Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-24 / 4. szám

Ott, ahol az út az erdőben folytatódott, úgy álltak a fák, rfíint a kerítés. A kerékpárlámpa keskeny rést vágott a feketeségbe, s Valériának úgy tetszett, mintha még szorosabban zárkóztak volna egymás mellé a hosszú fatörzsek. A fény kissé cikkcakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdulatára megbillent о gép. A tanítónő az út közepén haladt о gyakorlott kerékpárosok egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz oz erdőn ót. Kettő a tizenhatból, mely hazáig tartott. A kövek zizegtek, pattantak a gumi alatt, különben csönd vette körül, Valéria most is, mint máskor, magában dúdolt. De csak este. Reggel az iskolába menet bámulhatta az erdőt innen a nyeregből. A hajlatokban búvá bokrocskákot, az öles farakásokat, amiket nemrég raktak el a favágók. Tanúja volt az őszi változásnak, hogyan gyarapodik az avar a tölgyek tövében, s hogyan ereszkedik le naponta sűrű pára a völgy teknőjébe. Este fárasztóbb az út, a korai esteledés is megfosztja őt útja látványosságaitól. Ilyenkor elvétve egy nyúl, vagy őz szalad át keresztbe az úton, riadt szemű, szökkenő állatok. Nagy ritkán jön vele szemben egy-egy jármű, fát hordó szekerek, munkások kerékpáron, néha a szövetkezet teherautója, mely árut visz abba a községbe, ahol 5 tanít, s melynek se vasútállomása, se autóbuszvonala nincsen.

A dúdolásra néhány hónapja szokott rá. Talán amióta egy néprádiót tett be a szobájába a kútásá. Elalvás előtt szerette hallgatni az új zeneszómokat. Elég jó volt a hallása, a képzőben énekre is oktottók, s amikor idejött, már az első héten rábízták az iskolakórus vezénylését. Es mi mindent bíztak még rá. Rendet csináltak a szertárban, a falusi könyvtárban, az iskolaudvarban. Igazgatója, egy hajlott hátú, öregedő férfi, mindig jóindulatúan mosolygott ró. „Ilyen fiatal kolléganőnek ez még szórakozás is."

Talán szórakozás ez a napi harminckét kilométer is? A tanácstitkár sajnálkozva mérte végig. „Lakást momentán nem tudunk biztosítani. Van egyetlen üres házunk, de ott gabonát tárolunk. A postásnak négy családja van, nekem is három. Istenverte környék ez. Szóval azt ajánlom, lakjon a szomszéd faluban a kútmesternél, oz elődje is ott lakott."

A kútásónak valóban szép szobája volt a tanítónő számára.

Néhány napja javítani kezdték az országutat. Lomha úthengerlő érkezett a városból, a munkások húszméterenként az út szélére kőhalmokat raktak. Valéria a kőtárokét látásból ismerte, innen toborozták őket a környező falvakból. Köszöntek is hangosan, vidáman, amikor megpillantották felbukkanni kerékpárján. Ma reggel az egyik munkás éppen a piros kannából ivott. A fedőt nyújtotta felé, s biztatto:

— Nem iszik egy kis erdei harmatot, kisasszony?.

Valéria lassított. Rámosoiygott az emberekre, akik villájukra támaszkodva kísérték útját tekintetükkel.- Ó, én mór megittam a magamét a kútból.

Nevetés volt a válasz.

Egyekük odakiáltotta:

lakik.

Könnyű annak, aki a kútásónál

Még elérte őt egy másik mondat is: „De megmosnám a hátát ott a kútnól."

Valéria úgy vitte magával a munkások nevetését, mint egy könnyű szövésű hálót.

Most a sötétben ezek a kőrakások árnyékként guggoltak az út szélén, rájuk villantotta a kis lámpa fényét, csak úgy megnyugtatásul önmagának, hogy

valóban kövek ezek. Messziről kivehette az úthengerlő körvonalait is. Mint egy lesben álló mozdulatlan ősállat állt ott a gép. ч

Éppen tegnap írta az anyja: „Aztán nem félsz egyedül azon a hosszú úton? Tudod, hogy mindenféle emberek vannak, Valikám. Vigyázz magadra." Valéria megmosolyogta ezt az aggodalmat. Mitől féljen? Diákkorában sokszor kirándult elhagyatott vidéken ezen a kerékpáron. Elfogulatlan hangon kezdett beszélgetést idegen alakokkal, aludt ismeretlen házaknál, szemtelenül viszonozta a kihívó pillantásokat, s ha ajánlatot tettek, felszegte a fejét, és kölykös vidámsággal nevetett a dolgon. Úgy tekintette a férfiakat, mint a diáktársait, nagyon is nyílt célzásaikat hagyta kipuffanni, az volt a véleménye, hogy addig, amíg nem találkozik egy neki való fiúval, az egészet nem veszi túlságosan komolyan.

Egyetlen fiúval levelezett, akit a kollégiumban „Lángoló csipkebokor"-nak hívtak. A fiú levelei mulatságosak voltak. hetente kétszer pontosan érkeztek a postán. A kedélyes sorokon is átsugárzott „Csipkebokor’ magányossága. Ecsey — mert ez volt a neve évfolyamtársának - a megye déli részébe került, akkora távolságra tőle, hogy ott már sík homokvidék húzódik akácerdőkkel.

