Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-31 / 5. szám
MIROSLAV VÁLEK C su h иду < « « Q g Csak úgy, mintha véletlenül akadtunk volna össze, mintha az utcán, záporesőben láttalak volna meg, mintha hajón utaztunk volna, szökve, csak úgy, mellékesen így szólok: „Szeretlek!” S te így szólsz: „Ó mint a többiek!” Csúful leforrázva — lehetett volna augusztus s a fák gyökeréig alázva, laza is talán kulcscsomómmal játszottam volna tétován, s így szóltam volna: „Gyerünk Csak így, mintegy véletlenül és mellékesen. haza!” De az is lehet, hogy az egész szerdán, úgy fél négy tájt történne meg, a kiskapu alatt, ahol léggömböket árulnak és dísztárgyakat. Te azt suttognád: „Ugyan? S hova?” S én kérdezném: „Mi történt veled? Mi van veled, mondd? Válaszolj hát!” „Ó, semmi — felelnél te —, csak az, hogy olyan váratlanul s mellékesen.” mondtad Hol vagy? Rémít a holnap, hogy egy fülledt nyáréjszakán találkozom veled, mikor a hold, mint kísértő halott, a házra görnyed, s benéz az ablakon. S rám tör a rettenet, a béna sóhajok s a könnyek. Ha teát kortyolok, vagy kávém készítem, vagy félelem fog el, vagy kabátom veszem, csak arra gondolok, amit mondtál: „S hova?” Ó, bárhova! Nem tudom, mikor leszünk egymáshoz oly közel, akár a fák. Mikor csillanok belőled úgy elő, mint víz, vízen csobogva át, csak úgy véletlenül. Mint az eső. RÁCZ OLIVÉR fordítása 'SZERETŐK I BALÁZS JÓZSEF XXII. SZERELMESEK A vonaton kevesen jöttek. Kalenda apja az utolsó kocsiból lépett le, lassan jött, a kezében kopott, nagy méretű sportszatyrot cipelt, amelyet Kalenda évekkel ezelőtt hagyott otthon a szüleinek. — Hát ő az — mondta csak úgy magának. Márta szorosan állt mellette: — Én rríár akkor láttam, hogy ő az, amikor kinyitotta az ajtót. . . — Hát ő pedig Márta — mutatta be az apjának, miután megölelte és megcsókolta. — Magának jobban örülök, mint a fiamnak ... — mondta a férfi. Idős Kalendának vékony hangja volt, megadó és kellemes hang, akár egy kisgyereké is lehetett volna. Zöld kalapban — mellé kis fácántollat tűzött — jött, most levette a fejéről, megtörölte a homlokát. Közben a nő elvette tőle a sportszatyrot. — Hüh, de nehéz — mondta nevetve. — Hát éppen ez az — kezdte idős Kalenda. — Anyád küldött neked tojást, meg rántott csirkét. A csirkét ma fogta meg, ma rántotta ki és még én is ideértem. Ilyen közel lakunk H-hoz, de a fiam, az én fiam nem tud hazajönni. Először Kalenda lakására mentek. A sportszatyorból pálinkát és bort rakott még ki az idős férfi, majd meghívta a fiát, meg a „kisasszonyt", ezen még ő is jót nevetett, egy pohárka sörre. — Merthogy mifelénk annyi a bor, meg a pálinka, hogy még a teába is azt teszik, de a sörrel rosszul gazdálkodnak. Elfelejtik, hogy a faluban is élnek emberek. Ha jön egy-két hordóval, mire odaér az ember, elhordják. Aztán meg a gyomrom se bírja a nehéz italokat! De nem is baj az. Hagytam neked egy hordó bort. Mert ez így dukál. — Nekem, minek? — nézett rá a fia. — Hát a lakodalomra — mondta ki végül is. — Legalább egy hosszú lakodalmat csinálhatnék az én fiamnak! Hát... Az nem fér a fejembe, sehogyan sem fér a fejembe, hogy az ember ugyebár felneveli a gyermekét, aztán meg csak a lakodalomban vagy a temetésen lehetnek együtt. Mert az rendben van, külön kell élni, de nem így ...! Mi itt, ő meg ott, meg amott. Az anyád már.. . — Valami baja van? — fordult gyorsan az apja felé. — Már egy hete nem alszik, azt hajtogatta, hogy meg kell jönnöd . .. Na, most jönni fogsz, az esti vonattal, a reggeli vonattal, de nem, te nem jössz. így jöttem én . . . Közben a nő kiment a fürdőszobába. — Mikor hozod haza? Rendes teremtésnek látszik, megérheted vele . . . Abba kéne hagynod a cigányéletet! Meg kellene már valahol állapodnod. Elég volt a csavargásból. — Jó munkahelyem van nekem — Munkahely! Az van otthon is. Nálunk . . . Haza is jöhetnél, dehát ezt