Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-12-08 / 49. szám

A KTÖTONYVJ BML4DhJh jan JOHAN1DES 10 Minő egy futó pillantást vetett anyjára, s szemmel láthatólag fütyült a hatásra, amit a szónoklata ki­váltott. Mintha ugyanúgy biztos lett volna a dolgá­ban, mint mikor egy-egy pár estére szóló cicával ácsorog valahol, s határozott, férfiasán kioktató, farsangi módon vidám és hencegő meg csábító hangján így folytatta: — Nos, ez a te liblinged meg a leánya ... szóval Mentöke . .. egy csomó évig csak a felcsereket jár­ták... de hogy még egyik szemésznek se bírták megmagyarázni, miként fáj nekik az a nézés. Hal­lottál ilyet? Hogy van egy öreg szemész... egy öreg prof ... egy vén szaki ... ez már tisztára bepörgött ettől az egész franctól... hogy már a legszabályo­sabban verejtékezett... hogy minden lehetőt elkö­vetett, amit csak lehet ezen a glóbuszon, hogy meg­mentse őket. Hogy ezek, ezek a problémák... a liblingedé meg a Mentőkéé... úgy lebilincselték az öreg szivart, hogy minden erejét csak rájuk fordította, abban a szent hitben, hogy sikerült valami vadonatúj szembajt fölfedeznie! Hogy a prof egyre mohóbban sürgette... először sürgette ... aztán már esdekelt... hogy próbálják pontosan, a legpontosabban leírni... hogyan ... egyszerűen hogy miként fáj a szemük, ha néznek! Hogy szívvel-lélekkel támogatta őket! Minden erejéből Minden idegszálával! Minden... izé... tudós szenvedélyével! S hogy a végén ... 6 ... Mentőke .. úgy emlékszik rá, hogy a végén a prof vagy m a csuda... a fotelba dobta magát, és így kezdte Figyelmezzenek rám! Kegyeteknek én abszolúte elhiszem, hogy fáj a szemük... igaz lelkemre mon­dom, hogy abszolúte elhiszem ... azazhogy arra az álláspontra jutottam, hogy a kegyetek szeme igazá­ban nem is fáj! Kegyeteknek nem a szeme fáj! Az, ami fáj kegyeteknek... egyszerűen amiről úgy érzik, mintha de facto közvetlenül a szemük fáj­na... hát kegyetek azt a fájdalmat egyáltalán nem a szemében érzik! Mert nem akarom azt állítani, hogy az élet fái kegyeteknek, hogy valami egy­szerű ... nehéz ezt így kifejezni... allergia volna ... ugyanakkor nem is allergia ... de tudják, a kisegítő fogalmak néha még fontosabbak, mint az a sok verbum finitum ... egyszóval hogy... valami aller­gia ez az egész dolog... a tudat allergiája minden­re, bármire, amit csak regisztrál a tudatuk! Ám­bátor, ha mindkettőjüknél a pubertással együtt jelerftkezett... vagyis ha gyermekkorukban még nem okozott gondokat kegyeteknek, akkor az ember azt hinné .:. hogy kegyetek esetében ... mindkettő­jük esetében akkor 'jött elő, mikor kezdett ébredez­ni a tudatuk ... tehát mikor a nő kezdett ébredezni a lelkűkben! Más szóval: a tudás fája! Minő váratlanul és méltósággal lazított a nyak­kendőjén, s most olyan kabarészínészhez hasonlított, akit lagziba hívtak, valahova az isten háta mögé, falura, a búcsúk időszakában, mikor hegyen-völgyön szól a nóta, s mikor már mindenki elázott, a mi komédiásunk szót kér, s kezdi elsütögetni kopott, ócska elmésségeit. Észrevette, alighanem mindjárt az első percben, hogy sikerült lekötnie anyja figyel­mét, hogy tetszik az anyjának, amiképpen tetszett volna azoknak a kerekre hízott parasztoknak is, akik olyan fizimiskával járnak-kelnek, mintha benne, arcuk puffadt felszíne alatt malacaik tom­porának, mint egy házi istenségnek, naponta táplált, naponta szemügyre vett és csodált gömbölyűsége kezdett volna kiütközni. Minőből úgy dőlt a szó, mintha valami esztrád-színpadon ágált volna, míg a szemklinika professzorát igyekezett utánozni. Minő elemében volt — lehet, azért akart tetszeni az anyjának, hogy kicsalja tőle a pénzt, esetleg nem is szándékosan, sőt, valószínű, hogy akarata ellenére (erről egyébként, az akaratáról, talán maga sem tudta, hogy van-e vagy nincs), kezdett hova­tovább az anyja pártjára átcsúszni, jóllehet maga sem tudta, hogy ezt cselekszi, hogy egyszerre csak azonosulni kezd vele, hogy anyja revü-stílusát gya­korolja, hogy eddig még