Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-31 / 5. szám

Ж 11 emréa került kezembe a Szlo- ИЛя vők népmesék harmadik kia* * dósa. Újra meséket kezdtem olvasni. Az, amit most írok majd, nem elemzésnek, hanem hitvallásnak készül.

Van talán benne (örvény, s ki tudja, nevezhetjük-e igazságtalannak, hogy az élet legnagyobb dolgait nem szoktuk ünnepelni. Örök szellemi adósságainkat idővel nem tartjuk számon. Ikarosz szárnyat kap és repül, s nem töri a lejét azon, hogy eredetileg szárnyatlan volt, s ma is az lehetne még. Talán törvény az, ami megszabta, hogy az a bizonyos tűfoka, amelyen át valami í nagyságba lép, a szeretet, s ez a szeretet olyan természetes, hogy nem is ébredt önmaga tudatára, tehát nem is kér semmit saját magának.

Sokszor fényűzésnek tartjuk gyermekkorunk emlékeit idézni, s még inkább túlzott érzékenységnek, mely nem társaságba való, bár ez is azt bizonyítja, hogy titokban szivesen hódolunk ennek a foglalatosságnak, s hogy a mélyben még valami érzelemfélét is hordozunk: életünk legszebb tizenöt évét már leéltük; az, amit ma élünk, csak ennek a pompás hitelnek a törlesztése. Ezért érezzük a gyermekeken elkövetett sérelmet a világ legnagyobb sérelmének. Ma emlékezni logok.

Meséken nőttem föl. Ezek a történetek annyira kitöltötték gyermekkoromat, hogy néhány mese egy-egy mondatát még ma is mágikus varázsigének érzem. Mormolom őket, s úgy érzem, valami történni fog. „Uram királyom, hebegte, nagy ám a galiba, de nagy ám." A felnőtt a forma racionális elemzésével sosem éri majd el talán az érzékenységnek azt a fokát, ahova a gyermek, mondanám merész intuíciója révén, ha ezt a szót a kétes meghatározások egész sora nem kompromittálná, eljut. „Mamicka ma zarezala, otecko ma zjedol, a sestricka neboziatko, pozbierala kostialicky, zahrabala pod zeleny dúbok, vyrástol zo mna sivy holúbok." (Anyámasszony levágott, apámuram megevett, szegény kicsi húgom csontjaimat összeszedte, lombos tölgy alá temette, szürke galamb kelt ki belőlem.) Ez a kis dal, amit a galamb énekelt, nem is tudom már melyik mesében, ez volt az én ritmusábécém. Olyan szerencsém volt még, hogy első Ízben nem is olvastam, hanem a nagyanyámtól hallottam. Memóriám megerőltetésével még ma is föl tudom idézni, hogyan hangzott annak idején, s érzem a régi, semmi máshoz nem hasonlítható gyönyörűséget. A dobverö pergése a bőrön, az keltett bennem valami hasonló érzést, mikor a falu zenekara próbált. Lágyság és határozottság egyszerre, mozgás és tartam, inger és megnyugvás, kérdés és nem túlzottan tolakodó válasz — s az eredmény: gyönyörűség és öröm. Érdekes, hogy kezdetben nem az egyes szavak tartalmát érzékeltem. Mondatok rögződtek bennem, hála pompás hangzásuknak, öntvények módján. „Uram királyom, hebegett, nagy ám a galiba, de nagy ám." Később, évek múltán, valami arra késztetett, hogy éppen a meséket fennhangon olvassam el, noha más könyvek lapjain csak a szemem szántott végig. Vagy az az „anyámasszony levágott" kezdetű versike. . . Képtelen voltam rájönni, miért van az, hogy ez a vers, az árva sorsa fölötti bánkódásomon túl, még valami tudatalatti megelégedéssel, már-már gyönyörrel is feltöltött. Ma már tudom, hogy szépsége által. Nagyanyám csodálatosan tudott mesélni. Nem mese volt az, nem olyan, ahogy a mai ember műveli, képtelenül arra, hogy némi hamis mellékzöngétől megszabaduljon, ami körülbelül annyit jelent, hogy ő maga természetesen nem hisz a dologban, hogy ő fölötte áll az egésznek, hogy öt a mese csak szórakoztatja, vagy egyszerűen csak neveli vele a gyermekét, akinek naiv bizalma egy kicsit még meg is hatja. Nagyanyám úgy mesélt, mintha maga is abból a világból lett volna, amelyről meséje

