Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-08 / 49. szám
Kurta históriás ének a szőgyéni asszonyokról és férfiakról Mi minden szükséges ahhoz, hogy egy faluról elmondhassuk: no, ez a falu aztán igazán szerencsés? Nos, akik Szőgyént (Svodín) ismerik, azt mondják, hogy azért „megy nekik olyan jól", mert ott az asszonyok a köténynél többre becsülik a munkaruhát. Sevcsik Mária, a nőszövetség ottani alapszervezetének elnöke mondja el, hogy ez a szóbeszéd miért igaz; közben az is kiderül, hogy báloznak a szőgyéni lányok, hogy főznek a férfiak; meg az is, hol szorít a csizma, és miért „fizetett“ az elnöknő ötvenért ötvenet О _I Ni СО 3 > о < z •о о Linern ellenükre, nem a család rovására, hanem közös érdekeinkért gaz, ami igaz, nem panaszkodhatunk, jól menő, gazdag szövetkezet ■ a mienk. Ügy igaz, ahogy mondják, talán valóban azért is, mert nálunk a munkaképes korban levő nőknek a 90 százaléka dolgozik. Legtöbbjük természetesen a szövetkezetben, szám szerint 425-en, a többiek pedig a helyi gazdálkodás (asztalosműhelyünk van), a boltok, a nemzeti bizottság, az óvoda, iskola alkalmazottai. Faluhelyen nincs mindenütt a nőknek ennyi munkalehetőségük, de sok helyütt, ha van is, az asszonyok nem tudják úgy kihasználni, mint nálunk. Mi arról is gondoskodtunk, hogy legyen hová tenniük az apróságokat, míg anyuka dolgozik: legyen óvoda, az iskolában étkezde, jó üzemi konyha a szövetkezetben, nehogy az ebédkérdés mindennapi gond legyen. Igaza van, azért egypár szalmaszálat keresztbe kellett tennünk érte, nem hullott az ölünkbe... és nem is egyik napról a másikra. Türelem, szívósság is kellett hozzá, de ma már ott tartunk, hogy a három óvodánkban minden gyermeket el tudunk helyezni, s egyelőre nem is kell helyhiánytól tartanunk. Vagyis a háenbén — óvoda-ügyben nincs egyetlen elintézetlen kérvény sem! Mindezt egy mondattal is elmondhattam volna, de tudnia kell, hogy huszonkét éve vagyok óvónő, és a kezdet kezdetétől mindmáig egy napra sem másutt, mint itt a falumban. így hát megérti, hogy minden más az életemben csak ezután következik. (Emlékszem rá, hogy akkor, amikor tévúton végeztem a képzőt, néhanapján még a családom is...) Hogyan találkozik bennem az óvónő a nőszövetségi tisztségviselővel? Mit nyújtanak egymásnak? Rengeteget! A lassan-lassan jubiláló szervezeti tisztségemnek — több mint húsz esztendeje vagyok a helyi szervezet elnöke — mindenekelőtt a nők bizalmát köszönhetem. Valahogy úgy van, hogy akire rábízzák a gyerekeiket, ahhoz mással is bizalommal fordulnak... Aki ismeri a gyermekes anyák családi gondjait, az ezen keresztül látja a tágabb közösség, a faluja társadalmi gondjait. Ennek megfelelően viseli, illetve használhatja ki tisztségét. Ilyenkor aztán megesik, hogy a megoldásra váró dolgok fontossági és sürgősségi sorrendjét másképpen állítja fel, mint azok, akik a főhivatalokban, a főigazgatóságokon csupán adat- és számhalmazok, statisztikai kimutatások szerint mérnek, döntenek arról, hogy nekünk itt a faluban mi legyen az elsőbb. Hogy ne csak elmélkedjek, hadd mondjak el egy konkrét példát. Nincs bevásárlóközpontunk. A tejbolt arra, az élelmiszerbolt amarra, a hentes erre, a textil másfelé, a cipőbolt megint máshol. Ne adj’isten, ha valakinek tejet, húst és zoknit kell vásárolnia egyszerre, lejárhatja a lábát, ráadásul a sötétedéssel kerül haza, mert hát itt áll egy kis sor, ott áll egy kis sor. Mivel általában nálunk is a nők a család „anyagbeszerzői“, a nőszervezet saját gondjának tartotta a vásárlóközpont ügyét. Egy évig leveleztünk az illetékes járási főfóhivatallal, a surányi (Surany) Jednotával. Akkor aztán lejött két-három emberük azzal, hogy „itt vannak azok az asszonyok, akik úgy szeretnek levelezgetni?“ Körülnéztek — de azóta sem történt semmi, és sejtelmünk sincs, meddig kell még hetente többször szatyrainkkal körbejárnunk a falut. Bölcsőde, napközi, bevásárlóközpont — ezeket kiharcolni a legfontosabb feladatunk. Talán egyszer valakinek eszébe jut majd, hogy megírja a szőgyéni nőszervezet „históriáját“... Van mire visszaemlékezni, hiszen nem sokkal a felszabadulás után megalakítottuk a helyi szervezetet. Szépek az emlékeink, sőt egy-két kedves hagyományuk is van: minden évben farsangkor „leánybált“ rendezünk azoknak a csitriknek a tiszteletére, akik még nem voltak táncmulatságon. A bálirend: éjfélig csak a lányok, asszonyok kérhetik táncba a férfinépet, minélfogva nálunk a férfiak is tudják, mi az „petrezselymet árulni“. Ebben a még megírandó „históriában“ az egyik fejezet címe az ismert ballada kezdő sora után ez lehetne: „Negyven férfi tanfolyamra tart...“ Nos, mint minden helyi szervezet, mi is éveken keresztül egyre-másra rendeztük telente a szokásos tanfolyamokat. Egyszer aztán megirigyelt bennünket a férfinép, összeálltak negyvenen és megkértek, rendezzünk nekik is főzőtanfolyamot! Meglett. Ez öt évvel ezelőtt volt, s azóta minden évben a tanfolyamtársak megünneplik az évfordulóját Ugye, kedves emlékek? No de szervezeti életünk nemcsak ilyen és hasonló könnyed epizódok sorozata. Szervezeti életünknek ideológiai fejlődése is van. Dalos-vidám társadalmi munkával kezdtük annak idején, aztán keresztülmentünk az első és nagyon komoly politikai iskolázáson: a mezőgazdaság kollektivizációja volt ez. Gyűlések, agitáció — nem volt könnyű. A következő években tevékenységünkben sokszor dominált a kulturális tevékenység. Az utóbbi 5—6 évben a politikai-nevelő munka került előtérbe. Eredmény? Van. Nem túl látványos — a felületes szemlélőnek. Mert az asszonyok még nem vitatkoznak a hallottakról. De jelen vannak (tehát nem csak eljönnek!), s ez a jelenlét már odafigyelés a világ dolgaira, a társadalmi, politikai összefüggésekre Tessék? Ha nem szól, el is felejtettem volna azt a bizonyos „ötvenet“, aminek a híre idehozta ... Az úgy volt, hogy én ebben az évben töltöttem be az ötvenet, és a születésnapomra gyönyörű ünnepséget rendeztek. De olyan szépet, hogy úgy éreztem, ha nem viszonzom — adós maradok! Így gondoltam ki, hogy az ötvenért ötvenet! — vagyis ötven új tagot szereztem alapszervezetünknek. Nem, nem volt olyan nehéz! Tíz-tizenöt asszonyt magam győztem meg, a többit pedig kérésemre a_miinkacsoport-vezetők. S mondhatom, igazán szívesen segítettek — a férfiak! Látja, ez is fejlődés, s bizony nem is csekély! A férfiak, a férjek is megértették (ha puszta megszokásból morognak is néha), hogy nem ellenükre, nem a család rovására, hanem éppen közös érdekeinkért végezzük társadalmi munkánkat. LÄNG ÉVA 4