majd elmondom ... ha elmegyünk valahova, akkor elmondom, mind a kettőtöknek, hogy mit gondoltunk ki anyáddal. Kalenda a fürdőszoba felé nézett. — Szóljon neki, hogy menjünk! Még az esti vonattal vissza akarok menni. Bement a fürdőszobába, Márta a tükör előtt állt, és a férfinak úgy tűnt, hogy sir. — Mi van, mi történt veled? — állt meg az ajtóban. — Rögtön megyek, semmi — mondta a nő, de nem fordult a férfi felé. Kalenda várt. 6 — Nem érzed jól magad? - kérdezte kis szünet után. — Dehogyis, éppen az... Boldog vagyok . . . Baj? — az asszony megsimította a homlokát és közben várta, hogy Kalenda mit fog válaszolni. — Jól van — hangzott bizonytalanul. Lassan, tapogatózva nyitotta ki a fürdőszobaajtót, amikor kilépett. A nő nézett utána, nem mozdult, a kezét sem vette le a homlokáról. Kalenda behozta az udvarról a szobába az öreg csicskás biciklijét. Az üvegpalotába mentek. Kalenda három korsó sört kért. Meglepve nézett körül, az étterem, a zenegép előtti presszórész teljesen üres volt, a székeket szorosan az asztalokhoz állították. Az idős kávéfőzőnő volt szolgálatban, Mártával megcsókolták egymást, majd anélkül, hogy kávét kértek volna, letett az asztalra három duplát. Idős Kalenda nehezen bontotta ki a kockacukrot, aztán amikor már beleejtette a kávéba, lassan beszélni kezdett. — Két szoba van otthon, meg a régi ház. üresen állnak . . . Úgyhogy most már tenni kell valamit. Lassan gazdája sem lesz a portának . . . Nem szeretnék úgy járni, mint a szomszéd, Konyorcsik, ismerted. Meghalt az asszony, rá két hétre ő is. Eltemettük tisztességgel. Azóta meg már belepte a házát a dudva. Még a kutat is, az udvart, mindent. . . írtam a lányának, jöjjön már haza, csináljon valamit. . . Azt írta, hogy ő nem ér rá, meg hogy neki az a ház már nem kell. Pár ezer forintért odaadja bárkinek, még egy cigánynak is. Ezt, ezt én nem szeretném! Most meg, mielőtt eljöttem volna, rendeltem követ. — Minek? — kérdezte a fia. Az öreg Kalenda ivott a sörből, tenyerével megtörölte a száját. Márta követte a férfi minden mozdulatát. A kiskanalat ügyetlenül mozgatta a pohárban, a kávét olyan erőszakosan keverte, hogy egy kortynyi kilöttyent, az ujjaira. A nadrágja zsebéből összehajtogatott zsebkendőt vett elő, meg akarta törölni vele a kezét, de a nő nem engedte. Szalvétát hozott a pultról, s ő maga törölte le a férfi kezét. — Minek kell magának a kő? — kérdezte újra a fia. — Nem nekem kell az, inkább neked ... — válaszolt. — Egyelőre csak az udvarra rakatom, aztán majd, ha lesz hozzá kedved, felhasználod. Van ugyebár egy kis megtakarított pénzünk, gondolkodtunk, térültünk-fordultunk az asszonynyal, hogy mit is vegyünk, mire költsük, mibe fektessük be, aztán ez látszott a legjobbnak. Jó kő, előre lefűrészelték az oldalát, csakhát az a baj, hogy nem fehér. Bánkódott is anyád qniatta! Dehát csak azt tudtam szerezni . . . Építkezik ma már mindenki, még a vak is, a sánta meg a béna is . .. Felemelték a korsó söröket, behunyták a szemüket, úgy ittak. — Egy szó, mint száz, haza kell jönnöd! Ez elől nem térhetsz ki. Ezért jöttem. Most pedig meg kell vallanod, mit akarsz. Anyádnak nem vihetek haza ilyenolyan hírt. Már beszéltem a téeszben, odavesznek, úgy kell az asztalos, mint a kenyér. A nyakamba ugrottak, amikor azt mondtam nekik, hogy én a fiamat hamarosan hazaszállítom! — Jó, erről még beszélünk, csak a követ még mindig nem értem! Hát van házunk, akkor minek? , — Esetleg, ha az neked nem tetszene. . . Akkor építhetsz olyat, amilyet akarsz. Fürdőszobával, szintesen, miegymás ... Mi meg aztán arra gondoltunk az anyáddal, hogy ha már mindenki épít, akkor csak mi tétlenkedjünk? Azért vettem a követ, hogy ott szépen sorba rakva az udvaron, kéznél legyen. De veszek én neked mást is. Mert hát ugye a fiatalasszonyt is hoznád, aztán meg most már nagyok mindenütt az igények. (folytatjuk)
