Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-17 / 3. szám
Murányi Mária, várkonyi (Vrakun) olvasónk szovjetunióbeli útjáról nyilatkozik olvasóinknak. Nemcsak egy utat nyertem! Az én nemzedékem sok belső vívódás után találta meg önmagát. Mi, ötvenévesek mit hozhattunk útravalóul olyat, amibe érdemes volt belekapaszkodni, amire álmokat, jövőt építhettünk. Az iskolában fanatizmusra, szovjetellenességre, faji megkülönböztetésre, és engedelmességre, alázatosságra neveltek bennünket. Ifjú éveinkből sok rendezetlen kérdés maradt bennünk, amit a múltból hoztunk örökségül magunkkal. Sok minden játszott közre abban, hogy ki mennyi idő alatt és hogyan tisztázta önmagában hová is tartozik. Fiatalok voltunk, egészséges törekvés hajtott az igazságkeresésre. Minden lehetőséget megragadtunk arra, hogy minél jobban megismerjük és közelebb kerüljön hozzánk annak az országnak az élete, amelynek az eszméitől fiatalkorunkban úgy féltettek bennünket. Mindennapi életünk javulása, a könyv, a film, a rádió és később a TV segített hozzá ahhoz, hogy megértsük, mit jelent számunkra a Szovjetunió. Én nagyon szeretem a szovjet irodalmat, a zenét és a filmeket. Sokat olvastam a szovjet emberek életéről. Olvasás közben számtalanszor odaképzeltem magam Moszkvába, Szibériába ... Amikor a Nő szerkesztősége meghirdette a „Versenyezzen velünk a barátsággyűrűért" vetélkedőt én is beküldtem a válaszokat. Sokszor késő éjszakáig kerestem a kérdésekhez az anyagot. Ilyenkor a férjem meg a gyerekek csóválták a fejüket. Az uram egyszer meg is mondta, csodálkozik, hogy az egész napi talpalás után — az üzletben és odahaza — van még kedvem, erőm a folyóiratok és könyvek között éjszakázni. „Majd, ha a nyertesek között olvasod a nevem, nem azt mondod" ugrattam. Akkor még nem is álmodhattam arról, hogy nemsokára így lesz. Csilizradványon (Cilizská Radvan) a nyertesek között valóban kihúzták a nevem. Amikor megláttam, nem hittem a szememnek. Különös érzés fogott el, azt sem tudtam, hogy hogyan mondjam meg otthon a hírt. Aztán már csak ennek a gondolatnak éltem: én is meglátom a Szovjetuniót! A férjem és én is rokkantsági nyugdíjat kapunk, ö nem dolgozik, én félnapos munkát vállaltam. Hogy mit jelentett nekem ez az út, arról soha sem tudok meghatódottság nélkül beszélni... Amikor visszajöttem, megtelt rokonokkal, ismerősökkel a házunk. Nem győztem mesélni, mit láttam, hallottam ott. A vázában féltve őrzöm a herzoni kolhozban termett rizskalászokat, újra odaképzelem magam az aszszonyok közé. A kisunokámnak hozott játék meg visszavisz a kijevi Krescsatyíkra. Sokáig tart még, amíg mindent elmesélek. Mindent? Azt nem is lehet, azt látni kell. .. Két hét felejthetetlen élményét őrzöm. A Dnyeper, Volga és Fekete-tenger hullámai, a szökőkutak és műemlékek, a hatalmas gyárak és üzemek, gyönyörű'és tiszta városok, virágoktól pompázó parkok, takaros kolhozparaszt-házak emlékei között mégis maga az ember került az első helyre. A szovjet emberek, akikről sokszor hallottam, hogy közvetlenek, vendégszeretőek, egyszerűek és jó hazafiak. De én hadd tegyem hozzá: azt, hogy valóban milyenek, csak akkor tudja meg az ember, amikor találkozik velük. Feljegyezte: GÁL ETA >u> о Z о о Ll_ H agyomAaytei ■Как elbeszélésekből, irodalmi alkotásokból ismerem azt a kort, amikor újszülött gyermekének az édesapa, édesanya nem talált keresztapát, a házasodni akarók csak álmodozhattak a szép esküvőről, a lakodalomról, nászajándékokról, amikor a szeretett halottat deszkából összetákolt koporsóban úgy hántolták el, hogy alig tudott valaki róla, az emberhez méltó búcsúztatást nem tudták megfizetni. Az ember életének legszebb, legemlékezetesebb pillanatai — házasságkötés, gyermekszületés — maradtak egy életre keserűek, a szegénység és kiszolgáltatottság legfájóbb jelképei. Mert pénz nem volt, az egyház pedig ál emberszeretettel, hamis erkölcsiséggel ingyen még egy imát sem mondott el. Valamikor akkor kezdtek kialakulni azok a szokások, ünnepségek, melyek haladó hagyományaink alapjait képezik. A szegénység szülte aktusok később egyre inkább az eszmei és elvi hovatartozást is jelképezték, segítették elő az egység kialakulását a munkások, parasztok és a két osztályból kikerült munkanélküli szegénység köreiből. A kor lassan már a középgenerációnak is csak emléke. A polgári ügyek testületé arra hivatott, hogy a múlt társadalmának haladó hagyományait ápolja, továbbfejleszsze és újakat alkosson, melyek tükrözni fogják.új valóságunkat s a belőle fakadó sokrétű lehetőségeket. Egy-egy névadót, esküvőt, ezüst- vagy aranylakodalmat úgy szerveznek meg, hogy az egy emberöltőre maradandó emlékként kísérje az embert. Az ünnepi hangulatot kulturális műsor emeli, melyet a polgári ügyek testületé az iskolákkal és a helyi kulturális csoportokkal karöltve szervez meg szavalatokkal, énekszámokkal köszöntve az ünnepeiteket, szimbolizálva egyúttal azt is, hogy sem az újszülött, sem annak szülei, vagy a fiatal házasok nincsenek magukra hagyatva. Egy emberi közösség fogadja “^SZEMMEL# Beszéljünk A SZERELEMRŐL Azzal kellene kezdeni, hogy gyakrabban ülnénk le a gyerekekkel a szerelemről beszélgetni. Nem elég legyinteni, hogy majd megtudja a gyerek, „átesik“ rajta. Nem mindegy, hogy az első tapasztalatok milyen nyomot hagynak a fiatalok érzelemvilágában. Az érzékeny gyermekek egész életére kihat a rosszul végződött kaland. Kevés azonban csak azt elmondani, milyen változások várnak a kamaszra, arról is kell beszélni, milyen megoldást találjon. Sőt tanácstalanságában együtt keresni a megoldást. A szülő úgy segíthet legjobban serdülőkorban levő gyermekének, ha visszagondol saját ifjúságára, s nem „mai“, „öreg“ szemmel nézi a fiata-