szólt. Azokon a pontokon, ahol nem egészen hitt a dologban, bizalma hiányát nem próbálta üres lelkendezéssel pótolni. Nem tudom, mit meg nem adnék ma azért a nyelvért, melyben a szó teljessége és szépsége minden pátosz nélkül, mégis már-már monumentálissá fokozta önmagát. Sosem tudtam, ma sem tudok szabadulni valami tisztának, áttetszőnek, ugyanakkor anyagszerűnek érzésétől, ha arra a nyelvre gondolok. Mielőtt tudtunk volna róla, áramlott belénk a szépség. Mielőtt föl tudtuk volna fogni a mesék tartalmát, megszerettünk és örömmel ismételgettünk belőlük egy-egy szót, mondatot, versikét. így, lassan épült bennünk az érzékenység a szó tisztasága és szépsége iránt, érzékenységünk és ítélőképességünk. Az elsajátított szavak és szókapcsolatok egyfajta cenzúrát is kialakítottak bennünk, s ez minden szervetlen szót és kapcsolatot kirekesztett onnan. Ez az automatikus gát voltaképpen a nemzeti nyelv tisztaságának legnépszerűbb örizője. Csupán a nemzet egy elenyésző töredékének áll módjában, hogy logikai elemzéssel indokolja meg egy-egy nyelvi elem nem nemzeti és nem szerves voltát. A nemzet túlnyomó többsége egyszerűen úgy beszél, „ahogy a csőre nőtt". S hogyan nőtt a csőre? Mi hatott rá abban az időszakban, mikor még lágy és képlékeny volt, mi adott neki formát? Az enyémnek nagyanyám és a szombat esték.

Máig sem feledhetem a téli szombat estéket. Az iskolából ötkor szabadultunk. Szinte futottam, zsebemben a meséskönyvvel, előre tudván, mivel vár az otthon. A fölsúrolt padló és leteritett pokrócok illata, a friss kenyér illata, pattogó takaréktűzhely meg a víz sustorgása a forrpontot megelőző pillanatokban. Holnap vasárnap. Nem kellett készülni, s nem kellett a munkára gondolni. Ez a mesék estéje volt. Ennek az estének szavai nyomokat hagytak a képlékeny emlékezetben. „Kisöpri ő lassan mind a tizenegy szobát, ki bizony. A király baja is mind elmúlt. Indulok én, hogy beállnék valahova szolgálni.. ." Valóban úgy érzem, hogy a legnagyobbakat tudtunkon kívül kapjuk, s szellemi adósságunk terhe nem nyomaszt.

Egyszerű könyv volt, előrelátón tartós papírból, a lapok sarkait az előző évfolyamok rég lekerekítették. Ó, ha Fulla képei diszitették volna! Évek óta készülök, hogy fölkeresem az iskola könyvtárát, de nem merem.

Hosszabb ideje faggatom már magamat, hol kezdődhet az, amit ma így hívok: erkölcsi alapelveim. Egyáltalán honnan ered, hogy az vagyok, aki vagyok. Első imáimat parancsra mondtam el, s nem értettem őket. Első meséimet megértettem. Az igazság, az emberi mocsok és emberi szépség örök harcát itt fedeztem föl először. Változtatott-e valamit a dolgon, hogy földi és égi sárkányok világában folyt le az egész, akik ellen világ lustái harcolnak? A gyermekhez közeli nyelven tolmácsoltak minden eminensen „leinőtt" dolgot. Lehet, hogy mai undorom minden aljas és alacsonyrendű dologgal szemben megfelel hajdani aggódásomnak a királykisasszonyért vagy a mézeskalács házikóba szorult gyermekekért. Ha a széles folyammal hasonlítják össze, minden erecske groteszk egy kicsit, de minden széles folyam egy ilyen erecskével indul. Lehet, hogy ezért oly fontos, milyen volt az erecske. Az igazság pártjára a mesék állítottak bennünket. Újra meg újra magával ragadott, ahogy az igazság szemünk láttára teljesült azoknak a sorsában, akik már bizalmas ismerőseink voltak. Előre örültünk teljesítményeinek, annak, hogy a vasorrú bába utoléri a gonosz mostoha lányát s leszaggatja róla az aranyakat, annak, hogy a világ lustája nyakig beleteremti az ólomba a sárkányt. Szombat estéinken jártuk ki az erkölcs első iskoláját, tanultunk megbocsátani és bosszút állni, tanultunk alázatot és büszkeséget, igazságot és becsületet. Tanultunk, bármily paradoxul hangozzék, a mesék nem földi és emberfölötti lényei közt, hinni az emberben és erejében. Könnyen tanultunk, úgy, hogy nem is tudtunk róla, s то alaposan próbára kell tennünk az emlékezetünket, hogy tanítónk arca földerengjen.

„Nagymama, meséljen nekünk a ...“ így kérleltük őt, s így kérlelik ma is a gyerekek. Ez viszont azt jelenti, hogy az illető mesét már ismerik, hogy számtalanszor hallották már. A mese-e az oka vagy a gyermek, hogy újra azt kérik? A gyermek az oka. Oka persze a mese is, mert a tökély sohasem fog apadni.