talán sosem bizonyította ennyire, hogy teste az anyja testéből szakadt ki, s hogy ereiben az ő vére kering, az a vér, amit esetleg évekig ott érzett bizseregni a véredényeiben, az, melynek természetéről talán már kicsi korától meg-meggyőződhetett, de mindeddig egyszer sem tett róla ilyen meggyőző tanúbizonyságot, akár ön­­tudatlanul is, mint most. Kezdett hasonulni az any­jához. Mozdulatai és irányváltásai váratlanul az övéit idézték: — Az öreg... Mentőke szerint. .. még soká, jó soká ücsörgött csak úgy... csak úgy, aztán ezt mondta: Ha kegyetek nem érzik sértőnek a dolgot, kérném szépen, hát szerintem nem más ez az egész, mint lelki defektus, ámbátor persze nem is defek­tus, mondjuk hogy defektus, a szónak egy bizonyos értelmében, amitől szenvednek és amit automatice éreznek... mint példának okáért egy illatot vagy egy szagot, kérném szépen... de ha igazán nem éreznék sértőnek, hát kérném szeretettel... ez tisztára csak az én feltevésem, kérném kegyeteket szeretettel... abszolúte feltevés, kérném szépen, tévelygő emberek vagyunk mindnyájan, kérném szépen, feltevés, kérném kegyeteket szeretettel, amit semmi sem igazol, de próbálják meg, kérném sze­retettel, az ember kifürkészhetetlen teremtmény, kegyeskedjenek szeretettel megérteni, ha túlontúl éreznék... értik szeretettel, azt az úgynevezett fájdalmat a szemükben, igyekezzenek kérném sze­retettel ... man is a mystery.. . kérném szeretettel, igyekezzenek... ha majd igen-igen fáj... igyekez­zenek szeretettel beleélni magukat kérném szépen abba a . .. mikor még gyerekek voltak! Gyerekek! Kérném szeretettel! Meg kell hogy értsenek, kérem, kegyeskedjenek megérteni! Első hallásra, kérem, ez úgy hangzik, mintha tréfálkozni óhajtanék! De kegyeskedjenek tudomásul venni, hogy én halálo­san komolyan veszem a dolgot... kegyeskednek tudni! A tudás fája. bármi jelenségben megnyilat­kozhat. Minő utánozta a doktort, akit sose látott, akit soha el nem képzelt, akiről korábban biztosan egy­szer se gondolkodott, s fintoraival, amikről minden­ki, ha közvetlenül azelőtt látta Minőt, szüntelenül hitte volna, hogy nem volt, de nem is lesz képes rájuk, fintoraival, amik egy-egy pillanatra oly tökéletesen átrendezték a vonásait, hogy egy na­gyobb járási székhely publikumát is tapsra ingerel­ték volna, sikerült anyját mosolyra bírnia. Arcokat váltott, s szemének mélyéről egycsapásra eltűnt a korábbi sunyi fény, amit pénzsóvár szenvedélye csiholt, ravaszkodni sem akart már az anyja előtt, hanem csak bohóckodott, mert beleélte magát a játékba, s öntudatlanul, tiszta szívből éreztette, hogy öröme telik a játékban, s ez az öröme csak fokozódott, látva, hogy Luca is örül. A láthatatlan páciensnőkhöz fordult, s még egyszer utánozni pró­bálta a doktort. Luca egyre növekvő érdeklődéssel figyelte Minő ripacskodását, s apránként olyan kifejezést öltött az arca, mint egy kisleányé, aki előbb örül, majd elborzad, hogy alig egy-két másodperc múlva már­­már ujjongó sikongatásban törjön ki, mikor a báb­színházban a csillagos homlokú királykisasszony a sárkány teteme fölött rebegi el a hála szavait a tutyimutyi Jankónak. Luca karperecé megcsör­rent, s Minő jelenete új lendületet kapott tőle: önkéntelenül a tükörbe .nézett, kihúzta magát — most sem látszott rajta, a legcsekélyebb mértékben sem, hogy pénzre megy a játék, szeméből egy tize-, öt éves kamaszkölyök zabolátlansága szikrázott a világra, s így szónokolt: Lazítani, kérném szeretettel, lazítani kell! Nincs, kérem szeretettel, kifogásom egy amitriptilin kúra ellen. Kérem! Kegyeskedjenek szeretettel megtudni, az amitriptilin kiválóan radírozza a tu­datalatti tartományt, kérném szeretettel, de ha azonközben, míg kegyetek képzeletben a gyermek­kor útjait járják, kérném szépen, már nem fog úgy fájni a szemük, akkor maid hinni fogok magam is ebben a föltevésemben, hogy itt egy pszichés ügyről van szó! Most még csak gondolom ezt az egészet! (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom