Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-10 / 45. szám
— Értsd meg! Te vagy az egyetlen barátnőm! Értsd meg, hogy... ez az én pénzem, és senki . . . nem tud róla! Hagyd mór! Hagyd már végre! Zárd le már! Dana! Hallgass már meg! Dana! Mit kell itt nekem meghallanom? Ha nem tudnám ... — Luca nekikészült, hogy rágyújtson. — Százas, hogy nem tudom. Tudom, milyen az életed. Nem tudod, élek-e én. Ne játssz! Kivel? Tudod, mibe kerültek a játékaid! — Miért mindig magadról beszélsz, mikor rólam akartál beszélni? — kérdezte Dana egy magabiztos, egy öntudatos mosoly kíséretében, amiben mindazonáltal egyre növekedett a fájdalom, s ez olykor egy-egy pillanatra át is fedte szüntelen és titokzatos jókedvét. — Nálad mindenki bankot robbantott — jelentette ki Luca szilárdan, de részvétlenül, mint aki szándéktalanul valami számlahibára figyelmezteti a beosztottját, mint aki mindig is tudta, hogy maga az élet rendelte öt mások bírójává. Magad is tudod, hogy a dolog csak először fáj súgta Dana. Ezzel meg mit akartál mondani? Mire célzol? — A jégkorong, drágám. A jégkorong — közölte Dana, mintha kondenzált fájdalma a kimondott szavak minden egyes hangjában testet öltött volna. — Jégkorong? Jégkorong? - ütközött meg Luca. — Láttad-e, mieink hogyan játszottak Kanadával? — kérdezte Dana. — Kanadával? Miért Kanadával? — bámult Luca. — Mert az volt az utolsó játszma. Az volt az utolsó játszma. Nem? — magyarázta Dana. — De mi köze ennek a mi dolgunkhoz? Elfelejtettem. Elfelejtetted? Mi győztünk három-egyre! — jelentette ki Dana. — El is felejtettem, hogy te az életet jégkorongnak tekinted - nrjondta Luca. — Hogyhogy, miféle jégkorongnak? - ütközött meg Dana. Jégkorongról beszélsz - felelte Luca. — Ilyet hallottál tőlem...? Ilyet mondtam volna? álmélkodott Dana. — Tudom! Arra céloztál, hogy az élet, az nem más, mint kemény játék! - bólintott Luca. — Tudod, hogy én úgy értek az élethez, mint a komoly zenéhez — emlékeztette őt Dana. — Akkor hát... mire céloztál azzal a jégkorongüggyel? — firtatta Luca, mint aki észrevétlenül szem elől tévesztette a követett célt, s rádöbbent, hogy kezdhet tapogatózni. — Tegnap . .. nem is, tegnapelőtt, az üzemi üdülőnkben egy keresztrejtvénnyel bajlódtam. A rejtvény valahogy így szólt: Jégkoronggal, szerelemmel kényeztet a tavasz. Ilyenformán hangzott, de rímelt is - mondta Dana, s nézése váratlanul egy apáca földöntúli szelídségével telt meg. — Jégkoronggal, szerelemmel kényeztet a tavasz. No és? Semmi ... Ez minden — vetette oda Dana. — Minden? Tényleg minden? — fortyant föl Luca. mint egy dühös gépírónő, mint egy hivatali segéderő, akinek éppen most mondtak föl. — Egy mákszemmel se több . . . Mikor említetted, hogy nálam mindenki bankot robbantott, hirtelen ez jutott az eszembe! — közölte Dana vontatottan és puha, ábrándos tekintettel, amelyben persze egy szem ábránd sem bujkált, hanem valami más, valami, ami о beletörődés rokona, s azok szemében borong, akik nagyon nagy időre búcsúznak, olyan, mint a legtitokzatosabb, a felszín alatt megbújó, az évekkel ezelőtt oda süllyedt és hozzáférhetetlen, kihasználatlan, érintetlen könnycsepp, Dana meglephetetlen nézése legmélyén. Olyan volt ez a nézés, hogy el lehetett mondani róla, ezentúl az égvilágon semmi sem árthat már neki. — Azt akarod mondani, hogy egyszer sem jutottál a koronghoz? - firtatta Luca ravaszul és fölényesen. — Nem tudom, hogy az, amit olyan nagyon kergettem, a korong vott-e vagy sem. — Ilyet ne mondj. A korongot jó sokszor te kezelted. — A korongot — ? Hogy a korongot én kezeltem volna? — A korongot. A magasak. A barnák. A feketék. Egy vörös hajú. Mint az a pincér is a Vaskúton - sorolta Luca, mintha az iménti társalgás hangulatát szerette volna visszavarázsolni a hallba, amikor még bánni tudott az igazával. Jégkorong közben mindig rettenetesen didereg tem — jegyezte meg Dana, s elpirult, mint aki szégyell valamit. . — Miért nem kiabáltál? Mindjárt fölmelegedtél volna — oktatta Luca, s Kennedy-fejes gyűrűjére tekintett. — Gondolod, hogy az ember fölmelegszik, ha kiabál? — Legalább egy valomit kérhetek-e tőled? - kérdezte Luca. Mit? Hiszel-e nekem? Mi hasznod neked abból, ha hiszek? Temérdek sok. - Luca nagyot sóhajtott, úgy folytatta : — Ha nem akarod ezt a pénzt, hát. . . nem bánom... add vissza, de csak akkor... ha a fiad, 2ena, leszerel. Rendben? — Ragaszkodsz hozzá? — kérdezte Dana, és szemrebbenésnyi nyomatékot adott annak, hogy ő mosl kegyet gyakorol.- Kérlek . . . Szépen kérlek . . . s visszaadta Danának a kézitáskát. Dana olyan pillantással vette át a táskáját, mint amikor egy új arcot mutatnak be az embernek, s a térdére fektette, amikor az ajtó megcsikordult. Egy fiatalember lépte át a küszöböt, a ténylegesek viseletében, egy őrvezető, a maga ravasz, szúrós, bár felelősségtudatot is tükröző tekintetével, a ravasz, mi több, agyafúrt tekinteteknek abból a fajtájából, mely minden pillanatban tüstént és bárhol kész arra, hogy mérlegeljen, osztályozzon, rendezzen, bekalkuláljon, számlázzon vagy kitöröljön dolgokat, egyetlen szemrebbenés nélkül, olyan fiatalember, aki az ő tucatszemével, nem is olyan ritkán, másokra is emlékeztetni tud bennünket, egy megnyerőén mélybarna szemű fiatalember, olyan, mintha Írisze és szembogara teljesen egybeolvadt volna, egy apák módján becsületes, egy cégvezetők, módján megbízható szemű, egy sűrű, mély, kies erdőhöz hasonló szemű fiatalember, olyan erdőhöz hasonló szemmel, ahol minden gyermek el tudna tévedni, olyan szemmel, amelyik úgy tekint a világba, mintha ingyen támaszt kínálna az embernek, teljesen önzetlenül, vagy legalább egy átmeneti biztonságot, egy meghatározott készenlétet, belátó részvétet, egy konok férfi, a menedékházak gondnokainak, versenybajnokoknak, hegymászóknak, a természet embereinek tekintetével, s megcsókolta Lucát, belecsókolt anyja hajába, félig leeresztett szemhéjjal, mint oki legapróbb idegszálával is ura és ismerője minden olyan apró fogásnak, amivel az ember egy olyan csókot irányíthat, amelyet egy korosodó nőnek szán, megnyerő, annál is több, szertartásos meghajlással köszöntötte Danát, s úgy mosolygott rá, mint ozok a fiatalemberek, akik a falragaszokon az egészséges fogsorokat reklámozzák. — Szentelnél-e nekem egy kis időt? Csak egy pillanatot, mama — kérdezte azon a gyöngéd, csöppet sem kapkodó, türelmes hangon, amely minden kérdő alakja mellett sem kérdez, hanem követel. — Persze hogy szentelek — bólintott Luca, s figyelme összes szintjeivel a fiához fordult. Dana fölállt, de sem Luca, sem Minő, az őrvezető nem érzékelte azt a félénk — határozott? — tartást, ahogy a kézitáskáját fogta. Luca úgy bámult a fiára, ahogy a gyermek örül. ha visszatér a hó, s úgy itta pillantását, mintha egy pohár vizet ivott volna. 6. A A BaCTKÖMYVI BhLMDhJb (folytatjuk) — esdekelt Luca, JÄN JOHANIDES T •• 7 1 ukor Tükör a hold. Tükör — tükör a két szemed. Szemed tükrén a holdfény megremeg, s a csöndbe súgott ös varázsszavak most fénnyel írt betűknek látszanak A puha szárnyú éji óra száll: szemed tükrén ragyog a holdsugár, ki tudja, mire vár. Emlék. Emlék a kettőnk minden régi álma. Forró fejünk alatt emlék a párna, s emlék, hogy egyszer te meg én, ifjúságunk tűnő szigetén, együtt lestük a holdsugáron át Anitra láncát és Solvejg dalát. Kaland. Kaland az élet és a szerelem. Nem is én voltam, és talán te sem, kik egykor azt hittük: varázs, varázs a létben minden villanás, s egymás erén érezni épp elég az élet halk ütőerét. Sziget. Ifjúságunk távozó sziget. Magunk sem értjük, más hogy értse meg, hogy így, éveink hídján, számyszegetten, mi megmaradtunk mégis mind a ketten, s mikor a holdfény lopva áloson az arcodon és át az arcomon, még egyre halljuk a holdsugáron át Solvejg dalát Csoda. Csoda a tükör — tükröm a szemeden. Csoda az emlék, kaland s a szerelem. Szerelmünk, mint cseppkő a lágy setéiben, még egyre változik, titokban, észrevétlen, oly nyugtalan s mégis oly álmatag, oly lüktető, mint kő a csepp alatt, s oly alkotó, mint csepp a kő között: sír és remeg, de már örök. A lány és a farkas (Love story) Szeretlek — mondta a lány. Megeszlek — mondta a farkas. A lány csak mosolygott: kék szeme volt, s a téren tavaszi térzene szólt. Bekaplak! — mondta a farkas —, az ám. S csattogtatta fehér agyarát. A lány csak mosolygott, nem remegett, nézte a bodros fellegeket — úsztak az égbolt tiszta taván — s megfeszítve kis barna hasát, magához vonta a farkast. Apa leszel — súgta a lány, s bukfencet vetett a farkas.
