobb értékei kö­zé tartozik. ÉS ÉLET-HALÁL KÉRDÉSE is néha. . . s elsősorban talán a sapito kupolájában, a manézs fölött, ahol a trapéz művészei mintha a gravitációval játszanának. Milyen érzés ott főn lenni? Minden fénycsóva kereszttüzében, amikor fény­nyalábok pontosan követik a lendületet és lengést, az elrugaszkodást és utána a testek feszült ívét-repülését? Amikor homályba vész a nézőtér, s a teret pa­rányi töredékében tón az időt is ketté­osztó fényfüggönyön odalentrő! egyetlen szempár biztató sugara sem hatol át? Milyen ott fönt? Petra, a lenszőke trapézművésznő me­sél erről két előadás között, lakókocsi­juk már sötétbe borult „verandáján". — Mindent, mindent idelent kell hagy­ni. A ruhánkkal együtt érzelmeinket, in­_I 141 LO < > О < z

Next

/
Oldalképek
Tartalom