Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-27 / 43. szám
OQ Q г Ul Kedves Jösko! Kilenc éve készülök neked levelet írni. Csaknem azóta, hogy megtudtam: elhagytad hazánkat. De valami mindig kötve tartotta a kezem. Nem tudom megérteni és megbocsátani, hogy elmentél... Akkor az esküvői értesítőt vártam tőled. Úgy hallottam, nyár végén lesz a lakodalmad. Helyette jött a hir: a nemzeti bizottságról egyenesen nászúira mentetek, ahonnan már nem tértetek vissza. Még fülemben csengnek szavaid, amelyeket azelőtt egy évvel olyan magabiztosan, önérzetesen mondtál: „Csak nem gondolnád rólam, hogy kint maradnék? Bennem megbíznak, és én visszajöttem.“ Egy évig voltál Kanadában. Útlevéllel, vendégségben. Soha nem lelejtem el, ahogy mesélted élményeidet. Ha egy nagy tábla répaföld mellett megyek el, mindig eszembe jut. Pénzt akartál keresni, hát alkalmi munkára jelentkeztél. Egy portugál és egy néger fiúval kiálltatok a répaföldre, melynek nem láttatok el a végére, s amíg a sort végig nem egyeltétek, nem pihentetek meg. A föld végén a derekatokat nem tudtátok kiegyenesíteni, s az aszfaltúton úgy nyúltatok végig, mint aki az utolsót lélegzi. Este holtfáradtan jelentettétek ki; keveset fizettek, másnap nem jöttök. Amíg hallgattalak, arra gondoltam, vajon édesanyádnak itthon hányszor segítettél répát kapálni? Nem kérdeztem meg, mert ha kémény munka árán is, végeredményben elérted a célod, hazatérésed után rövidesen megvetted az új autót. A faluban akkor irigykedve néztek rád a fiatalok. Világot jártál, autód van, a nagy családi házba már hozhatod a menyecskét. A munkahelyeden szerettek, megbecsültek. A koránkelést, utazgatást megszoktad, inkább ezt választottad, mint a városi életet. A falusi ifjúságnak te voltál a lelke, jó szervező lévén egy karácsony sem telt el színdarab, esztrádmüsor nélkül. Ritkán találkoztunk, de amikor haza mentem, egy óra múlva már téged kerestelek. Előszedtük gyermekkori élményeinket és vége-hossza nem volt az emlékezésnek. A legutolsó találkozásunkkor megkérdeztem; mi van a versesfüzeteddel, amibe költemenyeidet gyűjtötted? Elpirultál: „Valahol a fiók mélyén hever, nincs már idő ilyen szamárságokra, egy újítási javaslaton dolgozom.“ (Tényleg, hová lett az a vastag füzet?) Ha otthon járok, most is megkérdezem; mit tudnak Jóskáról? A felelet nagyon szűkre szabott. Szülédnek is ritkán írsz - pedig ők naponta várják a postást. Azzal biztatják magukat, nincs időd irni, sok a munkád. Házat vetettek, rengeteg rajta a javítani való. Itthon két nagy porta maradt szüléidre és öcsédre, de a rokonság összefogásával még egy új is hamar felépülhetett volna ... Ott egyedül küszködsz, nincs aki segítsen. Kisebb üzemben technikusként dolgozol, a fizetésed elfogadható, de az árak emelkednek, nem könnyű eltartani a négytagú családot. Mert már van két lányod is, akik állandóan arról faggatnak, miért van a szomszédék kislányának itt a nagymamája, s az övék miért él olyan messze? Ilyenkor mit felelsz nekik? Mivel magyarázod, hogy ők nem ismerhetik nagyszüleiket, unokatestvéreiket, a rokonságot? Mesélsz-e nekik a házról, a patakról, az almáskertről, a szőlőhegyről? Megértik-e Petőfi versét, amit te gyermekkorodban minden iskolaünnepélyen olyan büszkén szavaltál? Almaid szárnyán elérsz-e még hegyekkel övezett szőlőföldedig? Tudod-e, hogy édesanyád nagyon vágyik unokái után? Hogy éjszakákat sir át, s betegágyán is egyetlen vágya volt megsimogatni kislányaidat. . . — Jól vagy - mondja, de tekintetéből olvasom a bánatot, a szenvedést. Itthon mindened megvolt — talán még több is, mint másnak. Szüleid, testvéred, barátaid vettek körül. Miért dobtál el mindent magadtól? Hogyan tudsz élni hozzátartozók, szülőföld nélkül? Mi vitt el innen, kalandvágyad? Milyen hangulatok, nézetek ködébe tévedtél? Pajtáskodó éveink felhatalmaznak rá, hogy számon kérjem tőled fiatalkori álmaidat, vágyaidat. Mi lett belőlük? Szeretném, ha őszintén válaszolnál levelemre. Ügy, ahogyan tizenöt évvel ezelőtt a kert végén ülve tervezgettük jövőnket. / > -(7 a Ha majd egyszer az ENSZ tárgyalótermében 1979 Jövőre lesz húsz éve, hogy az Egyesült Nemzetek szervezete jóváhagyta a Gyermekek Jogainak Kiáltványát. Ha ez alatt a húsz esztendő alatt a Föld minden részében minden állam úgy respektálta volna ezt a Kiáltványt, mint a szocialista államok — vagyis ha a „gyermekkérdés“ megoldását elsőrendű társadalmi feladatnak tartották volna — akkor a világon már minden gyermeknek megadatott volna az egészséges testi-lelki fejlődés lehetősége. A világ azonban ettől az eszményi állapottól még nagyon távol van. Mert ebben a világban évről évre még mindig több millió gyermeknek kell értelmetlenül és fölöslegesen meghalnia, tízmillióknak kell időelótt keményen dolgoznia, megfosztva az úgyis hamar múló, soha vissza nem térő, s egyetlen későbbi életkor esetleges boldogságával sem pótolható igazi gyermekkortól. Százmilliók éheznek s még csak reményük sincs, hogy valaha az életben megtanulnak írni-olvasni; ez pedig azt jelenti, hogy felnőttként is, életük végéig kiszipolyozott, kizsákmányolt, nyomorúságos páriák maradnak ... A Földön ma körülbelül egy és fél milliárd gyermek él (15 éves korig), 80 százalékuk — tehát mintegy 1,2 milliárd — fejlődő országokban. Ázsia, HÚSZ ÉV ALATT A HELYZET VÁLTOZATLAN Afrika és Dél-Amerika hatalmas térségeinek lakossága gazdasági, szociális és kulturális elmaradottságában tulajdonképpen még mindig a hajdani gyarmati sor és a nemzetközi monopoltőke mai jármát nyögi. Itt a mindennapok ura az ÉHSÉG, amely tragikus sorsot szán a még meg sem született gyermekeknek is. Ha az anya már gyermekkorában krónikus táplálékhiányban szenved, s természetesen a terhessége alatt is, gyakran holt csecsemőt hoz a világra, vagy az élve született nem éri meg első születésnapját. Közismert tény, hogy a fejlődő országok gazdasága ma még nem képes fedezni a lakosság élelemszükségletét. S különösen nem fehérjefélékből, például proteinből, ami tudvalévőén elengedhetetlenül szükséges a központi idegrendszer fejlődéséhez. Lám, milyen egyszerű kiforgatni sarkaiból a színesbórűek szellemi alacsonyabbrendűségéről összetákolt elméleteket. A fejlődő országokban csecsemőkortól ötéves korig 35 ezer gyermek hal meg naponta. Éhhalállal vagy fertőző betegségben, de haláluk oka legtöbbször mindkettő együttvéve. Ezekben az országokban több ezer lakosra jut egy orvos, egyikben másikban 10 illetve 20 ezerre! (összehasonlításképpen: Csehszlovákiában 350 főre jut egy orvos.) Ezekben az államokban minden fél percben 100 gyermek születik 20 közülük nem éri meg első életévét 80 közülük megmarad — de a túlélőkből mindössze 10 részesül jól-rosszul orvosi ellátásban. De a „túlélés“, a „megmaradás“ sokszor rosszabb, mint a halál. Ehhez mérten — úgy tűnik — a „gyermekkérdés“ a fejlett tőkés országokban, ahol magas fokot ért el a kultúra, népművelés, egészségügy, s ahol az egy főre eső nemzeti jövedelem tíz-tizenötszöröse annak, amit a fejlődő országok tudnak kimutatni, könynyen és gyorsan megoldható. Sőt, talán nincs is „gyermekkérdés“ ... Csakhogy e két világ puszta statisztikai adatainak összehasonlítása ferde s valótlan képet tükröz. A tőkés országokban másféle statisztikai adatokat kell egybevetni, másféle összehasonlítás, másféle szempont ad valós képet: mégpedig talán legtalálóbban az ismert regényből készült tévésorozat címe — a gazdag ember, szegény ember párhuzama. Az amerikai hivatalok nem