Neki most mór fárasztóvá vált hetenként kétszer válaszolni. Nem az írás miatt Egyszerűen nem tudott új dolgokat felfedezni barátja számára. És hónapok után a napi harminckét kilométer úgy leverte a lábáról, hogy amint

végighevert az ágyon, már aludt is. A rádiót nyitva hagyta, az öreg mester szokott bejönni és lekapcsolni, hogy ne zúgjon műsorzárás után a készülék. A „Lángoló csipkebokor” meg is jegyezte: „Valcsikám, ha jól emlékszem, még másodéves korunkban vitatkoztunk Miller „Gyújtópontján, amikor az megjelent. Hogyhogy te most úgy írsz róla, mintha nem verted volna a padot kicsi ökleiddel, amikor szópórbajt folytattunk? Kihagy a memóriád, Volcsi!"

Igen. Ha a memóriával nincs is baj, csak ez a pedáltaposás ... Egyszer elhatározta, megkérdezi a sportújság szerkesztőségét, hogy a válogatott kerettagok mennyit ülnek nyeregben naponta? Azt is megkérdezné, hogy a hivatásos kerekezők álmukban nem éreznek-e monoton himbálódzást, mintho utukat tovább folytatnák akkor is.

Elődje, aki itt a mesternél lakott, felkerült a fővárosba, s beállt kisegítő óvónőnek egy gyári bölcsődébe. Ezt a kútósó mondta el, s megmutatta annak a lánynak a levelét. Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről ír valaki. „Látja, azt mondja, ha fenn járok, látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tudom hol van, mert ott voltam csapatszemlén, amikor Rudolf trónörökös tartott inspiciálást."

Az öreg szokása szerint régi emlékeit sorolta, ő pedig kis idő múlva visszaadta a levelet, anélkül hogy beletekintett volna. A kútásó'váratlanul félbehagyta a történetet az osztrák-magyar időkről, s megkérdezte: „Maga, Valéria kisasszony, meddig fogja bírni itten?"

Vállat vont. Mi lehet ennek a vége?

KATKÓ ISTVÁN

A tanítónő

Néhány év, és választhat a megye északi és déli csücske között. Tanítólakást csak a házaspároknak adnak, s eljő az idő, amikor egy iskolában tanít a „Lángoló csipkebokor"-ral. Ö biológiát és számtant, a férje pedig magyart és történelmet. így lesz, minden bizonnyal így lesz, hacsak addig fel nem avatják országos női kerékpárbajnoknak.

Anyjának mindenesetre azt válaszolta levélben: „Az is öröm, ha az ember a magyar országútokból, melyeknek hossza tízezer kilométer is lehet, alaposan megismer tizenhatot. Végeredményben az egészet úgyis csak a közúti felügyelőség ismeri) s az sem egyetlen emberből áll. Egyébként kedvező fordulat következett be: már építik oz utót! Azt mondják, a buszforgalom végre megindul, s én hálás leszek, ha egy fabódés járatot kap is ez a vonal. Ha megérem ezt a napot, akkor madzagra kötöm ezt a tragacsot, és Damoklész kardjaként az ágyam, fejem felett lógatom. Én reménykedem, Mami."

Az új útszakaszon nem ráz annyira a kerékpár. Erre gondolt most is, amikor megpillantotta oz úthengerlő körvonalait. Innen már csak húsz perc hazáig.

Végigszaladt a kerékpórlámpa vékony csíkja a vostag géptesten, mely nagy nyugalommal pihent az országúton. A piros lámpa jelezte az útépítést, a szélre kellett húzódni. Valéria hirtelen egy árnyékot pillantott meg, s ösztönösen ráfordította a kormányt, hogy a fény odavetődjék. Valóban, egy ismeretlen állt ott oz út közepén, és felemelte a kezét.

Valéria fékezett.

A dinamóval táplált lámpa fénye kihunyt, s már csak a piros ablakú olajlámpás pislogott. Az alak még jobban a homályba veszett. A tanítónő valahogy rosszat sejtett, s kedve támadt volna beletaposni a pedálba.

Letette a lábát az útra, és ő szólalt meg először:

— Valami baj van?

Az ember nem válaszolt, hanem közelebb lépett, s megfogta a kormányt.

A tanítónő, olyan hangon, mintha dobogón volna a lármázó osztály előtt, így szólt:

— Kicsoda maga, és mit akar?

Hümmögés volt a válasz. A kéz erősen tartotta a kormányt, mór nem lehetett nekilódulni.

— Volna szives felelni a kérdésemre. Nincs kedvem ácsorogni az úton.

Felszólítására az alak közelebb hajtotta a fejét.

— Jó estét, tanítókisasszony.

A hanggal együtt pálinkaszag csapta meg az orrát.

— Jó estét. Maga ezt oz úthengerlőt vigyázza?

— Nem éppen - felelte a férfi.

Hót?

Csönd volt. A tanítónő és az útonálló némán álltak egymással szemben. „Olcsón nem adom — gondolta Valéria, s keze a biciklipumpához közeledett. - Ha megmozdul, akkor ezzel ütöm fejbe."

A férfi most nevetett rekedtes fejhangokkal.

— Csak nem fél tőlem, tanítókisosszony? ...

Ebben a pillanatban autólámpa erős fénysugara vetődött rájuk. Az áruszállító kocsi érkezett vissza. A sofőr kinyitotta a fülke ajtaját.

— Kezét csókolom, Valéria kisasszony. Csak nincs valami baj?

A lánynak ebben a pillanatban fogyott el oz ereje. Megrázta a sírás, eleresztette a kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi hepe-hupás köveire, mint egy ember, aki hivatásos versenyző, s mégis kidőlt, mielőtt elérné a pályatest könnyebb szakaszát.

7