Gyermekkorom idején sokáig, ha az

MILAN RÜFUS

Szombat esték

erdőből hirtelenül tisztásra értem, furcsa izgalom vett rajtam erőt. Képzeletem megmozdult és cselekvésre késztetett. A rét közepén egy kő áll. Tovább kell hengeriteni! Alatta biztosan nyílás rejtőzik, s a föld mélyébe visz. Arra visz az út egy más, titokzatos világba. Azt mondják olvasóim: észbolonditás. Én viszont azt mondom: mi lenne a gyermek a képzelete nélkül? S mi lenne az ilyen gyermekből húsz év után? Vajon nem éppen a képzelet űz-e bennünket, hogy megvívjuk harcunkat az ismeretlennel? Nem létező tájak hite és keresése nem tart sokáig. A gyermekkor előjoga ez, s elvesztésével maga a gyermekkor is bukik, de marad utána egyfajta tartós kíváncsiság, marad a vágy, hogy a dolgok kemény kérgét lehántsuk, marad a sejtés, hogy a világ nem olyan merev, amilyennek eleinte látszik, hogy vannak még a belsejében világok, amiket keresni kell. Úgy vélem, hasonló érzések nyomait hátrahagyták a mesék mindenkiben, aki rajtuk gyarapodott. Nem olyan veszélyesek azok a boszorkány-ügyek. Senki sem fogja misztifikációk gyökereit keresni abban, hogy a gyermek mint eleven lényt öltözteti és táplálja a játékbabát. Az pedig, hogy a mesék segítettek megérteni és megnyitni előttünk a dolgok pirinyó lelkét, olyan igazság, ami mellett bármikor tanúskodni fogok. Aztán — a mese nyelve az anyagszerűség, a földközelség hatalmas érzését, a tej, a föld és a gabona izét hagyta hátra bennem. Csak ma, egyegy figyelmes ellenőrzésnek hála tudom fölfogni, milyen finom agitáció folyt itt az életért. Megszoktuk, hogy a szót egy kicsit vulgárisán tekintsük: ehető — nem ehető — a szó tartalma (ezzel a küldetése is) — szótári jelentése a szó legdurvább értelmében, semmi több ennél. Elszegényedtünk.

Még a versért szeretnék köszönetét mondani. A metamorfózis és a jelkép a modern metafora szülei és ősszülei. Egyikkel is, másikkal is a mesében találkoztam először. Az aranynál értékesebb só szimbolikáját föl se bírtam fogni a maga teljességében. Elragadó metamorfózisokra találtam. Radúz és Ludmilla aratóvá és gabonává, léggyé és remetévé lesz. A sárkány egy csapásra kossá, a kos nyállá, a nyúl galambbá változik, s a galamb tojása halálra mérgezi a sárkányt. Bizarr költői képek. A kettészelt citromból csupasz kisasszony lép elő, s ételt és ruhát kér. Egyszer Majakovszkij, Prágában, állítólag a Hybernskán is végigballagott. Hirtelen megállt, s azt kezdte firtatni, hol van az utca másik bejárata, mert onnan is látni szeretné a Hybernskát. Századokkal korábban, a népmesében Így beszél a lóca: „Már hét éve járnak az emberek ezen az egy oldalamon, és senki se fordítja meg a másik oldalamra." liri Wolker a huszadik században gyönyörű verset ír: „Miluji véci, mlcenlivé soudruhy, protoze vsichni nakládají s nimi jakoby nezily." (Szeretem a tárgyakat, hallgatag elvtársaimat, mert mindenki úgy bánik velük, mintha nem élnének.) Századokkal korábban a hépmesebeli mostohalány Így beszél: „Adj isten jószerencsét, padocskám. Adj isten jószerencsét, kemencém." Annyi emberi szeretet volt a mesében, hogy a tárgyaknak is jutott belőle. Ilyen volt az én költői óvodám. Ilyenek voltak a szombat esték. Az anyanyelv, az emberség, a szépség és képzelet estéi.

Mert a mese vers, amit egy szerencsés pillanatban megírtak, majd századokon át ismeretlenek tömegei tökéletesítettek. Azoknak a törvényeit, leszűrt tapasztalatait tolmácsolja, akiknek vállán az élet nyugszik. Mély jelképeit nem értettem, de változtat-e ez valamit a dolgon? Hatalma abban áll, hogy ábécéje egyformán érvényes a kicsiknek és a nagyoknak. Ö a dióhéj, mely életet zár magába, s az embert a mag bölcsességére és kifürkészhetetlen voltára emlékezteti.

KONCSOL LÁSZLÓ fordítása